Kárpátalján a háború szorításában az ünnep a családok szétszakítottságára is emlékeztet

Béke után kiált a kárpátaljai magyarság. Az itt élőknek nincsenek különösebb kívánalmaik, beérnék azzal, ha ismét lenne áram és fűtés az otthonukban, és ha hosszú idő után újra megölelhetnék családtagjaikat, szeretteiket, barátaikat. 2022 karácsonya más, mint amilyenek az eddigi ünnepek voltak.

2022.12.14 Kárpátalja Kárpátaljai riport Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

Kétezerhuszonkettő február 24. Ez a dátum gyökeresen felforgatta és ellehetetlenítette az életünket. Mindenkinek megvan a saját fájdalmas története erről a napról, és arról, ami utána következett, és tart ma is, miközben nem tudjuk, mikor lesz e rémálomnak vége. 

Azon a február végi hajnalon egymást hívták az emberek, s csak annyit mondtak a telefonba: elkezdődött… Azonnal hatalmas sorok képződtek a határátkelőkön, a háborús félelem kárpátaljai magyarok ezreit késztette arra, hogy a legszükségesebb holmikat és személyes irataikat felmarkolva útnak induljanak biztonságosabb helyre – a határ túloldalára. Őket ukránok milliói követték. Addig csak katasztrófafilmekben láttunk olyan tömeges menekülést, mint amilyen azokban a napokban megkezdődött. 

A többség úgy vágott neki az útnak, hogy csak pár napra, legfeljebb hétre megy el, s amilyen sietősen távoztak, olyan gyorsan haza is térhetnek. Nem így lett… A menekülők egyszer csak azon kapták magukat, hogy már másutt próbálják berendezni új életüket, gyermekeiket már ottani óvodába, iskolába íratják be, s minél tovább tart ez a háborús rémület, annál kevesebben lesznek, akik eredeti szándékuk szerint visszatérnek szülőföldjükre.

Sokan azonban dacolva a nehézségekkel mégis visszatértek. És a többség, hatalmas kockázatot vállalva, maradt. Sokak elmondása szerint az első két-három napot ellenségeiknek sem kívánják. A háború kitörésekor azt még nem lehetett tudni, elérik-e Kárpátalját is a háborús cselekmények. Volt, aki nem hagyhatta itt beteg szüleit, jószágait, eddig felépített életét; mások hivatástudatból, közösségi vezetőként nem tehették meg, hogy cserben hagyják sajátjaikat. 

Kis ideig a kettős állampolgárok magyar útlevéllel átléphették a határt, rájuk eleinte nem vonatkozott a hadiállapottal együtt meghozott szigorú határátlépési korlátozás, de pár héttel később a hatóságok szigorítottak, s már a magyar útlevél sem jelentett kivételt, a 18 és hatvan év közötti férfiak előtt bezárult az utolsó lehetőség is. Aki meg kint maradt, többé már nem jöhetett haza, hiszen újra már nem engednék ki az országból.

Fotó: Kurucz Árpád

Ha majd lesz áram

A nehézségek ellenére sokáig valóban viszonylagosan a béke szigetének tűnt Kárpátalja. Előbb csak a több százezer menekült bolygatta meg a hétköznapokat, hogy őket el tudják szállásolni, az iskolákból, kollégiumokból, közösségi házakból menekültszállások lettek. Ősszel azonban az ukrán energetikai infrastruktúrát érő orosz támadássorozatok miatt valósággal ellehetetlenült az itt maradók élete. 

Hetek óta elviselhetetlen áramszünetek sújtják Kárpátalja nagy részét, naponta csupán néhány órára kapcsolják be az áramot, azt is inkább éjjel. Amikor megjelenik kis időre az áram, legyen az éjjeli tizenegy vagy hajnali négy óra, a családokban akkor mosdatják a gyerekeket, az asszonyok elvégzik a legszükségesebb háztartási teendőket, sokszor már visszafeküdni sem érdemes, mert pirkad, készülni kell a gyerekkel az iskolába, indulni munkába, már aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy van még munkája, s elő tudja teremteni a kenyérrevalót. 

Ami korábban annyira magától értetődőnek és természetesnek tűnt, az mára luxus lett. Egy szempillantás alatt hatvan-nyolcvan évet zuhantunk vissza a civilizációban, és az járt jól, aki nem szedte szét a régi cserépkályhát, aki a padlásról nem hajította ki a nagyszülők petróleumlámpáját.

Február 24-e után Kárpátalján más értelmet nyert a gond fogalma. Ma már megmosolyogtató apróságnak tűnnek azok a nehézségek, amelyeken korábban oly sokan bosszankodtak. És még az elképesztő nehézségek ellenére is szerencsésnek érezhetjük magunkat, hiszen nekünk legalább van fedél a fejünk fölött, nem éhezünk, nem úgy, mint az a sok százezer menekült, akik a harcok sújtotta övezetből egy reklámszatyorral a kezükben érkeztek meg vidékünkre, s ők azért hálásak, hogy legalább élve megúszták a szörnyű bombázásokat, még ha nem maradt is semmijük.

Karácsony van. A család ünnepe. Miközben sok családfő, apa Magyarországon vagy másutt rekedt. Ott dolgozik, hazaküldi a megkeresett pénzt, hogy az otthon maradottak élni tudjanak. A köznyelvben csak Skype-apukaként emlegetik őket. Mert a kicsik csak az okostelefonon látják apát, s rendületlenül azt kérdezik: apa, mikor jössz haza? A régóta külföldön élő hozzátartozók, családtagok sem mernek most hazatérni, ezért ez az ünnep a családok szétszakítottságáról is szól.

Fotó: Kurucz Árpád

Sárga Beáta egyedül neveli két gyermekét, az egyik ráadásul speciális gondozást igényel. A férje Angliába menekült, ott dolgozik, a távolból tartja el családját. A már szórványvidéknek számító Rahón élő asszony viszont nem akar oda költözni. A kihívások, a pokoli áramszünetek ellenére is ragaszkodik szülőföldjéhez. Minden ide köti, házuk a Tisza mellett áll, mint mondja, a folyó morajlása nélkül már élni sem tudna… Inkább abban bízik, mihamarabb hazatérhet a férje.
Molnár Róbert háromgyermekes családapa.

A háború kitörése napján autóba ült, és meg sem állt Budapestig, félt a mozgósítástól. Ha kicsit kivár még, nem engedték volna ki az országból. Munkát is talált, mindennap beszél a családjával, de az esték és a hétvégék a legnehezebbek. Havonta egyszer a neje felkerekedik a gyerekekkel, és legalább egy hétvégét együtt töltenek. Karácsonyra is várja a szeretteit. Ezek a legboldogabb pillanatok, ez ad erőt a munkához, a küzdéshez, s mint mindenki más, ő is abban bízik, mihamarabb Ungváron ölelheti magához a számára legfontosabb embereket…

Mindennap katonatemetés

Bogáthy Ágnesnek a fia, menye és unokája távozott. Prágában élnek, fia taxisként helyezkedett el a cseh fővárosban, a gyereknek is találtak új óvodát, jól vannak, biztonságban, de a fia szintén a katonai mozgósítástól tartva nem jöhet haza, már így is kapott behívót.
A behívó amúgy is külön történet. 

Sokszor azzal vádolják meg az itteni magyarokat, hogy nem érzik magukénak ezt a háborút. Holott a több száz kárpátaljai áldozat között legalább tucatnyi magyar nemzetiségű halottat is találni. Eleinte valóban sok volt az önkéntes jelentkező, de ez mára megváltozott. Látva a háború szörnyűségeit, azt, hogy nem telik el nap Kárpátalján katonatemetés nélkül, mindez elriasztja a férfiakat a háborútól. 

Akik hazajönnek pár napos szabadságra, elképesztő történeteket mesélnek a front brutalitásáról, sokan mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen visszamenniük. A hatóságok pedig mindenhol osztogatják a behívókat: közúti ellenőrzések során, utcán, boltban, piacokon, tömegközlekedési eszközön, munkahelyeken, vidéken járják az utcákat, akit elkapnak, már oda is adják neki, de ha valaki a portáján tesz-vesz, ahhoz is bekopognak, ezért aztán sokan nem is mernek kijönni a házból. 

Az egyik Ung-vidéki településen élő fiatalember már hónapok óta „börtönben” érzi magát, a kicsit arrébb élő szülei házát is csak a kertek alatt meri megközelíteni. Lefogyott és retteg, nem szeretne meghalni… Szeretné látni két kislányát felnőni. Olyan nagy bűn ez?

Fotó: Kurucz Árpád

Gyermekek traumái

Tarpai Zsuzsanna, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének egyik vezetője – aki öt lánygyermek édesanyja – a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán zajló, a Károli Gáspár Református Egyetem által indított mentálhigiénés képzésen segédkezett az elmúlt hónapokban. A program középpontjában a háború gyerekekre gyakorolt hatása állt. A foglalkozások során olyan meséket olvasott fel a gyerekeknek, amelyek cselekménye valamelyest társítható az ukrajnai háborús állapotokhoz.
– A projekt lelki egészséget segítő jellege abban állt, hogy a gyerekeknek lehetőséget adjon kibeszélni a háború rájuk gyakorolt hatását – fogalmaz Tarpai Zsuzsanna. 

– Leggyakrabban azt hozták fel, hogy az édesapjuk hónapok óta nincs itthon. Többen a behívásokkal kapcsolatos félelmeiket fogalmazták meg, például, hogy az édesapjukat elvihetik katonának. A gyerekek meglepően sokat tudnak erről, tisztában vannak azzal, mi történik körülöttük. Volt egy kisfiú, aki azt panaszolta, hogy egyik szülője sincs itthon, és a nagymamájával van.

Az édesanya szerepe is előtérbe került. Beszéltek arról, hogy tudják, anyának most nehéz, nagyon fáradt és kétségbeesett. A kommunikáció a kulcsa mindennek, nem szabad eltitkolni, elhallgatni, a koruknak megfelelő szinten meg kell beszélni a problémákat, be kell vonni a család életébe a gyerekeket. Elsősorban azért, hogy legyenek tisztában azzal, hogy a körülöttük zajló események számukra milyen következménnyel járhatnak.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az áramszünetek és a légvédelmi szirénák is megviselik a gyerekeket. Sokszor órákat kénytelenek tölteni a pincékben kialakított óvóhelyeken, az áramhiány miatt fűtetlen osztálytermekben melegen felöltözve tanulnak, kora reggel és késő délutánonként gyertyafénynél. Akárcsak odahaza, leckeírás közben.

Borítókép: Kárpátalján a háború szorításában az ünnep a családok szétszakítottságára is emlékeztet (Fotó: Kurucz Árpád)