Az audionarrációs előadások módszertanát a Fővárosi Nagycirkusztól tanulja a világ

Világpremiernek számítanak a Fővárosi Nagycirkusz audionarrált előadásai és a hozzájuk kapcsolódó érintés általi foglalkozások, amelyekkel az intézmény a látássérülteknek kedvez. Az Európai Cirkuszszövetség meghívásának eleget téve a Budapesten kifejlesztett módszert januárban Monte-Carlóban mutatja be a világ cirkuszigazgatóinak Fekete Péter főigazgató. Benéztünk a városligeti manézsba.

20221126 Budapest Vakok és Gyengénlátók látogatása a Fővárosi Nagycirkuszban Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet MN Fotó: Mirkó István

Kedves barátaim! Megtisztelő, hogy vállalkoztak a Fővárosi Nagycirkusz audionarrációs előadására. Köszönöm! El fogom hibázni, mert néha a magázást elfelejtem. Elnézést kérek mindenkitől, akit engedélye nélkül letegezek – így köszönti a Melyiket a 9 közül? című előadásra érkező látássérülteket Fekete Péter főigazgató a manézsban, amelynek közepén fekete tornatrikós gyermekek és fiatalok melegítenek.

Az artistacsoport igencsak frissen pörög, jóllehet ma már a második, „mindössze” háromórás fellépésére készülődik. Egyikük a jobb, majd a bal lábát emeli a füle mellé, másikuk hol leereszkedik hídba, hol felemelkedik, harmadikuk spárgában ücsörög a közelükben. Amikor megjelenik a fehér bottal közlekedő nagyérdemű, a fiatalok hirtelen szétszélednek. Feltűnnek a színpadtechnikusok, és pillanatok alatt elhelyeznek a porond közepén egy „repülő” asztalt, amely körül a produkció főszereplői foglalnak majd helyet.

A világtalan és gyengénlátó részvevők szervezetten érkeztek Csongrád-Csanád, Bács-Kiskun, Békés és Vas vármegyéből. Legtöbben közülük nem először járnak itt. Jómagam egy békéscsabai család mellé kerülök. Az apa születése óta gyengénlátó. Hat év körüli szalmaszőke kisfiú ül az ölében, és nagy lelkesedéssel meséli, hogy legutóbb szinte bokáig érő vízben tapicskoltak, előtte megvizsgálták a tükrökkel teli gömböt. Nagyszerű élmény volt. A Rain – Esőcirkusz című előadást nézték meg akkor, szintén audionarrációval, előtte pedig részt vettek az érzékenyítő taktilis (érintés általi) foglalkozáson, teszi hozzá az apuka. Minden ilyen lehetőséget kihasználnak, örülnek, hogy már rájuk is gondolnak a múzeumokban, teátrumokban. Olyan színházi előadáson is jártak már, amelyet megelőzően megtapinthatták a fellépőruhákat, a kellékeket. Ezúttal is ez fog történni.

Amíg felcsendülnek az orgona első akkordjai, a darab rendezője és audionarrátora, Fekete Péter beavatja a nagyérdeműt a kulisszatitkokba, megismerteti őket a történettel, a szereplőkkel, a jelmezekkel, a cirkuszi rekvizitumokkal, kellékekkel, hogy amikor az előadás hangos leírására, a narrációra kerül sor – amely rádióalapú fülhallgatón keresztül követhető –, legyen mire alapoznia, ne a teljes sötétségben, ismeretlenségben tapogatózzon a hallgatóság.

Nemcsak a szolgáltatás, maga az előadás is különleges, Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című karácsonyi novellájából született. A cirkuszban ez nem mindennapos. A műsorszámokat egymás után szokták bemutatni, most viszont egy irodalmi mű köré fűzték fel a saját történetüket, amelyben János mesternek választania kell a pénz és a szerény körülmények között élő család, jelképesen a rossz és a jó között, mondja Fekete Péter, majd egyenként behívja a manézsba a cirkuszművészeket. 

Elsőként Ádám Henrik érkezik, aki 190 centi magas, szőke, vékony testalkatú, hihetetlen dinamikával és koncentrálóképességgel rendelkező artista. – Képzeljük el őt flitterekkel díszített bordó ingben. Ez a srác a manézs felett kifeszített nyolc méter hosszú dróton fog artistamutatványokat bemutatni. Szólítom az artistaképző intézetünkben nemrég végzett levegőakrobatát, a hosszú barna hajú, táncos testalkatú Novákovics Noémit is, aki tíz méter hosszú, kígyószerű, lengő kötélen fog tornászni. És itt van velünk Dima is, akit Oroszországból hívtunk meg: az egyik mutatványában kézen, a másikban fejen áll egy hosszú, vékony rúd végén, amelyet egy másik artista tart a homlokán vagy a vállán – kezdi prezentációját a főigazgató.

A cirkuszművészek végighaladnak a publikum előtt a rekvizitumaikkal, amelyeket a nézők a kezükbe vehetnek. De nemcsak a tárgyakat tapinthatják meg, ellenőrizhetik az artisták magasságát, a hajuk hosszát, a ruhájuk formáját is: Henrik flittereit, Noémi kötelét, Dmitry Chernov orosz zsonglőr labdáinak a súlyát, zsebeinek a mélységét. A két mexikói nővér, a kilencéves Alonda és a 13 éves Zoé azokat a karikákat hozza magával, amelyeket a karján pörget, miközben egy dupla Washington-trapézon egyensúlyozik fejen állva, hat méter magasságban, jobbra-balra hintázva.

De megjelenik fehér tüllruhájában az angyalokat megszemélyesítő légtornászok képviselője is, valamint a mohóságot szimbolizáló táncosok egyike, a „pávák” csillogó, sötét kosztümjében. Végül a kutyaidomár Wolfgang Lauenburgerrel és az egyik négylábú „tanítványával” is megismerkedhetnek a gyengénlátók. A bátrabbak leülhetnek a repülő asztalhoz, és néhány másodpercre felemelkedhetnek vele a levegőbe.

Az előadó-művészet verbális területén az audio­narráció régi hagyományokkal rendelkező szakmai ágazat világszerte. Fekete Péter a Békéscsabai Jókai Színház igazgatójaként is rendszeresen tartott audionarrált előadásokat, de a színészkollégái is rendkívüli empátiakészséggel végezték ezt a feladatot. A nonverbális területen, a tánc és a cirkusz jellegzetességeihez viszont előttük senkinek sem jutott eszébe adaptálni a műfajt, holott ezen a téren nem segít a szó, miközben a színházban a beszéd viszi a prímet, ezért ott csak kiegészítő információkra van szükség. Mint például: jobb oldalon kinyílik az ajtó, amelyen egy fehér ruhás, cilinderes férfi lép be, részletezi a főigazgató.

– Innentől kezdve átveszi a szót a fehér ruhás, cilinderes pasi, nem szükséges hozzátenni semmit. A cirkuszban viszont minden a látványon, a mozgáson múlik, itt minden szösszenetet, lépést, tekintetet értelmezni kell. Öt éve keresni kezdtük a módját annak, miként lehetne az audionarrációt összehangolni az akrobatikus mozgáskultúrával. Ekkor jöttünk rá, hogy amennyiben van előtte taktilis érzékenyítés, ismerkedés az eszközökkel, a tárgyakkal, a szereplőkkel, akkor van mire hivatkoznom a narráció alatt, és a kettőből össze tud állni a valós kép azok számára is, akik semmit sem látnak a produkcióból – tájékoztat a foglalkozás után Fekete Péter.

Rendkívül fontos, hogy a cirkuszban ez egy előadás előtti felkészítő program. Nem az történik, hogy a nagyérdemű minden előzmény nélkül beül a nézőtérre, és elkezdi hallgatni a narrátort. Ahogyan a főigazgató fogalmaz, előbb cölöpöket vernek le, ezekre építik fel az előadás alatti beszédet, hogy a „néző” el tudja képzelni, mi történik. A világon már nagyon sok helyen alkalmazzák a budapesti módszert, de csak azok, akik eltanulták a Fővárosi Nagycirkusztól. Nemrégiben Szentpétervárott negyven cirkuszigazgatónak tartott erről előadást Fekete Péter, majd felkérést kapott az Európai Cirkuszszövetségtől, hogy januárban a világ összes cirkuszigazgatójának beszéljen a mozgástolmács szerepéről Monte-Carlóban.

Az intézményvezető mégsem tartja egyéni eredménynek, hiszen csapatmunka áll mögötte. A feladatkör egyetlen kézben összpontosul, de nagyon szerteágazó. A foglalkozási napok reggelén a közönségkapcsolati vezetőnek kell jelentést tennie az érkező csoport összetételéről, majd összehívják az artistákat, és felkészítik őket a programra.

Az esemény, amelyen részt veszek, egyébként is különleges, hiszen nyolc olyan személy is érkezett a városligeti cirkuszba, aki még sosem vett részt taktilis foglalkozáson. Nekik el kell magyarázni a játékszabályokat, a technikai feltételeket. Ez sokkal több energiát igényel, de megéri, már csak azért is, mert ha pozitív élményeket szereznek, visszatérő vendégek lesznek.

– Egyszer ugyanígy sétáltunk körbe az artistákkal, mint most. Egyikük galambot hozott magával. Rá is csodálkozott az egyik nyolcéves gyerek arra, hogy milyen a csőre a madárnak. Ekkor vettem észre, hogy nedves a galamb háta. Felnéztem, és azt láttam, hogy az artista szeméből potyognak a könnyek – idézi fel Fekete Péter egyik legkedvesebb emlékét. A visszajelzések ugyanennyire meghatók: idegen emberekkel ölelkeznek zokogva az előadás végén.

A nézőtér lassan megtelik, majd felcsendülnek a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű liturgikus ének szólamai. Az angyalok leereszkednek a magasból, és meggyújtják a karácsony fényeit. A manézsban János csizmadiamester karácsonyi éneket tanít az üres asztalnál ülő gyermekeinek, akiknek ruhái a virágos mező színeiben pompáznak. Megjelenik a magányos szomszéd hálóköntösben, hogy csendre intse őket, és megvegye az egyik kölyköt, hogy gazdaggá tegye. A mester gondolkodóba esik, a kilenc közül melyiknek kínálja fel ezt a lehetőséget.

Felteszem a fülhallgatót, és követem az audionarrációt. Akár be is csukhatnám a szemem, hiszen a leíró mondatokban megelevenedik a cselekmény. Az apának jó és rossz, a család és a pénz közül kell választania. A közönség ösztönzésével a mester – vállalva a nehézségeket – a család mellett dönt.

Borítókép: A közönség kezébe veheti a cirkuszművészek rekvizitumait, ellenőrizheti az artisták magasságát, a hajuk hosszát, a ruhájuk formáját (Fotó: Mirkó István)