Az ünnepelt, ír származású londoni drámaíróból csettintésre Oscar-díjas filmessé avanzsáló Martin McDonagh (Három óriásplakát Ebbing határában) által írt és rendezett A sziget szellemei című tragikomédiában két férfi dolgozza fel egy barátság végét: egyikük megpróbálja felfogni veszteségét, míg a másik magához öleli újdonsült szabadságát. McDonagh elmélkedése a halandóságról és az emberi kapcsolatokról egyszerre humoros, szívszorító és csodálatosan bizarr.
A sziget szellemei 1923-ban, az ír polgárháború alatt játszódik. A szelíd és meglehetősen egyszerű Padraic (Colin Farrell) megérkezik barátja, Colm (Brendan Gleeson) otthonába, mint mindennap délután kettő óra előtt a napi kocsmázást megcélozva. Colm azonban ezúttal közli, hogy nem akar többet barátkozni vele, mindennek pedig semmilyen különleges oka nincs, a magának való férfi pusztán népzene komponálásával szeretné tölteni az idejét – ahelyett, hogy Padraic tompa fecsegését hallgatná. Padraic nem fogadja jól a hírt, és kétségbeesetten próbálja újraéleszteni kapcsolatukat, Colm azonban egyre riasztóbb módon utasítja vissza: megfenyegeti, hogy levágja egy ujját minden alkalommal, amikor Padraic beszélni próbál hozzá. Abszurd, végletesen aránytalan reakció, amelyet McDonagh arra használ, hogy ne a férfibarátság bonyolultságáról beszéljen, hanem arról, hogy az emberek milyen önkényesen kegyetlenek tudnak lenni. Az írországi katolikus-protestáns ellenségeskedés, amelyet The Troubles néven ismerünk, remek párhuzam arra az emberi helyzetre, amikor egykor barátságos szomszédok erőszakossá válnak.
A szárazföldről a távoli háború zajai visszhangoznak, miközben Padraic szemén keresztül éljük át Colm látszólagos árulását: végül a szeretet gyűlöletté változik.
Hazájába, Írországba visszatérve McDonagh újraegyesítette első mozifilmjében, a rettenetes magyar címet viselő Erőszakikban szereplő Colin Farrell és Brendan Gleeson remek párosát: Gleeson zord elszántsággal játssza az érdektelent, Colin Farrell könyörgő ábrázatában pedig benne van a bántódás és az értetlenség minden árnyalata. Mindketten már Oscar-közelben vannak alakításukkal. Farrell egyébként érdekes jelenség: a kétezres években kilőtt karrierű ír rosszfiú hamar B kategóriás filmek szépfiú szerepeiben landolt, ám mielőtt a szakma eltemette volna, 2008-ban Martin McDonagh-nak az az ötlete támadt, hogy a színház után csinál egy játékfilmet, és azt akarta, hogy Farrell játssza el benne az újonc bérgyilkost, aki véletlenül lelő egy kisgyereket egy munka közben. Farrell esélyt kapott arra, hogy bebizonyítsa, mennyivel több van benne: olyan filmesekkel dolgozott együtt, mint Steve McQueen, Yorgos Lanthimos, Peter Weir és Sofia Coppola, ám kétségkívül McDonagh volt az, aki meglátta benne azt a vad szemű intenzitást és fájó sebezhetőséget, amelyet nem egy Miami Vice-ra vagy hidrogénszőke parókás Nagy Sándorra kéne pazarolni.
– Mi vagy te, 12? – kérdezik Padraictól.
Nagylelkű feltételezés, ugyanis McDonagh műveiben a szereplők sokszor felnőtt-testbe zárt óvodások, akik impulzív döntéseinek túlságosan is maradandó következményei vannak.
Hasonló gyermeteg hozzáállás mutatkozik meg a rendező saját vonzódásában az olcsó sokkhatások iránt: aki ismeri korábbi munkáit, nem fog meglepődni azon, hogy a cselekmény egyre hátborzongatóbb irányt vesz, vagy hogy van egy szexuális visszaélést magában foglaló szál. Mindezek tekintetében McDonagh nem áll túl távol amerikai kollégáitól, Quentin Tarantinótól vagy a Coen fivérektől – ők négyen az erőszakos abszurditás gyógyíthatatlan, ám virtuóz tollú rajongói. A sziget szellemei vizuálisan azonban jóval stilizáltabb, mint egy Tarantino-mozi, kicsit olyasmi, mint egy megfilmesített McDonagh-darab. Kevés helyszínen, kis színészgárdával forgatott, a lassan alakuló cselekmény pedig inkább belül játszódik le, mint látványos nagyjelenetekben.
Az író leghíresebb, hazánkban is játszott darabjai (Vaknyugat, A koponya, A kripli, A párnaember) általában nyomorult emberekről szólnak, akik valamilyen tragikus sorscsapás következtében jobbá válnak, a végkifejlet pedig katartikus élmény. A komédia az ugyebár tragédia plusz idő. Martin McDonagh nem vár senkire: A sziget szellemei megnevettet – néha kényelmetlenül. A néző eltűnődik: vajon rossz ember-e, ha nevet ezen a viccen? Hangulatos világával és párbeszédeinek elragadó lírájával A sziget szellemeinek olyan ritmusa van, amely egyszerre altat el és ráz meg, és pontosan ennek a kettősségnek köszönhető feszültségben virágzik igazán McDonagh. Fő témája, az elutasítás fájdalma egyetemes és mindenki számára átélhető. Farrell kölyökkutyaszerű vonásai a sértettség minden árnyalatát közvetítik, McDonagh pedig közelről mutatja meg, ahogy Padraic áthalad a gyász szakaszain. Inisherin szimbolikus jelentőségű, hiszen a gyűlölet spiráljából ugyanúgy nincs menekvés, akár egy szigetről, a másik ember döntését pedig soha nem fogjuk tudni megváltoztatni.
(A sziget szellemei. Ír–amerikai–angol filmdráma, 114 perc. Rendező: Martin McDonagh. Bemutató: január 26. Forgalmazó: Fórum Hungary)
Borítókép: Colm (Brendan Gleeson) egy nap úgy dönt, többé nem akar Padraic (Colin Farrell) barátja lenni (Fotó: Fórum Hungary)
