Októberi magánysóska a Balaton partján

Rezeda Kázmér szerette a sóskát, nagyon, és a sóska s annak szeretete fölöttébb magányos műfaj.

Elmentek… – sóhajtott fel Rezeda Kázmér, és tényleg elmentek.
Elmentek a gólyák, el a fecskék, és elmentek a nyaralók. Kiürült a Balaton, a víz, a part. Szél Úr kiküldött két rongyos szellőkatonát, ellenőrizzék a partokat, de úgy el voltak öregedve, hogy egészen hideg lett az érintésük, úgyhogy Uzinger uram összehúzta magán a kardigánt.
– A fene essen bele.

De nem esett. Fura egy dolog ez a fene, szélbe, hidegbe, arra érdemesbe sose esik bele. Pedig van neki sok fajtája: ott a „farkasfene”, ami a herpesz lenne. Aztán a „rákfene”, ami az arcon megjelenő bőrbaj. Van még „hidegfene”, az a csontokat bántja, a „melegfene”, az meg a lábakat. A lépfene meg a disznót. De hogy nézne ki a szél herpesszel? Na ugye…

– Akkor a rosseb egye meg… – dörmögte Uzinger uram, de már inkább mosolyogva, bár az ő szeme mosolygott mindig.
– Azért még átkozódhatunk kicsit… – felelte Rezeda Kázmér, mert kultúrhistóriai kiselőadást akart tartani. 
– Úgyhogy egye meg a radai rosseb!
Aztán várta, hogy Uzinger uram megkérdezze, mi az. De nem kérdezte meg. Úgyhogy Rezeda Kázmér megkérdezte magától: – Mi lehet az a radai rosseb?

– Az a rosseb, ami radai… – mondta Uzinger uram, és ebbe nehéz lett volna belekötni.

De Rezeda Kázmért már nem lehetett megállítani.
– Rada Zala megyében van. I. Johanna nápolyi királynő pedig megölette András herceget…
– Még nem látom pontosan az összefüggést… – kortyolt bele a borába Uzinger uram, és ezzel talán nem volt egyedül. De Rezeda Kázmér ilyenkor jött formába:
– Nagy Lajos bosszúból bevette Nápolyt…
– Aha… még nem kapisgálom.
– …A nápolyi hadjáratból hazatérő sebesült és beteg katonáknak a Zala megyei Radán rendeztek be ispotályt. És a beteg katonák többsége a szifiliszt hozta haza. Hát azt nevezték rossebnek, mert a bőrön ütött ki tőle egy csomó csúnya, gyógyíthatatlan seb, „rossz seb”. És a franc is ebből ered, mert hát a szifilisz neve „francia betegség” vagy „francia kór” is volt, az rövidült franccá.

Mindezek után Rezeda Kázmér elégedetten dőlt hátra, ő is belekortyolt a borába – Uzinger uram sauvignon blanc-ja a műfaj egyik remeke, gyémántja, amely sajnos még nincs ott az őt megillető helyen –, és várta az elismerő hümmögéseket.

– Hogy te mennyi felesleges marhasággal tömöd tele a fejedet…
Rezeda Kázmér nem pontosan erre gondolt, úgyhogy folytatta.
– Mindig rám hozod a frászt… – közölte Rezeda Kázmér, és nem várta meg, hogy Uzinger uram csak azért se kérdezze meg, mi az a frász.

– A frász németből jön. A „frais”-ból, ami görcsöt jelent. Így nevezték az epilepsziát. Görcsnek, rángógörcsnek, vagyis frásznak. És frászkarikával gyógyították. A frászkarika egy perec, jó nagy, amelyet kilenc vagy tíz napon át más-más házból kért kilenc vagy tíz lisztből kellett megsütni.

– Az jó. Én ma hurka-kolbászt sütöttem, egy disznóból valót, és rántottam borjúlábat is. Az jó másnaposságra, ami szintúgy elég ronda nyavalya.
– A nyavalya a mindenféle betegség összefoglaló neve volt. Boszorkányságot véltek mögötte.
– Nincs itt valaki más, akivel beszélhetnék? – eresztett meg egy fohászt Uzinger uram, de nem volt. Elmagányosodott a Balaton októberre. 

És Rezeda Kázmér ilyenkor szerette legjobban. És mindenféle fontos dolgokat gondolt végig. Például, hogy eddig ötvenkilenc nyarat látott a tónál, s hogy ennyi már nincsen hátra, jó, ha a fele. S hogy Nagy Lajos 1347-ben vezette első hadjáratát Nápoly ellen, ami ugye 675 éve volt, ami nagy idő. De ha átszámoljuk generációkra, s nagyvonalúan hatvan évet veszünk alapul, akkor mindössze tíz-tizenegy emberöltőt kell visszamennünk az időben.

– Az úgy szinte semmi… tíz, tizenegy ember, ennyi emberöltő, s már Nagy Lajosnál járunk. Harmincketten voltunk a gimnáziumi osztályban. Akkor csak egy osztálynyi emberöltő, és máris ott vagyunk a harmadik pun háborúnál meg Tiberius Gracchusnál… Félelmetes…Bizony. Az idő megfogható, ha adunk neki arcot, arcokat. Vagy odakötjük valamihez. Ezért szokott Rezeda Kázmér megállni sok száz éves fáknál, öreg tölgyeknél, kőriseknél, s elgondolkodni, kik pihenhettek ennek a fának árnyékában. S akkor az idő odaheveredik, s már nem is olyan félelmetes.

– Csak kellene enni valamit – gondolta aztán Rezeda Kázmér, de már odahaza, mert Uzinger uramnak dolga akadt, vagy csak megunta a sok kórságot.
Nem is olyan könnyű dolog kitalálni, mit enne az ember az elmagányosodott Balatonon. Sült hal, lángos, palacsinta – még nyitva vannak a helyek, ahol mindezt adják, de ezek társas műfajok.

– Mégsem lehet egy sült hallal kiülni a teraszra egyedül, és bámulni a tavat. Meg még madártejet se lehet így enni, mert a madártej kacag. Pörköltöt lehet, de azt tegnap ettem. Marad a sóska. Magánysóska…

Bizony. Rezeda Kázmér szerette a sóskát, nagyon, és a sóska s annak szeretete fölöttébb magányos műfaj. Főleg úgy, ahogy Rezeda Kázmér szerette. Rezeda Kázmér úgy szerette, ahogy az édesanyja készítette. Az pedig cukor nélkül volt. De teljesen cukor nélkül, nem csak úgy ímmel-ámmal cukor nélkül, vagyis hogy „alig cukrosan” meg „éppen csak cukrosan”, nem: határozottan és megvesztegethetetlenül cukor nélkül.
Kevés olajon dinsztelte a sóskát Rezeda Kázmér – vagyis hát az édesanyja. Majd kevés vizet tett alája, s puhára főzte. Végül tejfellel behabarta. A csomósodás elkerülése végett a kevés lisztet kevés vízben keverte ki, úgy öntötte hozzá, aztán sok tejfel, egyet rottyan, és kész. Só még. Kevés. Ez a jó sóska, a finom sóska, a magánysóska. Legjobb mellé a hagymás tört krumpli. Meg a tükörtojás.

Rezeda Kázmér hozzáfogott, elkészítette, kiült a teraszra, és nézte a vénasszonyok nyarát. Amit bontott hozzá, a Jásdiék Ranolder fehére volt, ami ugye furmint és olaszrizling házasítása, 2018-as évjáratból való.

– Ranolder János veszprémi püspök emlékét őrzi ez a bor, aki 1806 és 1875 között élt, és sokat tett a csopaki borért. Alig 216 éve született. Három-négy emberöltő, és már ott vagyunk a püspök úrnál. Ha Isten megsegít, s lesz dédunokám, ükunokám, talán majd ő is így fog gondolni rám. 

Magányos, októberi Balatonnál. S remélem, ugyanezen a teraszon. S remélem, magyarul…

Aztán Rezeda Kázmér mert még egy kicsike sóskát a krumplihoz. Az édesanyja sóskáját.

Borítókép: A balatonfüredi Tagore sétány az őszi napsütésben 2020. október 20-án (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)