– Mi vagy te, 12? – kérdezik Padraictól.
Nagylelkű feltételezés, ugyanis McDonagh műveiben a szereplők sokszor felnőtt-testbe zárt óvodások, akik impulzív döntéseinek túlságosan is maradandó következményei vannak.
Hasonló gyermeteg hozzáállás mutatkozik meg a rendező saját vonzódásában az olcsó sokkhatások iránt: aki ismeri korábbi munkáit, nem fog meglepődni azon, hogy a cselekmény egyre hátborzongatóbb irányt vesz, vagy hogy van egy szexuális visszaélést magában foglaló szál. Mindezek tekintetében McDonagh nem áll túl távol amerikai kollégáitól, Quentin Tarantinótól vagy a Coen fivérektől – ők négyen az erőszakos abszurditás gyógyíthatatlan, ám virtuóz tollú rajongói. A sziget szellemei vizuálisan azonban jóval stilizáltabb, mint egy Tarantino-mozi, kicsit olyasmi, mint egy megfilmesített McDonagh-darab. Kevés helyszínen, kis színészgárdával forgatott, a lassan alakuló cselekmény pedig inkább belül játszódik le, mint látványos nagyjelenetekben.
Az író leghíresebb, hazánkban is játszott darabjai (Vaknyugat, A koponya, A kripli, A párnaember) általában nyomorult emberekről szólnak, akik valamilyen tragikus sorscsapás következtében jobbá válnak, a végkifejlet pedig katartikus élmény. A komédia az ugyebár tragédia plusz idő. Martin McDonagh nem vár senkire: A sziget szellemei megnevettet – néha kényelmetlenül. A néző eltűnődik: vajon rossz ember-e, ha nevet ezen a viccen? Hangulatos világával és párbeszédeinek elragadó lírájával A sziget szellemeinek olyan ritmusa van, amely egyszerre altat el és ráz meg, és pontosan ennek a kettősségnek köszönhető feszültségben virágzik igazán McDonagh. Fő témája, az elutasítás fájdalma egyetemes és mindenki számára átélhető. Farrell kölyökkutyaszerű vonásai a sértettség minden árnyalatát közvetítik, McDonagh pedig közelről mutatja meg, ahogy Padraic áthalad a gyász szakaszain. Inisherin szimbolikus jelentőségű, hiszen a gyűlölet spiráljából ugyanúgy nincs menekvés, akár egy szigetről, a másik ember döntését pedig soha nem fogjuk tudni megváltoztatni.
