Az orosz nyelv keveset változott Tolsztoj óta

Elsősorban nem versengeni akartam nagy fordítóelődeimmel, hanem a saját változatommal előállni – mondja Gy. Horváth László József Attila-díjas műfordító, akinek fordításában előbb az Anna Karenyina, majd nemrég a Háború és béke is megjelent a 21. Század Kiadó gondozásában. Mire utóbbi a könyvesboltokba került, Ukrajnában a háború miatt kivették a tantervből. Erről is kérdeztük Lev Tolsztoj „magyar hangját”.

BELARUS-HISTORY-NAPOLEON Fotó: MAXIM MALINOVSKY Forrás: Europress/AFP

– Az orosz eredetiben először 1865–69-ben folytatásokban megjelent Háború és béke a világirodalom egyik örök klasszikusa, amelyet korábban háromszor is magyarra fordítottak már. A legtöbben eddig Makai Imrének az ötvenes években megjelent fordításában ismertük. Hogyan kapta a felkérést, miért döntött a kiadó amellett, hogy újrafordíttatja a nagyregényt?
– Én ajánlottam fel a kiadónak, miután befejeztem az Anna Karenyina fordítását, ők pedig örömmel beleegyeztek. Az említett három fordítás között fél évszázad sem telt el, Makaié és az enyém között viszont majdnem hetven esztendő. Tapasztalat szerint a klasszikusokat minden korban érdemes újrafordítani, már csak az eredeti művek kiadástörténete miatt is. Makai Imre még az 1930-as évek orosz változatából dolgozott, én a filológiailag sokkal pontosabb 22 kötetes kiadásból, amely az 1980-as években jelent meg, és azóta is normatívnak számít.

– Lev Tolsztoj hat éven át írta monumentális regényét. A Háború és béke és az Anna Karenyina – címében ezúttal már ny-nyel – együtt több ezer oldalt tesz ki. Gyakorlatilag Tolsztoj szövegével töltötte az elmúlt éveket? Van-e kialakult munkamódszere, például mindennap lefordít előre meghatározva valahány oldalt?
– 2020 elején kezdtem bele az Anna Karenyinába, 2021 elején a Háború és békébe, ez utóbbi fordítása az utómunkálatokkal együtt 2022 őszéig tartott. Tehát igen, eddig három évet töltöttem Tolsztojjal, és két borzasztó esemény jelzi ezt az utat: még az elején jártam az Anna Karenyinának, amikor pandémiává vált a Covid–19, és akkor fejeztem be a Háború és békét, amikor már hónapok óta dúlt az orosz–ukrán háború. A munkamódszer egyszerű: lefordítom a napi adagot. Ez Tolsztoj esetében mindössze három-négy oldal, este kijelölöm és elolvasom a másnapi adagot, az új nap pedig azzal kezdődik, hogy kijavítom az előző napit. A legvégén persze a teljes kéziratot újrajavítom.

– Mennyire számít nehéznek – úgy értem, gyakorlott oroszos műfordító számára – Tolsztoj szövege, nyelvezete, mondatfűzése?
– Nem mondhatnám, hogy gyakorlott oroszos vagyok. Miután 1975-ben az ELTE-n elvégeztem az angol–orosz szakpárt, évtizedekig nem használtam az orosztudásomat, angol nyelvű műveket fordítottam. Az 1990-es években lefordítottam másfél tucat Viktor Jerofejev-novellát, 2007-ben csináltam egy Marina Cvetajeva-kötetet, 2018–19-ben újrafordítottam Ivan Turgenyev prózaverseit és az Apák és fiúkat, utána pedig négykötetes gyerekkrimi-sorozat következett. Ennyi volt az oroszos tapasztalatom Tolsztoj előtt, akinek a nyelvezete ugyan nem kiugróan nehéz (de nehezebb Turgenyevénél), ám annál bonyolultabb a mondatépítkezése. Szinte cicerói periódusai sok fejtörést okoznak a fordítójának.

– Egy korábbi interjújában arról beszélt, Németh László Anna Karenyina-fordítása több helyütt kívánnivalót hagyott maga után. Makaiéval is ez a helyzet? Miben más az ön fordítói felfogása? Feltűnő például az új kiadásban a hosszú francia idézetek hiánya is. Miért döntöttek így?
– Remélem, mindig tisztelettel beszéltem nagy elődeimről. Nem volt könnyű dolguk, az orosztanítás még gyerekcipőben járt, nagyszótárak sem igen voltak, hogy az internetet ne is említsük. Elsősorban nem versengeni akartam velük, hanem a saját változatommal előállni. A francia szövegblokkok elhagyása a kiadó kérése volt, az indoka pedig az, hogy „akadálytalanabb” legyen a regény olvasása, ne sorakozzanak egymás után féloldalnyi francia, illetve – lábjegyzetben – féloldalnyi magyar szövegek. Nem hallatlan dolog ez, így járt el egy kiadásban maga Tolsztoj, Ambrozovics Dezső 1907-ben, továbbá az egyik első angol fordító, aki magától Tolsztojtól kapott erre engedélyt, sőt 2005-ben a patinás Penguin kiadó is.

Gy. Horváth László 

– A műfordító feladata, hogy ültesse át a szöveget másik nyelvre. Inkább mint irodalomértőt kérdezem ezért: a nyúlfarknyi online újságcikkek, Twitter-üzenetek, Facebook-bejegyzések korában nem befogadhatatlanul hosszú-e egy ilyen mű a mai olvasónak? Mit mondanak a mai fiataloknak a Bezuhovok, a Bolkonszkijok, a Rosztovok? Lehet, hogy Tolsztojt ma akár még irodalom szakon is szemelvényekben érdemes csak feladniuk a tanároknak?
– Nehéz erre válaszolni, nem ismerem a mai fiatalok olvasási szokásait. A Harry Potter-jelenség azért biztató volt. A kétszáz évvel ezelőtt alkotó Jane Austen regényei ma is igen jól fogynak. Azt tudjuk, hogy az internet korában mindenhol visszaesett az olvasási kedv, de a rendszeres olvasó belehelyezkedik a regényvilágba, hagyja, hogy kibontakozzon előtte a történet, kirajzolódjon a szereplők karaktere, vagyis belerázódik az egészbe. Innen kezdve az a döntő, hogy tetszik-e neki a könyv, vagy nem. Ha nem érdekli, abbahagyja.

– A Háború és béke jó kétszáz évvel ezelőtti világot ír le, ami a szókincsén is megmutatkozik. A fordításban, úgy látom, helyenként archaizál, például amikor saroglyáról, csézáról vagy (a málha értelmében) borjúról ír, míg egy szöveghelyen meghökkentően hat a picsogás kifejezés, amelyet ugyan Gárdonyi Géza is használt, de ma köznyelvi divatszóként ismerjük. Szándékos ez a kettősség?
– Fordításban archaizálni csak leheletfinoman érdemes, hiszen úgysem tudjuk újrateremteni egy kor nyelvét, másrészt axióma, hogy a megszületése idején minden mű új volt, nekünk pedig ezt az élményt kellene visszaadnunk. Ami a konkrét példákat illeti: a saroglya, a cséza műszó, a borjú lehetne hátitáska is, de az a mi fogalmaink szerint már az iskolás gyerekekkel asszociálódik. A picsog eredetét tekintve hangutánzó tájszó, s mint ilyen, eléggé meghatározhatatlan, mióta van használatban. És itt vissza is lehet kanyarodni Tolsztoj nyelvezetéhez. Az elbeszélő részek sokszor filozofikusak, technikaiak, elvontak, de a párbeszédek elevenek, szinte maiak. Ha valahol, itt rí ki igazán, milyen keveset változott az orosz nyelv Tolsztoj óta, ellentétben például Jókaival, Madách Imrével és a mai magyarral.

– Azt olvastam, Natasa Rosztovát az egész világirodalom legelbűvölőbb regényalakjának tartja. A fordító is lehet elfogult?
– Lehet, de persze inkább olvasóként. Ezért volt telitalálat Szergej Bondarcsuktól, hogy az 1960-as évek megafilmváltozatához a tizennyolc éves, elragadó és tehetséges Ljudmila Szaveljevát választotta Natasa szerepének eljátszására. A japánok az 1972-es esztendőt, amikor a filmet ott is bemutatták, „Ljudmila Szaveljeva-évnek” kiáltották ki.

– A háború ma is dúl Oroszország és Ukrajna között. A Moszkva-ellenesség időnként a kultúrát is érintő oroszellenességben is megmutatkozik. A Háború és békét az orosz hadsereg dicsőítésére hivatkozva törölték az ukrán iskolai tantervből. Mi erről a véleménye?
– Az, hogy igen sajnálatos. Az az orosz hadsereg a megszállók ellen harcolt. Az ukránok elkeseredését megértem, a háborút szörnyűnek tartom, de hogy egy kulturális kormányzat hozzon ilyen döntést, amit aztán megannyi nyugati intézmény fejelt meg a maga bornírt próbálkozásaival a „cancel culture” jegyében, Csajkovszkij 1812 nyitányának levételével a programrendről, egyetemi Dosztojevszkij-kurzusok megszüntetésével – az egyszerűen elképesztő. De persze fölösleges ezen háborogni, az orosz kultúra, főleg pedig annak „arany százada” így is, úgy is az emberiség egyik legnagyobb vívmánya marad.

Borítókép: Az 1812-es napóleoni hadjárat megelevenítése a fehéroszországi Berezina folyónál a 200. évfordulón, 2012 (Fotó: Europress/AFP)