Nem szólaltattunk meg történész szakértőket, és nem alkalmaztunk stúdiófelvételeket sem. A mesélő végig a kamera mögött marad, onnan narrálja a látottakat – mondja Hajnal Ödön, a kisfilmet gyártó cég, a Digitális Legendárium ügyvezetője. – A forgatás nagyjából fél évig tartott. A huszonnyolc perces produkció két tudományos műhely, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézete megrendelésére készült.
Lenyűgöző harci sikerek
A Lovakon, nyergekben bevezetőjében elhangzik: a IX. század végén új nép költözött keletről a Kárpát-medencébe – a magyarok. Mivel ez a lovas nép – hadjáratai során – az Atlanti-óceán partvidékére, az Ibériai-félszigetre és az olasz csizma sarkára is eljutott, Európa a IX–X. század fordulóján félelmetes hírű harcosként ismerte meg a képviselőit. De mi tette lehetővé e hadi sikereket? A filmkészítők a régészet eredményeit felhasználó hagyományőrzők, valamint a történeti források segítségével megválaszolják a kérdést.
Elemről elemre bemutatják például egy lovasíjász hadi felszerelését, a lóháton vívott harcra kifejlesztett reflexíjjal kezdve. Ez nemcsak a honfoglaló magyarság legbonyolultabb, legösszetettebb eszköze volt, de kézművesiparának csúcsteljesítménye is. A jobb hatásfok kedvéért fából, szaruból és a szarvas hátsó lábszárából kinyert inakból készült, a nyílvesszőkbe fúrt fémhegyek különböző formájúak voltak, attól függően, hogy használója milyen célpontra kívánt lőni.
– Biztos, hogy e vesszők célszerszámok voltak, de hogy a különböző hegyeket pontosan milyen cél ellen fejlesztették ki, pillanatnyilag nem tudjuk – mondja Sudár Balázs történész, a film szövegkönyvének megfogalmazója. – Egy íjász 150-200 méterről is képes volt célba juttatni egy-egy vesszőt.
Az íjat tartalmazó tegez a lövész bal csípőjén függött, hiszen bal kezével markolta meg és emelte célra a fegyvert. Jobb kézzel a vesszőket kezelte, ezért a nyíltegez – benne mintegy tucatnyi, heggyel felfelé belehelyezett vesszővel – a jobb oldalán kapott helyet. Az így felszerelkezett harcos a lóháton előre, hátra és bal kéz felé könnyedén tudott lőni, ám a jobb keze felé eső lövés előnytelen volt számára: ehhez túlságosan ki kellett volna fordulnia, csavarodnia a nyeregben.
– Ha az ellenfél jobb kézre esett, akkor a lovasoknak úgy kellett mozogniuk, hogy ez az előnytelen pozíció megváltozzon – mondja Sudár Balázs.
Korabeli magyar jellegzetesség
A közelharchoz őseink lándzsát, fokost és szablyát vagy kardot használtak. Az egyszerűbb kellékeket – például a fokosfejeket, lándzsahegyeket – a maguk eszközeivel, mozgó kovácsműhelyekben is el tudták készíteni. Feltűnő ugyanakkor, hogy ritkán helyeztek lándzsákat a halottaik mellé a sírba – a Kárpát-medencében csupán néhány darab került elő, jellemzően azok is északi és nyugati típusú fegyverek.
– Talán egyszerűen arról van szó, hogy a hosszú lándzsa nem fért bele egy sírgödörbe. Az is elképzelhető, hogy őseink nem akarták a földbe temetni a lándzsákat, inkább külső sírjelként használták, vagyis a hantba döfték – említ néhány lehetséges magyarázatot Sudár Balázs. – Egyelőre nem ismerjük annyira a honfoglalás kori halotti kultuszt, hogy határozott választ adjunk a kérdésre.
Ami a honfoglaló magyarok által használt szablyát illeti: enyhén ívelt pengéje egyik oldalát teljes hosszában kiélezték, a másikon 15-20 centiméter hosszú, úgynevezett fokélet alakítottak ki. Őseink nyugati típusú – egyenes, kétélű – kardokat is használtak, ám hogy mennyire a maguk képére formálták őket, azt a korban magyar jellegzetességnek számító megoldás mutatja: időnként ívelt szablyamarkolatot illesztettek az egyenes pengére.
