Schöpflin Aladár szelíd erőszaka

Ha kritikus alkot valamit, egy verset, vagy egy regényt, akkor közvetve, a kritikájáról tesz vallomást.

Ez a név jellegzetesen magyar fogalmat jelent.

Körülbelül ezt: hinni, föltétlenül hinni a leírt igében, szolgálni ezt, egy életen át, következetesen és biztos ösztönnel, sokat tudni és nem fitogtatni, csak éreztetni a sorok mögött, észrevenni a jó szándékot és messzire elébe sietni, éjjel-nappal dolgozni, megvetni a könnyű sikert s egy országban, mely még mindig nem ismeri a szó becsületét és csip-csup ­csetepaték közepette politikai jelszavak nyomán tájékozódik, a tiszta művészetet hirdetni, korholni a beszéddel és dicsérni a hallgatással, deres halántékkal a megújhodó literatúra mellé szegődni, mikor a hivatalos világ ellene sorakozik, békésen harcolni és harcosan pihenni, újítani és őrizni, sohase személyeskedni és mindig kimondani az igaz­ságot. Nem folytatom tovább. Akárhány mondatot raknék még ide, nem meríthetném ki ellentétekből szövődő egyéniségét.

Schöpflin Aladárt a magyar irodalom teremtette meg, szükségszerűen. Nélküle csonka lenne irodalmunk. Másutt, ahol a munkafelosztás tökéletesebb és a feladatok kisebbek, talán el se képzelhető az ő érdekes, megnyugtató alakja.

A magyar kritikusnak még mindig nevelőnek, tanítómesternek is kell lennie, mert olyan közönséghez szól, mely nem tájékozott, mint a nyugati államokban, sokszor bizalmatlan és figyelmetlen, ezért csínján kell vele bánni s tilos ismeretekre hivatkozni, melyeket egyebütt talán egy utalással intéz el a bíráló. Állandóan az a veszély fenyegeti, hogy elszakad a közönségtől és akkor a falaknak beszél.

Másrészt nem mondhat le az egyetlen és nagy szempontról sem. Ő megtalálta a mértéket a kénytelenségben. Innen ellensúlyozottsága. Kis, jelzetlen bírálataiban, melyek nevét országosan tiszteltté tették, egyszerűen és természetesen taglalt egy-egy könyvet úgy, hogy az értékek meglelték a legmagasabb igényt, az olvasók zöme pedig okult. Mindenekelőtt száműzte a kritikából a regényességet. Minden a mű, mely előtte hever.

Hozzászoktatta az írókat az ő sajátos művészetével, bizonyos „szelíd erőszak”-kal, a kemény bírálathoz, mely nálunk már Bajza korában sem volt kapós portéka. Néha példaszóban kellett megnyilatkoznia, de akkor sem maradt adós. Egy-egy irgalmasnak látszó mellékmondatban mindig könyörtelenül kifejezte, amit akart. Édes folyadékban rejtette el a keserűt. Író és közönség gyanútlanul bevette. Csak hónapok után látták mind a ketten, hogy az orvosság hat. Gyógyítóbban, vagy kegyetlenebbül, mint az az irodalmi patkányméreg, melyet a napisajtó személyesen ellenségeinek tálal fel.

Ha költő ír kritikát, akkor vall, a költészetéről. Ha kritikus alkot valamit, egy verset, vagy egy regényt, akkor közvetve, a kritikájáról tesz vallomást. Bevallom, Schöpflin Aladár első regényét „A pirosruhás nő”-t, elejétől végig olyan érdeklődéssel olvastam, mint egy kulcsregényt.

A kritikust kerestem benne, aki új anyagban dolgozik, és tudatosan, vagy tudattalanul jellemzi magát, más oldalról világítja meg azt, amit eddig teremtett a fogalmak világában. Kritikus és költő nem olyan ellentétes valami, mint a köztudatban él. A kritika többlet és nem hiány,­ ­Saint-Beuve, a francia bírálat megteremtője, aki versekkel kezdte, öreg korában sóhajtozva hajtogatta: „fiatal költő, öreg kritikus”, Schöpflin, bár az ő első szerelme is a szépirodalom, és annak idején elbeszélésekkel jelentkezett, megfordította a jelszót: „fiatal kritikus, öreg költő”. Regényalakjai eddig azok az írók voltak, akik asztalára küldték könyveiket és kézirataikat, ezek a különös teremtmények, kik az életben a hangot és sugártörést jelentik, anyaga az írás, a rejtélyes betű, mely könnyet és sebet takar s meg vagyok győződve, számára enyhület volt, hogy figyelmét ez alkalommal egyenesen az élet felé fordíthatta és olyan emberekkel foglalkozott, kik a valóságban mozognak. Vaymar Sándor azonban, a hőse itt is a művészetet példázza.

Polgári mivoltában rajztanár, lelke szerint festő, valóság és álom között hánykolódik s ebből alakul ki a regény, mely – büszke ellentmondás – hadat üzen a hamis regényességnek és biztos elemzéssel, az alakok jellemzésével, az írók, a vidéki irodalmi kávéház kedves leleplezésével éri el sikerét, akár a kritikus. Ennek a regénynek életízét éppen a művészet szolgáltatja. Ami furcsa és megfoghatatlan, a művészet kapcsolódása a mindennapi eseményekkel, az itt egyszerű és érzékletes. Ez pedig igazi érték. Mert nemcsak a vér különös nedű, hanem a tinta is.

Lant és parittya: a kritikus ősi jelképe. Zeneszerszám és fegyver összecserélődik a művészetben. Olykor a kritikus a parittya szárán játszik el egy melódiát. Máskor viszont lanttal kell agyonvernie egy-egy irodalmi Góliátot.

(Kosztolányi Dezső: Schöpflin. Nyugat, 1921/8.)

Százötven éve, 1872. október 4-én született Schöpflin Aladár műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító, a Nyugat folyóirat vezető munkatársa.

Borítókép: Schöpflin Aladár (Készítette: Székely Aladár - Közkincs, commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=48417826)