Az orosz nyelv keveset változott Tolsztoj óta

Elsősorban nem versengeni akartam nagy fordítóelődeimmel, hanem a saját változatommal előállni – mondja Gy. Horváth László József Attila-díjas műfordító, akinek fordításában előbb az Anna Karenyina, majd nemrég a Háború és béke is megjelent a 21. Század Kiadó gondozásában. Mire utóbbi a könyvesboltokba került, Ukrajnában a háború miatt kivették a tantervből. Erről is kérdeztük Lev Tolsztoj „magyar hangját”.

BELARUS-HISTORY-NAPOLEON Fotó: MAXIM MALINOVSKY Forrás: Europress/AFP

– Egy korábbi interjújában arról beszélt, Németh László Anna Karenyina-fordítása több helyütt kívánnivalót hagyott maga után. Makaiéval is ez a helyzet? Miben más az ön fordítói felfogása? Feltűnő például az új kiadásban a hosszú francia idézetek hiánya is. Miért döntöttek így?
– Remélem, mindig tisztelettel beszéltem nagy elődeimről. Nem volt könnyű dolguk, az orosztanítás még gyerekcipőben járt, nagyszótárak sem igen voltak, hogy az internetet ne is említsük. Elsősorban nem versengeni akartam velük, hanem a saját változatommal előállni. A francia szövegblokkok elhagyása a kiadó kérése volt, az indoka pedig az, hogy „akadálytalanabb” legyen a regény olvasása, ne sorakozzanak egymás után féloldalnyi francia, illetve – lábjegyzetben – féloldalnyi magyar szövegek. Nem hallatlan dolog ez, így járt el egy kiadásban maga Tolsztoj, Ambrozovics Dezső 1907-ben, továbbá az egyik első angol fordító, aki magától Tolsztojtól kapott erre engedélyt, sőt 2005-ben a patinás Penguin kiadó is.

Gy. Horváth László 

– A műfordító feladata, hogy ültesse át a szöveget másik nyelvre. Inkább mint irodalomértőt kérdezem ezért: a nyúlfarknyi online újságcikkek, Twitter-üzenetek, Facebook-bejegyzések korában nem befogadhatatlanul hosszú-e egy ilyen mű a mai olvasónak? Mit mondanak a mai fiataloknak a Bezuhovok, a Bolkonszkijok, a Rosztovok? Lehet, hogy Tolsztojt ma akár még irodalom szakon is szemelvényekben érdemes csak feladniuk a tanároknak?
– Nehéz erre válaszolni, nem ismerem a mai fiatalok olvasási szokásait. A Harry Potter-jelenség azért biztató volt. A kétszáz évvel ezelőtt alkotó Jane Austen regényei ma is igen jól fogynak. Azt tudjuk, hogy az internet korában mindenhol visszaesett az olvasási kedv, de a rendszeres olvasó belehelyezkedik a regényvilágba, hagyja, hogy kibontakozzon előtte a történet, kirajzolódjon a szereplők karaktere, vagyis belerázódik az egészbe. Innen kezdve az a döntő, hogy tetszik-e neki a könyv, vagy nem. Ha nem érdekli, abbahagyja.

– A Háború és béke jó kétszáz évvel ezelőtti világot ír le, ami a szókincsén is megmutatkozik. A fordításban, úgy látom, helyenként archaizál, például amikor saroglyáról, csézáról vagy (a málha értelmében) borjúról ír, míg egy szöveghelyen meghökkentően hat a picsogás kifejezés, amelyet ugyan Gárdonyi Géza is használt, de ma köznyelvi divatszóként ismerjük. Szándékos ez a kettősség?
– Fordításban archaizálni csak leheletfinoman érdemes, hiszen úgysem tudjuk újrateremteni egy kor nyelvét, másrészt axióma, hogy a megszületése idején minden mű új volt, nekünk pedig ezt az élményt kellene visszaadnunk. Ami a konkrét példákat illeti: a saroglya, a cséza műszó, a borjú lehetne hátitáska is, de az a mi fogalmaink szerint már az iskolás gyerekekkel asszociálódik. A picsog eredetét tekintve hangutánzó tájszó, s mint ilyen, eléggé meghatározhatatlan, mióta van használatban. És itt vissza is lehet kanyarodni Tolsztoj nyelvezetéhez. Az elbeszélő részek sokszor filozofikusak, technikaiak, elvontak, de a párbeszédek elevenek, szinte maiak. Ha valahol, itt rí ki igazán, milyen keveset változott az orosz nyelv Tolsztoj óta, ellentétben például Jókaival, Madách Imrével és a mai magyarral.

– Azt olvastam, Natasa Rosztovát az egész világirodalom legelbűvölőbb regényalakjának tartja. A fordító is lehet elfogult?
– Lehet, de persze inkább olvasóként. Ezért volt telitalálat Szergej Bondarcsuktól, hogy az 1960-as évek megafilmváltozatához a tizennyolc éves, elragadó és tehetséges Ljudmila Szaveljevát választotta Natasa szerepének eljátszására. A japánok az 1972-es esztendőt, amikor a filmet ott is bemutatták, „Ljudmila Szaveljeva-évnek” kiáltották ki.

– A háború ma is dúl Oroszország és Ukrajna között. A Moszkva-ellenesség időnként a kultúrát is érintő oroszellenességben is megmutatkozik. A Háború és békét az orosz hadsereg dicsőítésére hivatkozva törölték az ukrán iskolai tantervből. Mi erről a véleménye?
– Az, hogy igen sajnálatos. Az az orosz hadsereg a megszállók ellen harcolt. Az ukránok elkeseredését megértem, a háborút szörnyűnek tartom, de hogy egy kulturális kormányzat hozzon ilyen döntést, amit aztán megannyi nyugati intézmény fejelt meg a maga bornírt próbálkozásaival a „cancel culture” jegyében, Csajkovszkij 1812 nyitányának levételével a programrendről, egyetemi Dosztojevszkij-kurzusok megszüntetésével – az egyszerűen elképesztő. De persze fölösleges ezen háborogni, az orosz kultúra, főleg pedig annak „arany százada” így is, úgy is az emberiség egyik legnagyobb vívmánya marad.

Borítókép: Az 1812-es napóleoni hadjárat megelevenítése a fehéroszországi Berezina folyónál a 200. évfordulón, 2012 (Fotó: Europress/AFP)