Zsebünkben Nyári Józsi hetvenezer koronájával

„Itt nincs szegény ember, itt nincs támogatásra érdemes szegény!”

A véletlen kalauzolására bízva magunkat, zsebünkben Nyári Józsi hetvenezer koronájával, mint valamely ismeretlen táj felkutatására kiküldött expedíció, keltünk útra Budapest bérkaszárnyái felé, hogy tizennégy istápolásra érdemes családhoz elvigyük Nyári Józsi cigányprímás szívének a melegét.

[…] Öt-hat helyen is benyitottam és mindegyik házfelügyelő, vagy házfelügyelőné szinte döbbenetes rosszindulattal válaszolta: „Itt nincs szegény ember, itt nincs támogatásra érdemes szegény!” 

Akadt egy, aki azt mondotta, hogy náluk volna egy özvegy, de az a gyerekeit árvaházba akarja adni, hogy „jobban flancolhasson”.

[…] D. Antal magánhivatalnok, rokkant főhadnagy Dombovári út 1. szám alatt levő egyszoba-konyhás lakásába kopogtattunk be legelőször. Sötét kis konyhában mosolyognivalóan kicsiny takaréktűzhely pislákol. A nedves, gőzös sötétben egy asszony mos.
A szegény emberek bizalmatlankodásával nyit ajtót, amikor megtudja, mi járatban vagyunk, meglepetésében egy percre hangtalanra dermed, azután dadogó zavarral szól:
– Igazán, nem is tudom … 5000 korona… oh, uram !
Néhány, meleg és őszinte szóval igyekszem megnyugtatni, hogy nincs oka szégyenkezésre. Még mindig tűnődő zavarral áll és amikor átnyújtok neki ötezer koronát, úgy fogja meg a pénzt, mintha álom fátyolozná el a szemét.
– De nyugtát kérnék – szólok, mire felriad és kirohan a folyosóra. Vagy tíz perc telik bele, míg visszatér egy kölcsönkért gyertyával. A tűzhelyhez lép. 

Újabb jó pár perc múlik el és a gyertya világossága még mindig nem dereng fel. 

Odapillantok a tűzhely felé. Leguggolva fújja a parazsat. A parázsnál akarja meggyújtani a gyertyát. Ez a különös gyertyagyújtó-kísérlet mélyen meghatott.
– Tessék – szólok –, véletlenül van nálam gyújtó.
A következő pillanatban a gyertya fényénél egy könnyes szempárt látok és egy nyomorúságos kis odút. Elmondja, hogy az ura hat évig volt hadifogságban, rokkantan, súlyos betegen, lélekben megtörve tért haza és most állás nélkül van.
Az ura benn járt a városban kenyér után és a három iskolásgyermekük éppen valami iskolai ünnepélyen volt.
– Köszönöm Nyári Józsefnek és önöknek – mondta, mikor búcsút vettem tőle –, hogy hat év után először karácsonyuk lesz a gyermekeimnek.
[…] Lenke-uti barakk-telep. M. K. Árpád volt magánhivatalnok barakk-lakásában csak a felesége van otthon. Bár ebédidő van, a kis törpe konyha fütetlen. Színes vászonnal bevont matracon, az egyetlen bútordarabon fiatal nő hever, mellette boglyashajú lányka alszik. Itt nincs érték, amit féltsenek: az ajtó nincs bezárva és amikor benyitok, fáradtan, nehéz sóhajtással ül fel M. K. Árpádné. Bemutatkozom és kezet nyújtok neki. A keze forró, az arcán lázrózsák.

Valami ólmos fásultság teszi lomhává mozdulatait és az az enyhe fény, ami a szemében világít, nem az élet fénye, lázgyújtotta világosság.

Három hónap alatt hat gyermeke közül kettőt temetett el, az egyik tüdőgyulladásban, a másik bélhurutban halt meg. Hét esztendeje szenved tüdőbajban, amit az egymást gyorsan követő gyermekáldás fejlesztett ki nála. Ura 53 éves, jogvégzett ember és a háború óta sülyedtek egyre mélyebben a nyomorúságba.
– Már mindenünket eladtuk – mondja az aszszony könnyes szemmel –, és a szegény férjem hiába keres állást.
Mialatt élete kálváriáját részletezi és piruló örömmel átveszi az 5000 koronát, bejönnek a szobába gyermekei: egy kilenc-, egy nyolc- és egy ötéves fiúcska. Valamennyi teljesen lerongyolt, éhező gyermek. 

Köztük legboldogabb a négy és féléves Lívia, aki arcra borulva mély álomban tölti el az ebédidőt és nem is álmodik arról a boldogságról, hogy ma vacsorázni fog.

[…] K. már nyugdíjazott pozsonyi tanító a háborúban súlyos gégelövést kapott. Most kanüllel lélegzik és suttogva, nehéz erőfeszítéssel beszél. Hogy törpe kis nyugdíját valamivel meg tudja toldani, órás mesterséggel kísérletezik. Négy gyermeke van, három kis iskolás fia és egy tizenötéves lánykája, aki fényképészetet tanul.

Kis munkaasztala mellett, mozdulatlanra merevedett órakerekek közt bíbelődve, az élet meg nem riadó harcosává nő ez a kis ember és mintha a feje körül olyan fénykör alakulna, mint aminővel az ecset mesterei ábrázolják a mártír hitvallókat.
Bercsényi utcai kis lakását, mely a szemérmes ínség tiszta kis tanyája, Nyári Józsi ötezer koronája most pár boldog napra derítette.
(Világ, 1922. december 24. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)