Hozzászoktatta az írókat az ő sajátos művészetével, bizonyos „szelíd erőszak”-kal, a kemény bírálathoz, mely nálunk már Bajza korában sem volt kapós portéka. Néha példaszóban kellett megnyilatkoznia, de akkor sem maradt adós. Egy-egy irgalmasnak látszó mellékmondatban mindig könyörtelenül kifejezte, amit akart. Édes folyadékban rejtette el a keserűt. Író és közönség gyanútlanul bevette. Csak hónapok után látták mind a ketten, hogy az orvosság hat. Gyógyítóbban, vagy kegyetlenebbül, mint az az irodalmi patkányméreg, melyet a napisajtó személyesen ellenségeinek tálal fel.
Ha költő ír kritikát, akkor vall, a költészetéről. Ha kritikus alkot valamit, egy verset, vagy egy regényt, akkor közvetve, a kritikájáról tesz vallomást. Bevallom, Schöpflin Aladár első regényét „A pirosruhás nő”-t, elejétől végig olyan érdeklődéssel olvastam, mint egy kulcsregényt.
A kritikust kerestem benne, aki új anyagban dolgozik, és tudatosan, vagy tudattalanul jellemzi magát, más oldalról világítja meg azt, amit eddig teremtett a fogalmak világában. Kritikus és költő nem olyan ellentétes valami, mint a köztudatban él. A kritika többlet és nem hiány, Saint-Beuve, a francia bírálat megteremtője, aki versekkel kezdte, öreg korában sóhajtozva hajtogatta: „fiatal költő, öreg kritikus”, Schöpflin, bár az ő első szerelme is a szépirodalom, és annak idején elbeszélésekkel jelentkezett, megfordította a jelszót: „fiatal kritikus, öreg költő”. Regényalakjai eddig azok az írók voltak, akik asztalára küldték könyveiket és kézirataikat, ezek a különös teremtmények, kik az életben a hangot és sugártörést jelentik, anyaga az írás, a rejtélyes betű, mely könnyet és sebet takar s meg vagyok győződve, számára enyhület volt, hogy figyelmét ez alkalommal egyenesen az élet felé fordíthatta és olyan emberekkel foglalkozott, kik a valóságban mozognak. Vaymar Sándor azonban, a hőse itt is a művészetet példázza.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!