Aki ismeri László Gyula Ötven rajz a honfoglalókról című munkáját, talán emlékszik arra, hogy a kötetet záró kép újszülöttjét szoptató, fiatal édesanyát ábrázol. A háttérben összefonódó, hálózatot alkotó növények láthatók – a képzőművész régészprofesszor maga említi az utószóban, hogy a galgóci tarsolylemezt díszítő motívumokat használta fel a megalkotásához.
Ami a nyolcvanas évek elején még szép „egzotikum” volt, az mára szinte divattá vált, hiszen a hagyományőrző boltok kínálatában több olyan holmi található, amelynek mintája valamelyik ősmagyar tarsolylemez díszítése alapján készült.
De tulajdonképpen mik ezek a tárgyak, a maguk idejében milyen célt szolgálhattak, és hány darab került elő belőlük? A Magyar Nemzeti Múzeum megnyílt Tarsolylemezek – A honfoglaló elit kincsei című kiállítása e kérdésekre kínál választ.
Az első emeleten helyet kapott tárlat kísérő felirataiból, valamint a kiállítótér külső falára vetített installációból kiderül: a X. századi magyar társadalom szigorúan hierarchizált képződmény volt, ebből következően mindenki csak olyan holmikat viselhetett, amelyek a pozíciója alapján megillették. Például tarsolylemezt.
Egyes kutatók úgy vélik: e holmik a fejedelmi család szolgálatában álló előkelők hatalmi jelvényei lehetettek, mások feltételezik, viselőik a magyar nagyfejedelem katonai kíséretének tagjai, így a kalandozó hadjáratok magas rangú résztvevői, netalán épp vezetői voltak. E férfiak rangját ugyanakkor nem a tarsolylemez ornamentikájának bonyolultsága mutatta, hanem önmagában az a tény, hogy – egyéb méltóságjelvényekkel, például aranyozott ezüstveretes szablyával vagy íjtartó tegezzel együtt – jogukban állt viselni, használni azt.