Az audionarrációs előadások módszertanát a Fővárosi Nagycirkusztól tanulja a világ

Világpremiernek számítanak a Fővárosi Nagycirkusz audionarrált előadásai és a hozzájuk kapcsolódó érintés általi foglalkozások, amelyekkel az intézmény a látássérülteknek kedvez. Az Európai Cirkuszszövetség meghívásának eleget téve a Budapesten kifejlesztett módszert januárban Monte-Carlóban mutatja be a világ cirkuszigazgatóinak Fekete Péter főigazgató. Benéztünk a városligeti manézsba.

20221126 Budapest Vakok és Gyengénlátók látogatása a Fővárosi Nagycirkuszban Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet MN Fotó: Mirkó István

Nemcsak a szolgáltatás, maga az előadás is különleges, Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című karácsonyi novellájából született. A cirkuszban ez nem mindennapos. A műsorszámokat egymás után szokták bemutatni, most viszont egy irodalmi mű köré fűzték fel a saját történetüket, amelyben János mesternek választania kell a pénz és a szerény körülmények között élő család, jelképesen a rossz és a jó között, mondja Fekete Péter, majd egyenként behívja a manézsba a cirkuszművészeket. 

Elsőként Ádám Henrik érkezik, aki 190 centi magas, szőke, vékony testalkatú, hihetetlen dinamikával és koncentrálóképességgel rendelkező artista. – Képzeljük el őt flitterekkel díszített bordó ingben. Ez a srác a manézs felett kifeszített nyolc méter hosszú dróton fog artistamutatványokat bemutatni. Szólítom az artistaképző intézetünkben nemrég végzett levegőakrobatát, a hosszú barna hajú, táncos testalkatú Novákovics Noémit is, aki tíz méter hosszú, kígyószerű, lengő kötélen fog tornászni. És itt van velünk Dima is, akit Oroszországból hívtunk meg: az egyik mutatványában kézen, a másikban fejen áll egy hosszú, vékony rúd végén, amelyet egy másik artista tart a homlokán vagy a vállán – kezdi prezentációját a főigazgató.

A cirkuszművészek végighaladnak a publikum előtt a rekvizitumaikkal, amelyeket a nézők a kezükbe vehetnek. De nemcsak a tárgyakat tapinthatják meg, ellenőrizhetik az artisták magasságát, a hajuk hosszát, a ruhájuk formáját is: Henrik flittereit, Noémi kötelét, Dmitry Chernov orosz zsonglőr labdáinak a súlyát, zsebeinek a mélységét. A két mexikói nővér, a kilencéves Alonda és a 13 éves Zoé azokat a karikákat hozza magával, amelyeket a karján pörget, miközben egy dupla Washington-trapézon egyensúlyozik fejen állva, hat méter magasságban, jobbra-balra hintázva.

De megjelenik fehér tüllruhájában az angyalokat megszemélyesítő légtornászok képviselője is, valamint a mohóságot szimbolizáló táncosok egyike, a „pávák” csillogó, sötét kosztümjében. Végül a kutyaidomár Wolfgang Lauenburgerrel és az egyik négylábú „tanítványával” is megismerkedhetnek a gyengénlátók. A bátrabbak leülhetnek a repülő asztalhoz, és néhány másodpercre felemelkedhetnek vele a levegőbe.

Az előadó-művészet verbális területén az audio­narráció régi hagyományokkal rendelkező szakmai ágazat világszerte. Fekete Péter a Békéscsabai Jókai Színház igazgatójaként is rendszeresen tartott audionarrált előadásokat, de a színészkollégái is rendkívüli empátiakészséggel végezték ezt a feladatot. A nonverbális területen, a tánc és a cirkusz jellegzetességeihez viszont előttük senkinek sem jutott eszébe adaptálni a műfajt, holott ezen a téren nem segít a szó, miközben a színházban a beszéd viszi a prímet, ezért ott csak kiegészítő információkra van szükség. Mint például: jobb oldalon kinyílik az ajtó, amelyen egy fehér ruhás, cilinderes férfi lép be, részletezi a főigazgató.

– Innentől kezdve átveszi a szót a fehér ruhás, cilinderes pasi, nem szükséges hozzátenni semmit. A cirkuszban viszont minden a látványon, a mozgáson múlik, itt minden szösszenetet, lépést, tekintetet értelmezni kell. Öt éve keresni kezdtük a módját annak, miként lehetne az audionarrációt összehangolni az akrobatikus mozgáskultúrával. Ekkor jöttünk rá, hogy amennyiben van előtte taktilis érzékenyítés, ismerkedés az eszközökkel, a tárgyakkal, a szereplőkkel, akkor van mire hivatkoznom a narráció alatt, és a kettőből össze tud állni a valós kép azok számára is, akik semmit sem látnak a produkcióból – tájékoztat a foglalkozás után Fekete Péter.

Rendkívül fontos, hogy a cirkuszban ez egy előadás előtti felkészítő program. Nem az történik, hogy a nagyérdemű minden előzmény nélkül beül a nézőtérre, és elkezdi hallgatni a narrátort. Ahogyan a főigazgató fogalmaz, előbb cölöpöket vernek le, ezekre építik fel az előadás alatti beszédet, hogy a „néző” el tudja képzelni, mi történik. A világon már nagyon sok helyen alkalmazzák a budapesti módszert, de csak azok, akik eltanulták a Fővárosi Nagycirkusztól. Nemrégiben Szentpétervárott negyven cirkuszigazgatónak tartott erről előadást Fekete Péter, majd felkérést kapott az Európai Cirkuszszövetségtől, hogy januárban a világ összes cirkuszigazgatójának beszéljen a mozgástolmács szerepéről Monte-Carlóban.

Az intézményvezető mégsem tartja egyéni eredménynek, hiszen csapatmunka áll mögötte. A feladatkör egyetlen kézben összpontosul, de nagyon szerteágazó. A foglalkozási napok reggelén a közönségkapcsolati vezetőnek kell jelentést tennie az érkező csoport összetételéről, majd összehívják az artistákat, és felkészítik őket a programra.

Az esemény, amelyen részt veszek, egyébként is különleges, hiszen nyolc olyan személy is érkezett a városligeti cirkuszba, aki még sosem vett részt taktilis foglalkozáson. Nekik el kell magyarázni a játékszabályokat, a technikai feltételeket. Ez sokkal több energiát igényel, de megéri, már csak azért is, mert ha pozitív élményeket szereznek, visszatérő vendégek lesznek.

– Egyszer ugyanígy sétáltunk körbe az artistákkal, mint most. Egyikük galambot hozott magával. Rá is csodálkozott az egyik nyolcéves gyerek arra, hogy milyen a csőre a madárnak. Ekkor vettem észre, hogy nedves a galamb háta. Felnéztem, és azt láttam, hogy az artista szeméből potyognak a könnyek – idézi fel Fekete Péter egyik legkedvesebb emlékét. A visszajelzések ugyanennyire meghatók: idegen emberekkel ölelkeznek zokogva az előadás végén.

A nézőtér lassan megtelik, majd felcsendülnek a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű liturgikus ének szólamai. Az angyalok leereszkednek a magasból, és meggyújtják a karácsony fényeit. A manézsban János csizmadiamester karácsonyi éneket tanít az üres asztalnál ülő gyermekeinek, akiknek ruhái a virágos mező színeiben pompáznak. Megjelenik a magányos szomszéd hálóköntösben, hogy csendre intse őket, és megvegye az egyik kölyköt, hogy gazdaggá tegye. A mester gondolkodóba esik, a kilenc közül melyiknek kínálja fel ezt a lehetőséget.

Felteszem a fülhallgatót, és követem az audionarrációt. Akár be is csukhatnám a szemem, hiszen a leíró mondatokban megelevenedik a cselekmény. Az apának jó és rossz, a család és a pénz közül kell választania. A közönség ösztönzésével a mester – vállalva a nehézségeket – a család mellett dönt.

Borítókép: A közönség kezébe veheti a cirkuszművészek rekvizitumait, ellenőrizheti az artisták magasságát, a hajuk hosszát, a ruhájuk formáját (Fotó: Mirkó István)