Lépten-nyomon a történelembe botlunk
Kicsit szeles ma az idő, vegyetek fel sálat – tanácsolja lengyel idegenvezetőnk, Eliza, mielőtt elindulunk Gdansk belvárosa felé. A hűvös időjárás oka nemcsak az, hogy beköszöntött az ősz, hanem az is, hogy a Balti-tenger partján, Lengyelország legfontosabb kikötővárosában vagyunk.
A város történelme során porosz és német fennhatóság alá is került, de kétszer volt szabad város, először 1807 és 1815, majd 1920 és 1939 között. A második világháború Németország lengyelországi inváziójával Gdansk kikötőjében, a Westerplatte-félszigeten tört ki 1939. szeptember elsején. A háború évei alatt Lengyelország több mint 5,2 millió polgárát gyilkolták meg, és a népesség körülbelül 12 millióval csökkent. A lengyel kormány a mai napig nem feledi veszteségeit, és idén, a második világháború kitörésének 83. évfordulóján jelentette be, hogy kártérítést követel Berlintől a háborús károkért.
A kikötőváros a német megszállás után sem lélegezhetett fel, ugyanis mintegy nyolcvan százalékát lerombolták az 1945-ben odaérkező szovjet csapatok. Ám Gdansk leglátogatottabb részén, a Hosszú utcán (Ulica Dluga) fölénk magasodó, színes épületek mintha azt hirdetnék, a múlt minden fájdalmát maga mögött hagyta az újjáépült város.
Az utcát királyi útnak is nevezik, hiszen az Arany Kapun (Zlota Brama) át ezen az útvonalon lovagoltak be a városba a királyok.
Miután az 1950-es és 1960-as években újjáépítették Gdansk belvárosát, a kikötőváros a Lengyel Népköztársaság egyik legfontosabb hajózási és ipari központjává vált. A Szovjetunió a három nagy hajógyár fejlesztésével igyekezett erősíteni a régióban betöltött szerepét. Ám a város egykori Lenin Hajógyára 1980-ban arról vált híressé, hogy itt alakult meg a keleti blokk első független szakszervezete, a Szolidaritás. A tömegmozgalom elnököt is választott Lech Walesa személyében, aki 1990 és 1995 között Lengyelország államfői tisztségét töltötte be. A mozgalom jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy felgyorsította a keleti blokk lebontását, hanem abban is, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeit fogta össze, 1981-re már mintegy tízmillió követője volt. A gdanski hajógyárhoz tartozó több mint egyhektáros területen pár éve kulturális központ nyílt, ahol a Szolidaritás története is megtekinthető interaktív kiállítás keretében. A város egykor több mint húszezer embert foglalkoztató hajógyára mára csak pár ezer munkahelyet őrzött meg.
Nemzetek találkozásának színhelye
A belváros macskaköves utcáit járva az az érzésünk, hogy akár Amszterdamban is lehetnénk. Ennek oka, hogy a háború utáni újjáépítéssel az előző korok pompáját nyerte vissza a város, a XVI. században Gdansk építészetére nagymértékben hatott a holland reneszánsz stílus.
A más országokból is idesereglő kereskedők nemcsak áruikat, hanem kultúrájukat, szellemiségüket is magukkal hozták Gdanskba.
A Hosszú utca díszes házaitól nem messze egy modern, fekete téglából emelt épület áll, a gdanski Shakespeare Színház. Története egészen az Erzsébet-korhoz, az angol reneszánszhoz nyúlik vissza. A Shakespeare Színházat 2014-ben nyitották meg, de alapításának ötlete már az 1990-es években megfogant, miután egy olyan XVII. századi rajzot találtak, amely alapján az angliai Globe Színház mása állt itt ezen a helyen. A XVI-XVII. században a kereskedőkön és építészeken kívül ugyanis a művészeti élet szereplői, köztük angol színészek is gyakran ellátogattak Kelet-Közép-Európa legnagyobb kikötővárosába, hogy Shakespeare és kortársainak darabjait adják itt elő.
A színház alapítója, Jerzy Limon professzor úgy terveztette meg ezt a létesítményt, hogy megőrizve a város hagyományait a modern korhoz idomuljon az épület. Felfogása szerint ugyanis az új kulturális intézmény a múltban gyökerezik, de a jelenben él
– meséli Krzysztof, a színház munkatársa. A nyitható tetejű nézőtér Erzsébet-kori mását tükrözi, felelevenítve a fedetlen reneszánsz színházakat. A XVII. századbeli elődjéhez hasonlóan az intézménynek nincs állandó színészi gárdája, a világ legkülönbözőbb pontjairól invitálja a fellépni vágyó művészeket és társulatokat.
A borostyán fővárosa
A belváros leglátogatottabb helyei közé tartozik még a Mariacka utca, ahol minden egyes ház előtt borostyán ékszerekkel megpakolt standokat látni. Miközben a fülbevalókat, a nyakláncokat és a karkötőket csodáljuk, az egyik árus, egy idősebb hölgy elmondja, férjével és fiával együtt az összes ékszert ők készítik. Még a ház alagsorában kialakított műhelyét is megmutatja. Nemhiába hívják Gdanskot a borostyán fővárosának.
A körülbelül negyvenmillió évvel ezelőtt, a fenyőfák megkövesedett gyantájaként keletkezett köveket a folyók sodorták a tengerekbe.
Legfőbb származási helyük a mai napig a Balti-tenger, Gdansk és a szomszédos orosz exklávé, Kalinyingrád ezért a borostyán feldolgozásán alapuló kézművesipar központjai.
A lengyel város borostyánmúzeumában egyedülálló gyűjtemény található, nemcsak kortárs tervezők ékszereit, de számos más gondosan megmunkált, borostyánból készült kiállítási darabot, szobrokat, maketteket, bútorokat is láthatunk.
A város egyik különlegessége a Szent Brigitta bazilikában található hatalmas, borostyánból készült oltár is, amelyet az elhunyt hajógyári munkások tiszteletére állítottak. A Szolidaritás megalakítása előtt ugyanis a munkások már az 1970-es években is tüntettek, a sztrájkot azonban a szocialista hatóságok vérbe fojtották. A Szent Brigittáról elnevezett templomot eredetileg a XIV. században építették meg, ám a második világháború ezt az épületet is teljesen elpusztította. Az újjáépült bazilika tizenhárom méter magas borostyánoltárát 2017-ben adták át, amelynek közepén Szűz Mária, a munkások védelmezője látható.
Testvéri fogadtatás
A Mariacka utcából a Motlawa folyóhoz érünk, két partján szűk, egymásba fonódó épületek húzódnak. Számos olyan régi épületet rekonstruáltak turisztikai céllal – többnyire éttermeknek, szállodáknak vagy múzeumoknak adnak otthont –, amelyek korábban például magtárként szolgáltak, Gdansk legfontosabb exportterméke ugyanis a gabona volt.
Pár éve még szinte semmi sem volt ezen a helyen. A házak, amelyeket most itt láttok, az utóbbi években épültek újjá
– mutatott végig a parton Eliza.
A folyóparton kipróbáljuk az egyik vendéglőt, a Kubickit. Pácolt hering, sóskaleves, majd áfonyamártással tálalt kacsa és pierogi (lengyel derelye) kerül az asztalunkra. Az étlapon mindenki talál kedvére valót, a közeli vizek miatt előkelő helyen szerepelnek a halakból készített ínyencségek. Betérünk egy másik vízparti épületbe is, amely korábban magtár volt, ma már viszont Gdansk multikulturális jellegét tükrözve bajor étteremnek ad otthont. A Brovarnia Gdansk belülről is úgy fest, mintha a müncheni Oktoberfest sörfesztivál egyik sátrában lennénk, ám az étel- és itallapon leginkább lengyel specialitások szerepelnek.
Pawel, a pincér elmondja, hogy a sörök mind az étterem sörfőzdéjében készülnek, ami nem ritka a gabonakereskedelméről híres Gdansk vendéglátóhelyeinél. A Goldwasser elnevezésű gdanski likőrt is a figyelmünkbe ajánlja, amelynek érdekessége, hogy aranypelyhek úszkálnak benne. A legenda szerint a piactéren található Neptun-kútba olyan sokan dobáltak aranypénzt, hogy a vizek istene hálából finom likőrré változtatta a szökőkútból kiömlő vizet. Pawel, miután megtudja, hogy magyarok vagyunk, hozzáteszi, a Goldwasser azért nem hasonlítható a pálinkához. A hungarikumot onnan ismeri, hogy sok magyar barátja van, egyben rögtön leszögezi:
Semmi sem állhat a lengyel–magyar barátság útjába, hiszen a hasonló kultúra összeköt bennünket.
Bár Gdansk egyszerre számos nemzet kultúráját kapcsolja össze, és elsősorban a közeli Németországból, illetve Skandináviából özönlenek ide a turisták, „testvéreiket”, a magyarokat különleges vendégszeretettel fogadják.
Borítókép: A belváros népszerű része a Hosszú utca, amelyet királyi útnak is hívnak (Fotó: A szerző felvétele)
Partnerek: Lengyel Gótikus Várak Közösségének Szövetsége (Association of Communes ‘Polish Gothic Castles’), Pomerániai Turisztikai Szövetség (Pomorskie Tourist Board), Varmia-mazúriai Turisztikai Szervezet (Varmian-Masurian Regional Tourism Organization). A cikk az Újságírói tanulmányút a lengyel–magyar turisztikai útvonalak mentén című projekt keretében készült a Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet társfinanszírozásával. A közzétett cikk kizárólag a szerző véleményét tükrözi, és nem azonosítható a Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet hivatalos álláspontjával.
