A határ
Bizton állíthatom, aki egyszer Husszein király hídján – izraeli nevén az Allenby hídon – átvergődik, annak többé már egyetlen határ sem jelenthet akadályt. Igaz, a Jordániát és Ciszjordániát összekötő átkelőt nem is turistáknak találták ki, elsősorban a külföldre vágyó palesztinok, illetve fuvarosok használják. Már az ijesztő, ahogy a bevezető úton kilométereken át sorakoznak a kamionok, a sofőrök bandákba verődve teázással múlatják az időt; órákat, olykor napokat is várakoznak. Egy tapasztalatlan és szabálykövető európai valószínűleg már itt a dugóban ragadna, de a sávokat errefelé rugalmasabban értelmezik, így személyautónkkal a szembejövő forgalomban szlalomozva leszünk utolsókból az elsők.
A határállomás jordán oldalán csak úgy hömpölyög az egymást taposó tömeg. Útbaigazítással nem vesződnek sokat, még a táblákon is meggyűlik a bajuk az angol helyesírással. Némi téblábolás után annyi végre kiderül, hogy az egyik ablaknál kell feladni a bőröndöket, egy másik ajtónál ellenőrzik az útleveleket.
Kőkemény könyökszabály érvényesül: nincs helye előzékenységnek, sőt a nikábot viselő idős nénik furakodnak a legerőszakosabban.
Fél óra közelharc után elképedésünkre éppen az orrunk előtt zárul le a csomagszállító szalag kapuja, de egy barátságos arab hordár int, hogy menjünk csak, majd ő innentől gondját viseli poggyászainknak. Mit tehetnénk? Insallah – ha Allah is úgy akarja – még viszontlátjuk őket.
Az átvilágítás előtt lökdösődés árán sorokba rendeződik, fegyelmezetten vonul az emberáradat. Tyúklépésben, egymás sarkát taposva: ha valaki itt Covid-fertőzött, hát senki nem ússza meg szárazon.
Odaát kulturált buszok szállítják tovább az utasokat, de a „kalauz” a számológépével elég nagyvonalúan váltja a dollárt. Husszein király hídja kiábrándítóan rövid. A tengerszint alatt 273 méterrel ível át a Jordán folyón, amely inkább tűnik pataknak. Próbálom szemmel követni a sűrű bozótosban elvesző vonalát; alig néhány kilométerrel lejjebb húzódik a partszakasz, ahol a hagyomány szerint megkeresztelték Jézus Krisztust.
A megpróbáltatásoknak még koránt sincs végük. A túloldalt az izraeliek ellenőrzik, az előttem álló egyiptomi fiatalember óva int: ő egyszer három napot várt, mire beengedték. Az orosz származású határőr valóban értetlenkedve és szúrós tekintettel fogadja, mit keresnek magyarok a sivatagban. Az alapos kikérdezés és az uniós útlevél végül meggyőzi arról, hogy nem jelentünk veszélyt, kezünkbe nyomja a kék belépővízumot.
Az apró fecnire nagyon kell vigyázni – Izrael még mindig nem pecsétel, mert sok helyen nem néznének jó szemmel az izraeli hitelesítéssel ellátott útlevélre. Odakint fejbe vág a hőség, a domb oldalában fadarabokból kirakott Dávid-csillag „jelöli meg” a területet. Jön az újabb keringő, merre tovább? Innen másik busz visz Jerikó külvárosáig, ahol még a rend kedvéért a palesztin hatóságok is ellenőriznek. Jó három óra és hat átvizsgálás után végre megérkeztünk, és még a csomagok is megvannak. Ahlan vá szahlan, Isten hozott Palesztinában!