Triptichon

Nem sok idő múltán a postagalamb leröppent a mélybe, a társa pedig szárnyra kelt a tető irányába. Ábel elhűlve figyelte a jelenetet.

Az Úr 1241. esztendejében, április havában, amikor a mongol hadak alig pár napja megmocskolták Béla királyunk seregét Muhinál, a Duna-parttól két kőhajításnyira, egy esős alkonyon fiatal pár tört utat magának a fák közé sűrűn benőtt bokrok között. Elsatnyult lovacska hátán ültek, elöl a legény, mögötte a leány. 

Csapzottak voltak és éhesek, két napja nem ettek egyebet, mint zsenge tavaszi hajtásokat és szarkatojást. Ekkor egy kéz nyúlt ki két bokor közül, elkapta a kantárszárat és olyan erővel húzta maga felé az állatot, hogy az kis híján rádűlt, lovasaival együtt. A legény a csákányához kapott: „Hó, te!” De már késő volt. 

Erős ujjak tekeredtek a csuklójára, s pillanatok alatt a földön hevert egy tagbaszakadt szerzetes lábainál, aki mutatóujját a szájára téve jelezte, mi most a teendő. „Nem ellenség, barát!” – suttogta az arcába, s a legény nagyot sóhajtva adta meg magát a sorsának. 

A barát a leányt is leemelte a ló hátáról, majd rácsapva az állat farára, arra ösztökélte, hogy távolodjon el tőlük. A két fiatal szemében ijedtség és felháborodás keveréke. „Erre már nem lesz szükségetek, nincs, ki átvigye a folyón – magyarázta fojtott hangon –, bár az embereket lehessen menteni… Csak idecsalná a tatárokat… Egy mérföldről kiszagolják a lovat!” Aztán az egyik bokor ágát félrehajtva eltűnt a szemük elől. Kisvártatva egy darab köleskenyérrel tért vissza. 

Kettétörte, s ostyaszerűen nyújtotta át nekik. Miközben a két fiatal lihegve táplálkozott, elhadarta, hogy Paulusnak hívják, Domonkos-rendi, és két éve könyörög e hely tulajdonosának, egy német nagyúrnak, hogy templomot emeltessen itt az Úr dicsőségére. 

A nagyúr éppen ezen a télen hagyta jóvá a tervet, de lám, immár hiába, beütött a mongol, s az uraság már valahol a Lajtán túl várja a jobb időket. „Ha a Sajó felé gyütt vóna, a jobb idők is hamarabb gyünnének – morogta a legény kedvetlenül –, mert bizony kevesen valánk ott…” A barát szomorúan nézett rá. „Az asszonyod?” – intett fejével a némán vacogó leány felé. A legény lesütötte a szemét: „Az apja nem akarta. De ő igen.” „Áldás nélkül?” – csóválta a fejét Paulus. 

„Az öreg ottmaradt Muhinál. Most már mindegy…” – legyintett mogorván a fiú, s felemelkedett ültéből. „Mennénk.” „Hallod azt a morajt amott? – intett a fejével Paulus a folyópart felé. – Azok mind mennének. De nincs mivel. A révészek sem bírják már. 

Elmenni: halál. Maradjatok.” Félremarkolta egy bokor ágait, s mély verem szája tárult fel. „Két éve dolgozom ezen. Nem nagy, de belül tágas. Gerendával dúcoltam alá. Addig is, míg a templom felépül. Mert fel fog épülni, érzem. Itt az Úr oltalma alatt vagyunk.”

Ekkor nyerítés hallatszott a közelből, s fáklyák villantak a fák közt. „Hamar, hamar!” – ugrott talpra Paulus, s a két fiatalt belökte az üregbe. Ideje sem volt megfordulni, nyílvessző járta át a torkát. Úgy zuhant rá a bokorra, hogy holtában is fedezze a rejtekhelyet. Mongol lovak táncolták körül. „Egy dervis” – rikkantotta valaki. „Koldusok…” legyintett egy másik, s káromkodva vágtattak el a folyó irányába.

*

Ábel a Duna-parttól két kőhajításnyira épült hivatalban dolgozik. A bejárat második emeletig nyúló kőpillérei akár egy gótikus temploméi is lehetnének. De irodaháznak épült, alig több mint száz esztendeje. A dohányzóhelyet az egyik belső udvaron jelölték ki. Az udvart korlátok szegélyezik. 

A korlátok és az ablakok közt közel két öl mélységű betonverem húzódik. Ábel a minap arra lett figyelmes, hogy postagalamb száll alá a verem peremére, és önfeledt burukkolással illegetni kezdi magát. A veremből ekkor egy másik galamb röppent föl, kávészínű, fehér foltokkal, hogy illő módon fogadja az udvarlást. 

Nem sok idő múltán a postagalamb leröppent a mélybe, a társa pedig szárnyra kelt a tető irányába. Ábel elhűlve figyelte a jelenetet. Már azt is furcsának találta, hogy két ennyire különböző madár alkot egy párt. Csak nem?! – gondolta hitetlenkedve, s azon nyomban a korláthoz lépett. De igen! 

A verem egyik sarkában hevenyészett fészek, a fészken pedig hitvesi öntudattal gubbasztott a hím galamb. Sok helyütt látott már galambfészket, de gödörben soha. Mert hát a madár is tudja, hogy a biztonság az első. És ez a pár ezt a helyet találta a legalkalmasabbnak a fiókák kiköltésére! 

A korlát mellett dohányzók időnként beidegződött mozdulattal pöccintik le a cigaretta hamuját a mélybe. De hiszen – döbbent meg Ábel – ez életveszélyes! Ismét lenézett, és nem akart hinni a szemének: a fészek fölött szokatlanul vastag, háromszög alakú pókháló terpeszkedett, amelyen itt-ott hamumaradványok éktelenkedtek.
Sokáig figyelt, de a pók nem mutatkozott. Ha egy napon előjő, Ábel már tudja, miként fogja szólítani: Paulus.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)