A megalakulás évében, 1872. június 13-án indult útnak a németországi Bremerhaven kikötőjéből az osztrák–magyar északi-sarki expedíció. Az utat jórészt gróf Nepomuk Wilczek, a bécsi Földrajzi Társaság elnöke és Zichy Ödön gróf költségén szervezték. A cél az északkeleti átjáró felkutatása volt – azaz az Atlanti-óceánról Szibéria partjai mellett a Csendes-óceánra vezető és hajózható útvonal meglelése. A 24 fős személyzet egyetlen magyar tagja Kepes Gyula hajóorvos volt, aki az élelmezésért és a vitaminellátásért is felelt. Tizennégy hónappal az indulás után a térképeken addig nem jelölt szárazföldet pillantottak meg. A szigetcsoport az uralkodó tiszteletére a Ferenc József-föld nevet kapta. Az egyik szárazulat a Zichy-föld nevet viseli. Az expedíció eredményéről már a Magyar Földrajzi Társaság rendezvényén számolt be Kepes Gyula.
Az ismeretek rendszerezése
A hírneves tudósok közreműködése ellenére a társaság (eleinte) inkább műkedvelő arisztokraták, hivatalnokok, nagypolgárok klubja volt, mint a geográfia iránt elkötelezett szakemberek közössége. A század végére tekintélyes szakmai szervezetté fejlődő testület jelentős tudományos expedíciókat támogatott, a nagyvilág érdeklődésére is számot tartó, nagyszabású kutatásokat irányított. Amint a fehér foltok sorra eltűntek a térképről, egyre inkább a megfigyelések komplex magyarázata, az ismeretek rendszerezése került előtérbe. A leíró földrajzban szokásos „hol” helyett a „miért” lett a leggyakoribb kérdés a kutatók számára, megszületett az oknyomozó földrajz. Az expedíciók persze nem szűntek meg.
Most is van értelme újra bejárni a korábbi expedíciók útvonalát, hiszen az azóta bekövetkezett változások rögzítése értékes adatokkal járulhat hozzá az egyes tájak történetének feltárásához
– állítja Lóczy Dénes, a társaság elnöke.
A társaság működését 1949-ben – több hasonló tudományos egyesülettel együtt – rendeletileg felfüggesztették, majd 1952-ben belügyminisztériumi engedéllyel indulhatott újra. Működésének anyagi fedezetét a Magyar Tudományos Akadémia biztosította. A társaság korábbi tudományszervező tevékenysége azonban megszűnt, azt gyakorlatilag az Akadémia és a minisztérium különböző bizottságai vették át. (Némi gyógyír, hogy az 1984-ben létrejött érdi Magyar Földrajzi Múzeum a tudománytörténeti kutatások központjává vált.) – Ez a helyzet 1990 után sem sokat változott, rendszeres pénzforrások nélkül és változatlan adminisztrációs helyzetben vegetál – festett szomorú képet Gábris Gyula professzor, aki 1987-88-ban tizenkét fős tudományos expedíciót vezetett Kelet-Afrikába. Az expedíció gróf Teleki Sámuel száz évvel korábbi felfedező útját járta be: meglátogatták a Rudolf-tavat, a Stefánia-tavat, a Teleki-vulkánt. Öt országon keltek át, több mint húszezer kilométert tettek meg terepjáróikkal a 180 napig tartó, kalandos kelet-afrikai úton.
Annak ellenére, hogy az interneten minden információ elérhető, Lóczy Dénes szerint a földrajzi ismeretek olyan szintre süllyedtek, hogy ez ellen mindenképpen tenni kell.
A földrajz tekintélyét romboljuk, ha tagadjuk, hogy tudományunk jelentősen hozzá tud járulni korunk környezeti problémáinak megoldásához, legalábbis helyi és regionális méretekben. Harcolnunk kell az ellen, hogy a földrajzot „visszaminősítsék” iskolai tantárggyá vagy leíró tudománnyá
– vázolta a célokat az elnök. A probléma nem új: a társaság vezetősége a kezdetektől fogva elégedetlen volt a földrajz közoktatásban betöltött szerepével. Folyamatosan ádáz küzdelmet folytatott az óraszámok csökkentése ellen, ami azonban szélmalomharcnak bizonyult. Különösen fájó kudarcként élik meg, hogy a hazafias nevelés két fő területét, hazánk földjének és népünk történetének ismeretét nem sikerül azonos súllyal megjeleníteni a tantervekben, azaz közel azonos óraszámot elérni a földrajz és a történelem számára. Sőt, ettől egyre távolabb kerülünk.
Páratlan Balaton-monográfia
Az elmúlt 150 év egyik nagy eredményének azt tartja Gábris Gyula, a társaság korábbi elnöke, hogy Lóczy Lajos 1891-ben a Magyar Földrajzi Társaság elnökeként elindította a Balaton tudományos tanulmányozását. Az ország jeles szakembereiből megalakult Balaton Bizottság két évtizedes kutatómunkájának eredménye a világirodalomban is páratlan Balaton-monográfia, amely 32 kötetben, magyar és német nyelven készült el háromszázezer korona felhasználásával. Nem kevesebb, mint hatvan különböző szakember – sok külföldi is – sorakozott fel hívó szavára. Az első kötetek 1897-ben, az utolsó 1920-ban jelent meg. Az ELTE emeritus professzora hatalmas értéknek tartja a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára című könyvsorozat több mint hatvan kötetét, amelyek főleg tudományos igényű útleírásokat tartalmaznak.
A szerzők között a kor számtalan ismert utazója, felfedezője szerepel. A magyarok közül kiemelendő Almásy László, Baktay Ervin, Cholnoky Jenő, Ligeti Lajos, Stein Aurél. Az első kötet 1902-ben jelent meg, az utolsó pedig 1943-ban.
Milleker Rezső debreceni professzor 1929-ben alapította meg A Földgömb című földrajzi folyóiratot, amelyet 1933-ig szerkesztett, majd átadta a társaságnak. A földrajztudományt népszerűsítő ismeretterjesztő folyóirat 1944-ben megszűnt, és évekig nem jelent meg. A Földgömb újraalapítása és újbóli megjelenése Nemerkényi Antalnak, a Magyar Földrajzi Társaság főtitkárának az érdeme. Az új folyam 1999-ben indult meg évi hat, majd 12 számmal.
A Magyar Földrajzi Társaság folyóirataként megjelenő A Földgömb magazinhoz köthető az utóbbi évek legnagyobb szabású expedíciója.
A Földgömb Atacama Klímamonitoring Program résztvevői – Nagy Balázs, az ELTE docense vezette a csapatot – 2012–18 között négy alkalommal jártak a Chile és Argentína határán húzódó, 6893 méter magas Ojos del Saladón, a Föld legmagasabb vulkánján. A magyar kutatók 2012-ben műszerezték be a vulkánt – a kutatás a bolygó legmagasabban végzett klímamonitoring vizsgálata. Az expedíciót támogató és együttműködő partnerek száma a húszhoz közelít, ami egyértelműen jelzi, ahhoz, hogy valaki tudományos céllal extrém körülmények között kutathasson, extrém mennyiségű előkészítő munkára van szükség. (Napjainkban a támogatók/szponzorok számát leginkább az határozza meg, hogy a vállalkozás milyen médiafigyelemre számíthat.)
Lerner János, a társaság expedíciós szakosztályának elnöke szerint a földrajztudomány számára a klasszikus értelemben vett felfedezetlen, ismeretlen területek, fehér foltok ma már nem igazán lelhetők fel bolygónkon, csupán az egyes szűkebb tudományágak számára léteznek még feltáratlan, kevésbé kutatott témák. A Magyar Földrajzi Társaság és a nagyközönség számára napjainkban talán az lehet a legérdekesebb (és leglátványosabb), ha egy annak idején térképekkel, fényképekkel (esetleg filmmel), leírásokkal és rajzokkal alaposan dokumentált expedíció nyomába szegődne egy mai, korszerű eszközökkel (internet, GPS, drón, speciális műszerek, nagy felbontású kamerák) felszerelt vállalkozás, és a korábbi, illetve az új dokumentáció összehasonlíthatóvá válhatna. Érdekes lehetne Teleki Sámuel gróf 1886–89 közötti expedíciójának, a száz évvel később – még a mobiltelefon és internet kora előtt – Telekiék útvonalát követő Magyar Tudományos Afrika Expedíció eredményeinek és egy mai, korszerűen felszerelt expedíció eredményeinek az összehasonlítása. De persze lehet sok egyéb, jól dokumentált expedíció nyomába is szegődni, az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban szinte valamennyi régi magyar expedíció anyaga elérhető.
Almásy Lászlóval a sivatagban
A társaság megannyi felkészült tagja közül az egyik legismertebb, a híres sivatagkutató, Almásy László, aki repülőgéppel kombinált autós felfedezőutakat tett a Líbiai-sivatagban.
Az ő érdeme a sokáig hiába keresett rejtelmes oázis, Zarzura felfedezése. Almásy évtizedeket töltött a Szahara titkainak kutatásával, ennek részeként őskori emberek sziklafestményeit fedezte fel. A második világháború idején a német hadsereg Afrika-hadtestének sivatagi szakértője volt. Napjainkban ismertségét (elsősorban) annak köszönheti, hogy Az angol beteg című filmet róla forgatták. Az ugyancsak sokak által ismert Reguly Antal elsősorban a nyelvészetet és az etnográfiát gyarapította kutatásaival, de a geográfia számára is alapvető értéket jelent az Észak-Urálról készített kéziratos térképe.
A Sarki-Urálban hegycsúcs viseli a nevét.
A legkiemelkedőbb földrajztudósok közé tartozó Teleki Pált – kétszer volt miniszterelnök – a nagyközönség általában tragikus sorsú politikusként ismeri, pedig munkásságának nagyobb hányadát a geográfia művelése tette ki. A budapesti Tudományegyetemen tanult jogot és államtudományt, de a híres Ázsia-kutató geográfus, Lóczy Lajos hatására földrajzi kérdésekkel kezdett foglalkozni. A Magyar Földrajzi Társaság főtitkáraként 1911-től 1923-ig dolgozott. Tudományos pályafutásának fontos eseménye az 1912-es észak-amerikai tanulmányút, amelyen Cholnoky Jenővel vett részt.
Népsűrűségi adatok felhasználásával megszerkesztette Magyarország nemzetiségi térképét, melynek első változata a trianoni béketárgyalások idején vált nemzetközi hírűvé („carte rouge”). Ő volt az első hazai tudós, aki a gazdaságot és a társadalmat földrajzi környezetébe ágyazva vizsgálta.
Napjainkban a földrajznak olyan sorsdöntő kérdésekben kell állást foglalnia, mint hogy milyen hatással lesz a globális éghajlatváltozás a környezetünkre, a gazdaságra és a társadalmi életre. Mindezek a hatások pedig vidékről vidékre a földrajzi viszonyok szerint különbözők. De ha a világméretű társadalmi folyamatokat, például a migrációt kívánjuk megérteni, ott is jól jön a földrajzi tájékozottság. Azok az ismeretek, amelyek manapság háttérbe szorulnak.
A térképolvasási jártasságot sokan elavultnak, fölöslegesnek érzik az automata navigációs rendszerek korában. Így fordulhat elő, hogy a menetrendszerű légi járatok tapasztalt pilótái is helytelenül tájékoztatják az utasaikat arról, éppen merre járnak. Összetévesztik a Tirrén-tengert az Égeivel, Szlovéniát Szlovákiával – ez a példa Lóczy Dénes a Geometodika.hu portálon megjelent, Gondolatok a Magyar Földrajzi Társaság feladatairól a másfél évszázados évforduló kapcsán című cikkében olvasható.
A földrajzi tájékozatlanság tehát ott is kitapintható, ahol elvileg ez nem fordulhatna elő. A Magyar Földrajzi Társaság ez ellen is küzd másfél évszázada.
Borítókép: A kissvábhegyi kőbánya 1904-ben. A hazai táj is tartogat meglepetéseket (Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény)
