Szabó Magda és a „női irodalom”

„Szabó Magda költőnek készült, és regényíró lett."

Forrás: Fortepan/Hunyady József

Annie Ernaux francia írónő irodalmi Nobel-díja kapcsán ismét fölvetődött a kérdés a napokban, hogy létezik-e a „női irodalom” műfaji kategóriája. Persze nem a modernitás korai időszakaitól kezdve készült didaktikus, „nőnevelő” szándékú munkákra vagy a lektűrirodalomnak az 1990-es évekből hazánkban is ismertté vált regényújság-sorozataira gondolunk, amelyek javarészt nem képviselnek szépirodalmi és esztétikai értéket.

Annál is inkább aktuális ez a problémakör, mert a svéd királyi akadémia indoklása szerint Ernaux a bátorságáért és azért az éleslátásáért nyerte el a díjat, amellyel föltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését és határait. 

Magyarul is megjelent Évek című regényében a huszadik századi Franciaország történelmi és társadalmi tendenciáit tárgyalja saját és családja élet- és sorstörténetén keresztül. Az 1950-es évek végén játszódó Lánytörténet pedig beavatástörténetként is olvasható: a szexualitás területére, valamint az egyéni és a közösségi (társadalmi rétegek, politikai csoportok és ideológiai alapállások) konfliktusoktól terhelt „felnőttvilágába” való kényszerű belehelyezkedés traumájáról szól.

Elismerve a női nem életszerepbéli és társadalmi problémáinak irodalmi igényű ábrázolását hangsúlyoznunk kell, hogy Ernaux-nak „politikai missziója” is van: baloldali elkötelezettségű, s a francia elnökválasztási folyamatokban többször nyíltan támogatott kommunista jelöltet. Nem csoda, hiszen 1968 párizsi baloldali diákmozgalmai a nemzedékéhez tartoznak, amelynek tagjai a politikai és művészeti „progresszió” útját a (szélső)baloldali ideológiákkal alátámasztva vélték hitelesnek.
A szépirodalmi hagyományban egyébként a női alkotóknak nagy szerepük van, s már az ókorban is jelen voltak. Elég talán csak arra utalni, hogy a Biblia egyik legrégebbi, a Krisztus előtti X. századból való poétikus szövegemlékének a szerzője a hagyomány szerint Debóra prófétanő. Ugyan nem túl nőies témát énekelt meg: a héberek egyik nagy hadi győzelmét írta le és adott érte hálát Istennek.

A XVI. századi magyarság művelt és a latin irodalomban jártas kódexmásolói között is vannak asszonyok: Ráskai Lea a Nyulak szigetén lévő Domonkos-rendház lakója volt, míg a szegedi premontrei kolostorban élt a pozsonyi kódexet jegyző Márta nővér. K

lasszikus női írók s a „női­séget” mint történetszervező erőt alkalmazó alkotók például Jane Austen vagy a Brontë nővérek, illetve a modern magyar irodalomban talán elsőként Kaffka Margit.
A tizenöt éve elhunyt Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) abból a megközelítésből, hogy a „női irodalomban” a „nőiség problémái” jelennek meg, nem tipikusan „női író”. Szövegei jóval szélesebb tematikából merítenek, hiszen műveiben az emberi kapcsolatoknak és viselkedésmintázatoknak a szövevényes szándékai és szálai mesterien és nem „csupán” női optikával vannak megörökítve.
A szülő-gyermek és a nő-férfi közötti kapcsolatok hálózatai, valamint a barátságok, a szerelmek, az érdek- és értékazonosságokon alapuló szociálpszichológiai viszonyok át- és átszövik például a család- és sorsregényként olvasható, önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó Régimódi történetet. Az anya-lány nexus rejtett rétegeit boncolgatja a Pilátus című regény. Két, gyökeresen eltérő társadalmi rétegből való és markánsan különböző műveltségi szinttel rendelkező asszony életútjának sajátos kapcsolódását és összefonódását mutatja be Az ajtó, amelyből az Oscar-díjas Szabó István rendezésében, a szintén Oscar-díjjal kitüntetett Helen Mirren főszereplésével készült remek film.
Szabó Magda alkotói világa vállaltan az antikvitásban gyökerező európai irodalmi tradícióra és a keresztyén eszmerendszer értékeire alapozott. Magyar–latin szakos tanárként ókori művelődéstörténeti témából szerzett doktori címet. A római szépségápolásról írta értekezését, elsődleges forrásai latin irodalmi és történetírói munkák voltak. A keresztyénséget mintegy családi örökségként kapta. Nagyapja, Szabó János ugyanis nagy tekintélyű református lelkész volt, aki Hódmezővásárhelyen is szolgált, és Szabó Magda az 1940-es évek közepén – éppen a náci német megszállás és a zsidóüldözés idején – a dél-alföldi város Bethlen Gábor Gimnáziumának pedagógusaként dolgozott. 

Később minisztériumi tisztviselőként, majd általános iskolai tanárként, végül szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként élt. Munkásságát József Attila- és Kossuth-díjjal ismerték el (előbbit kétszer is elnyerte), s egy ideig a magyarországi református egyház egyik világi vezetője volt.

Alapvetően a humánum és az örök emberi értékek iránti elkötelezettség az, ami Szabó Magda prózáját leginkább jellemzi. Köztük gyermekirodalmi munkáit is: Bárány Boldizsár iskolakerülésének történeteit éppúgy, mint Tündér Lala kalandozásait. Ezen művei az egymásra figyelés, a szeretetteljes együttműködés fontosságának hangoztatása mellett az olykor bonyolult, nemzedékek közötti és családi kapcsolatok játékos és könnyed leírását adják. Sajátos női életélményéről és szerepéről árulkodik a férje, Szobotka Tibor író, irodalomtörténész, műfordító – és persze a maga – számára írott, nemrég publikált naplója az ötvenes évekből (Nyusziék) vagy éppen a házastárs halála után annak önéletrajzát sajtó alá rendező és kommentáló alkotótárs műve (Megmaradt Szobotkának) és megrendítő búcsúja (Liber Mortis).
Kabdebó Lóránt irodalomtörténész-professzor írta róla: „Szabó Magda költőnek készült, és regényíró lett. Csakis az lehetett. Őt éppen az a két dolog érdekli, ami a huszadik századi regény mindegyik ma maradandónak bizonyuló változatát életben tartja: a mese és a mesében vergődő, a vergődésből a létezésig magát felküzdő ember.”

Borítókép: Szabó Magda író otthonában, 1970 (Fotó: Fortepan/Hunyady József)