Sufnituning-utóízű, amatőr tömegtermék: a nigériai filmek sokáig nem minőségükről voltak híresek. A videótékákat óriási mennyiségben elárasztó, a filmfesztiválok vörös szőnyegéről még csak nem is álmodó alkotások viszont megalapoztak egy akkora ipart, amely mára világelsővé nőtte ki magát. Érdekes módon Afrika első gazdaságilag önfenntartó filmipara szorult helyzetből kovácsolt sikert: az 1980-as évek végén az országban dúló politikai zavargások és a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank intézkedései miatt kialakuló gyászos gazdasági környezet rendkívül drágává tette a celluloidalapú filmkészítést annak összes felszerelésével és kellékével együtt, termékeny talajt teremtve más módszerek kikísérletezéséhez. Az 1980-as és 90-es évek megfizethető VHS-kamerái kézenfekvő alternatívát hoztak: Nollywood technológiát váltott.
Nollywood sokrétű. Rengeteg zsánert ölel fel a voodoo-horrortól a melodrámán át a vígjátékokig és akciófilmekig, ezek a filmek foroghatnak angolul vagy éppen a helyi sok tucat nyelvjárás valamelyikén, mondjuk joruba, igbo vagy hausza nyelven. Ezeket a kezdetben pár ezer dolláros költségvetéssel, néhány nap alatt elkészülő filmeket gyakran kritizálták a forgatókönyv-fejlesztés hiánya, a recsegő hang, az amatőr speciális effektusok és vágás miatt. Rendezőik többnyire autodidakta módon tanulták ki a filmkészítést, és jóval hátrább helyezkedtek el Nollywood táplálékláncában, mint a sztárok, producerek és forgalmazók – hasonlóan Hollywoodhoz, ám szöges ellentétben az európai vagy a délkelet-ázsiai filmművészettel, ahol a szerzői filmes felfogásban a rendező az úristen.
N mint semmi
Az ország filmgyártása 1999-től kapott nagyobb löketet, a polgári kormány alatt egyre több művész tért vissza Nigériába alkotni. 2002-ben a The New York Times újságírója, Norimitsu Onishi Lagosba látogatott, hogy cikket írjon a helyi filmgyártásról, ő találta ki a Nollywood kifejezést a helyi filmgyártás folyamatára utalva, ahol az N betű a nothingot (semmit) jelöli, nem pedig Nigériát. Onishi arra utalt, hogy a helyi filmesek jóformán a semmiből készítenek valamit, abból pedig nem is keveset: 1999 és 2005 között összesen 2500 film született az országban. Ekkor már a tékáknak, a kalózkodásnak és az internetnek köszönhetően egyre több külföldi film vált elérhetővé, így a nigériaiak kezdtek hozzászokni a profi tartalmakhoz.
Az új nézői igény hatására számos nollywoodi rendező készített jobb minőségű mozgóképeket. Ezt a korszakot már új hullámként említik, és noha néhány évtizedes lemaradásban volt a franciához képest, ezek a filmek már nemcsak a fekete kontinensen lettek népszerűek, de az Afrikán túli közönséget is elérték. Kunle Afolayan, Obi Emelonye, Jeta Amata, Stephanie Okereke és Mahmood Ali-Balogun filmjeinek költségvetése jelentősen megnőtt, hosszabb lett a gyártási idő, a végtermék nívóját nem lehetett összehasonlítani a korábbiakkal.
Afolayan például New York-i filmes egyetemről tért haza, hogy leforgassa 2006-os Irapada című thrillerét, amely akkora közönségsiker lett, hogy a nigériai kormány több százmillió dollárt ölt a filmiparba. Biyi Bandele 2013-as Aranyló fél napkorong című filmjét már nemzetközileg is elismerték: ebben a nigériai származású, Oscar-jelölt Chiwetel Ejiofor és a szintén hollywoodi filmekben is játszó, zimbabwei származású Thandie Newton játszották a főszerepet. Kemi Adetiba 2016-os The Wedding Party című romantikus komédiája aztán új bevételi rekordot állított be, és innentől nem volt megállás. Ma már vörös szőnyeges bemutatók, filmfesztiválok, valamint nollywoodi témájú programok vannak Párizsban, Londonban és New Yorkban is.
Hollywood régóta nem egyeduralkodó: 2006-ra az indiai, 2009-re a nigériai filmipar is megelőzte. 2017-ben már Kínában is több filmet gyártottak, mint az Egyesült Államokban, de az álomgyárat lehagyta Japán is, és Dél-Korea is a nyakába liheg. Nollywood 2019-ben vette át a vezető szerepet az indiai Bollywoodtól, már ami a mennyiséget illeti. A tempó elképesztő: 2017 óta a filmgyártás 478 százalékkal (!) nőtt Nigériában, jelenleg évi közel 2500 filmet gyártanak. Nem meglepő, hogy a Netflix meglátta a piaci rést, és hazánkban is elérhető kínálatában már külön zsáneroldalt tart fenn a nigériai filmek számára: a főzőműsortól a sorozatokon át a régebbi mozikig minden van. A streamingóriás 2016-tól jelen van az országban, ahol ugyan még sokak számára nem elérhető az internet, de egyrészt ez hamarosan változni fog a benyomuló cégek hathatós közreműködésével, másrészt a Netflix jól tudja, hogy a nyugati országokban élő bevándorlókra is számíthat, ezért folyamatosan bővíti afrikai kínálatát. Az Amazon 2021 decemberében lépett be a nigériai piacra, a Disney+ várhatóan idén fog, az HBO Max már bejelentette, hogy 2025-ig ők is beszállnak – ráadásul Kína is érdeklődik.
Afrikai mesék
Kérdés, hogy vajon mi teszi érdekessé akár a nyugati emberek számára ezeket a filmeket. Az indiai filmipar jó példa arra, hogy nem minden esetben eladható egy ország kulturális terméke, formanyelve a nemzetközi piacon: a színes, zenés-táncos szerelmes komédiák és a nevetségesen eltúlzott akciófilmek például a magyar néző számára is befogadhatatlanok. A nollywoodi filmek átélhető kulturális hiedelmeket, hagyományokat, társadalmi és szociokulturális struktúrákat, történelmet és helyszíneket mutatnak be, témáik és narratíváik képesek a közönség félelmeihez és vágyaihoz kapcsolódni. Sokszínűek és sokfélék, akár a koreai alkotók munkái, szemben a bollywoodi kaptafával.
Ehhez aztán hozzájön a #BlackLivesMatter mozgalom óta egyre hangsúlyosabban megfogalmazott igény a reprezentáció iránt – és hát mi lenne autentikusabb válasz rá, mint valódi afrikai alkotók meséit nézni a különféle XIX. századi angol udvarokba zsúfolt színes bőrű nemesek és kisasszonyok helyett?
Az elmúlt években a „fekete” történetek jól muzsikáltak a díjkiosztókon, és láthattunk is néhány igazán nagyszerű alkotást a Holdfénytől (2017) a Csuklyásokon át (2018) a Tűnj el!-ig (2017), készült valós eseményeken alapuló, korrekt film a fekete polgárjogi mozgalmakról (Júdás és a Fekete Messiás, 2021) és az amerikai rabszolgatartásról (12 év rabszolgaság, 2013), illetve megrendítő erejű nemzetközi produkció afrikai diktátorról (Az utolsó skót király, 2006) és szép ballada egy létező afrikai fiúról, aki egy egész falut megmentett az éhínségtől (A fiú, aki befogta a szelet, 2019).
Minden kritikai méltatás eltörpül azonban a Marvel-univerzum 2018-as slágere, a Fekete Párduc döbbenetes sikere mellett. A képzeletbeli afrikai Wakandában játszódó szuperhősfilmet a szakma nem kis meglepetésére hét Oscarra jelölték, és világszerte 1,34 milliárd dollár bevételt hozott.
A filmet hiába kritizálták képregényesített, különálló országok kultúráit infantilis módon összemosó ábrázolása miatt, az üzenet egyértelmű volt: jelentős üzleti potenciál van Afrikában, a kontinens most lehetőséget kap, hogy megmutassa magát és elmesélje történeteit. Nigéria jól működő, olcsó videófilmipar-modelljét más országok is hamar magukévá tették: a kenyai Riverwood, az ugandai Ugawood és a tanzániai Bongowood, de a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Dél-Afrikában, Etiópiában, Eritreában, Zambiában, Kamerunban és Zimbabwéban is gyártanak már filmeket. Egyiptomban 1986 óta több mint négyezer film készült, ami az arab világ gyártásának durván háromnegyede, Marokkóba nemzetközi stábok zarándokolnak forgatni immár évtizedek óta.
Robbanás előtt?
Nigéria brit gyarmatosítói egyesítették a keresztény délt és a muszlim északot, ám az országot ma is állandó etnikai problémák jellemzik, ráadásul a híresen Nyugat-ellenes Boko Haram dzsihadista terrorszervezet sem könnyíti meg a filmesek életét – és a populáris kultúra terjedését. Ennek dacára a mezőgazdaság és az olaj mellett a filmipar hozza a legtöbb pénzt az országnak: 2019-ben Nollywood még évi hatszázmillió dollárt termelt, 2020-ban már 806 milliót, iparági előrejelzések szerint ez jövőre akár elérheti az egymilliárdot is. Az UNESCO tavalyi jelentése szerint jelenleg ötmillióan dolgoznak az afrikai filmgyártásban, ám a jövőben akár húszmillió munkahely is létrejöhet.
Nigéria Afrika motorja, a jó kétszázmilliós nyugat-afrikai ország az egész kontinens GDP-je negyedének megtermelője, Nollywood 2,5 százalékot tesz hozzá a bruttó hazai össztermékhez. Az amatőr, kalózkópiákon terjedő VHS-korszaknak vége: ha Nigéria okosan lép, ugyanolyan robbanás előtt áll, mint néhány évvel ezelőtt Dél-Korea. Ahogyan a hallju, a koreai kulturális hullám végigsöpört a világon, Nollywoodban is megvan a potenciál, hogy a minőséget a mennyiség elé helyezve fejlessze, modernizálja és a beáramló lehetőségeket megragadva végtére az egész kontinens lakóinak életét jobbá tegye.
Borítókép: Forgatás a nigériai Port Harcourtban. Amatőr tömegtermékből világelső iparág? (Fotó: Reuters)
