Triptichon

Nem sok idő múltán a postagalamb leröppent a mélybe, a társa pedig szárnyra kelt a tető irányába. Ábel elhűlve figyelte a jelenetet.

Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett – olvassuk a Teremtés könyvében, és kissé zavarba is jövünk. Megpihent?! Pihenésre csak annak van szüksége, aki elfáradt. Márpedig Isten, aki maga a tökéletesség, nem fáradhat el! Az elfáradás óhatatlanul összekapcsolódik a végesség fogalmával, aki elfáradt, azért fáradt el, mert ereje végére jutott. Aki elfáradt, az kiszolgáltatott. 

Ezek mind-mind olyan fogalmak, amelyeket az emberi elme képtelen Istenhez kapcsolni. Mert Isten örök, mindenható, mindig volt, van és lesz, és az ő viszonylatában e szavak értelmezhetetlenek. Bizonyára arról van szó, hogy a hetedik napi isteni cselekvést a gyarló emberi nyelv nem tudja másként kifejezni, lefordítani, értelmezhetővé tenni számunkra, csak a „megpihent” fogalmával.

Ezen kívül felmerül a kérdés, hogy Isten hol pihent meg? Nem tudjuk. Istenről úgy általában nem tudunk semmit, tehát éppen annyit tudunk, amennyi kell. Amennyit fel tudunk fogni belőle. Mégis, joggal feltételezzük, hogy a pihenés a frissiben elkészült Földön történt, hiszen örömét lelhette munkája gyümölcsében. Bejárta széltében-hosszában, s időnkét megpihent. Hogy pontosan hol? 

Nem tudjuk, de jó eséllyel következtethetünk rá, hogy majd’ minden olyan helyen, ahol később templom épült. Ahol az emberek az ő tiszteletére ülik meg a hetedik napot, és ahol dicsőítik őt. Ahol a szentség megnyilatkozik.

Persze az ember esendő, ezért nem mindig a megfelelő helyre építi templomait. Néha olyan helyekre is, ahol csupán érzékelni véli a szentség jelenlétét. Ezek egy idő után rendszerint romba dőlnek. Hiányzik a „kötőanyag”. Máskor épp ellenkezőleg: az ember olyan helyeket is mellőz, ahol viszont teljességgel indokolt lenne a szent építkezés. És az Úr ilyenkor szomorú. Szomorú, de megbocsát. És elsimítja a botlást.

*

Az Úr 1241. esztendejében, április havában, amikor a mongol hadak alig pár napja megmocskolták Béla királyunk seregét Muhinál, a Duna-parttól két kőhajításnyira, egy esős alkonyon fiatal pár tört utat magának a fák közé sűrűn benőtt bokrok között. Elsatnyult lovacska hátán ültek, elöl a legény, mögötte a leány. 

Csapzottak voltak és éhesek, két napja nem ettek egyebet, mint zsenge tavaszi hajtásokat és szarkatojást. Ekkor egy kéz nyúlt ki két bokor közül, elkapta a kantárszárat és olyan erővel húzta maga felé az állatot, hogy az kis híján rádűlt, lovasaival együtt. A legény a csákányához kapott: „Hó, te!” De már késő volt. 

Erős ujjak tekeredtek a csuklójára, s pillanatok alatt a földön hevert egy tagbaszakadt szerzetes lábainál, aki mutatóujját a szájára téve jelezte, mi most a teendő. „Nem ellenség, barát!” – suttogta az arcába, s a legény nagyot sóhajtva adta meg magát a sorsának. 

A barát a leányt is leemelte a ló hátáról, majd rácsapva az állat farára, arra ösztökélte, hogy távolodjon el tőlük. A két fiatal szemében ijedtség és felháborodás keveréke. „Erre már nem lesz szükségetek, nincs, ki átvigye a folyón – magyarázta fojtott hangon –, bár az embereket lehessen menteni… Csak idecsalná a tatárokat… Egy mérföldről kiszagolják a lovat!” Aztán az egyik bokor ágát félrehajtva eltűnt a szemük elől. Kisvártatva egy darab köleskenyérrel tért vissza. 

Kettétörte, s ostyaszerűen nyújtotta át nekik. Miközben a két fiatal lihegve táplálkozott, elhadarta, hogy Paulusnak hívják, Domonkos-rendi, és két éve könyörög e hely tulajdonosának, egy német nagyúrnak, hogy templomot emeltessen itt az Úr dicsőségére. 

A nagyúr éppen ezen a télen hagyta jóvá a tervet, de lám, immár hiába, beütött a mongol, s az uraság már valahol a Lajtán túl várja a jobb időket. „Ha a Sajó felé gyütt vóna, a jobb idők is hamarabb gyünnének – morogta a legény kedvetlenül –, mert bizony kevesen valánk ott…” A barát szomorúan nézett rá. „Az asszonyod?” – intett fejével a némán vacogó leány felé. A legény lesütötte a szemét: „Az apja nem akarta. De ő igen.” „Áldás nélkül?” – csóválta a fejét Paulus. 

„Az öreg ottmaradt Muhinál. Most már mindegy…” – legyintett mogorván a fiú, s felemelkedett ültéből. „Mennénk.” „Hallod azt a morajt amott? – intett a fejével Paulus a folyópart felé. – Azok mind mennének. De nincs mivel. A révészek sem bírják már. 

Elmenni: halál. Maradjatok.” Félremarkolta egy bokor ágait, s mély verem szája tárult fel. „Két éve dolgozom ezen. Nem nagy, de belül tágas. Gerendával dúcoltam alá. Addig is, míg a templom felépül. Mert fel fog épülni, érzem. Itt az Úr oltalma alatt vagyunk.”

Ekkor nyerítés hallatszott a közelből, s fáklyák villantak a fák közt. „Hamar, hamar!” – ugrott talpra Paulus, s a két fiatalt belökte az üregbe. Ideje sem volt megfordulni, nyílvessző járta át a torkát. Úgy zuhant rá a bokorra, hogy holtában is fedezze a rejtekhelyet. Mongol lovak táncolták körül. „Egy dervis” – rikkantotta valaki. „Koldusok…” legyintett egy másik, s káromkodva vágtattak el a folyó irányába.

*

Ábel a Duna-parttól két kőhajításnyira épült hivatalban dolgozik. A bejárat második emeletig nyúló kőpillérei akár egy gótikus temploméi is lehetnének. De irodaháznak épült, alig több mint száz esztendeje. A dohányzóhelyet az egyik belső udvaron jelölték ki. Az udvart korlátok szegélyezik. 

A korlátok és az ablakok közt közel két öl mélységű betonverem húzódik. Ábel a minap arra lett figyelmes, hogy postagalamb száll alá a verem peremére, és önfeledt burukkolással illegetni kezdi magát. A veremből ekkor egy másik galamb röppent föl, kávészínű, fehér foltokkal, hogy illő módon fogadja az udvarlást. 

Nem sok idő múltán a postagalamb leröppent a mélybe, a társa pedig szárnyra kelt a tető irányába. Ábel elhűlve figyelte a jelenetet. Már azt is furcsának találta, hogy két ennyire különböző madár alkot egy párt. Csak nem?! – gondolta hitetlenkedve, s azon nyomban a korláthoz lépett. De igen! 

A verem egyik sarkában hevenyészett fészek, a fészken pedig hitvesi öntudattal gubbasztott a hím galamb. Sok helyütt látott már galambfészket, de gödörben soha. Mert hát a madár is tudja, hogy a biztonság az első. És ez a pár ezt a helyet találta a legalkalmasabbnak a fiókák kiköltésére! 

A korlát mellett dohányzók időnként beidegződött mozdulattal pöccintik le a cigaretta hamuját a mélybe. De hiszen – döbbent meg Ábel – ez életveszélyes! Ismét lenézett, és nem akart hinni a szemének: a fészek fölött szokatlanul vastag, háromszög alakú pókháló terpeszkedett, amelyen itt-ott hamumaradványok éktelenkedtek.
Sokáig figyelt, de a pók nem mutatkozott. Ha egy napon előjő, Ábel már tudja, miként fogja szólítani: Paulus.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)