Meghaladta a korát. Nagyon sokat néztem őt fiatalként. Ha kívülről nézzük a meccseit, nem látszik semmi rendkívüli, de valójában nagyon gyorsan jöttek a labdái. Amikor fiatalon az egyik svéd versenyen kiestem, csak őt akartam nézni, és tanulni tőle. Ő volt a példaképem. Az egész svéd csapat nagyon tisztelte őt. Szerintem a magyar sportnak is az egyik legnagyobb alakja – néhány éve Jan-Ove Waldner méltatta ekképpen Klampár Tibort. Minden idők valószínűleg legnagyobb asztaliteniszezője a legzseniálisabbat, akiért a sportágat immár két évtizede uraló kínaiak is rajonganak. Klampár Tibornál nincs elégedettebb pingpongozó a világon, gondolhatnánk. Aki ismeri, jól tudja, ennek éppen az ellenkezője igaz. Klampi keserű és sértett ember. Ha valaki leáll vele beszélgetni, már a második mondatában panaszkodni kezd. Mert bár kétszeres világbajnok, mégis mindenről lemaradt. A szöuli olimpián, amikor az asztalitenisz visszakerült az olimpiai programba, pályája alkonyán, harmincöt évesen bekerült a legjobb négy közé, de aztán az elődöntőt és a bronzmeccset is elvesztette, így érem nélkül maradt. Emiatt nem részesül életjáradékban. (Négy év múlva, Barcelonában persze már nem kellett játszani a harmadik helyért, az elődöntő mindkét vesztese bronzérmet kapott.) S a mai napig nem került be a nemzet sportolói közé sem. Az sem vigasztalja különösebben, hogy kortársa, Jónyer István legalább megkapta a címet, kicsit pátoszosan fogalmazva az aranytrió képviseletében.
Mészöly Kálmán többször hangoztatta, hogy jár neki a Nemzet Sportolója elismerés. Azt sem mondhatjuk, hogy nem volt igaza. Mégsem kapta meg, mert a labdarúgók közül Puskással az élen az Aranycsapat tagjai és Albert Flórián érthetően elé kívánkoztak, s mire sorra kerülhetett volna, elhunyt. De legalább életműdíjjal vigasztalódott. Ugyanez az osztályrész jutott a hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar sportolójának, Wichmann Tamásnak is. Igaz, tőle távolt állt, hogy bármire is jussként, járandóságként tekintsen. Méltósággal viselt betegségére gyógyírként hatott volna a Nemzet Sportolója cím, az életműdíj azért őt is kárpótolta.
Vannak szerencsésebbek, mint például Faragó Tamás, ugyancsak sportága, a vízilabda talán valaha volt legjobbja, aki a Magyar Nemzet ötletére kiírt szavazáson elnyerte a Pólósok Pólósa címet. Amikor három évvel ezelőtt Székely Éva megüresedett helyére a várakozásokkal szemben nem őt, hanem Monspart Saroltát választották meg a nemzet sportolójának, érdeklődésemre a rá jellemző fanyar humorral így reagált:
Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek.
Ki merné azt állítani, hogy nincs igaza? Az élet gyorsan igazságot szolgáltatott, Tonó még ugyanabban az évben hivatalosan is megkapta a címet.
A szabály, helyesebben a törvény azonban úgy szól, hogy egyszerre csupán tizenketten viselhetik a címet és érdemlik ki egyúttal a vele járó életjáradékot, amely immár 2015 óta változatlanul 630 ezer forint. A cím 2004-es bevezetésekor többségében voltak az olyan kiválasztottak, akiknek kitüntetéséhez kétség sem férhetett. Mindenképpen ebbe a körbe sorolandó Puskás Ferenc, Grosics Gyula, Albert Flórián, Keleti Ágnes, Balczó András, Gyarmati Dezső, Kulcsár Győző és Portisch Lajos, de már az első tizenkét díjazott között is akadtak olyanok, akik helyett másokat szívesebben láttak volna.
Varga János decemberi távoztával bizonyos értelemben új korszak kezdődött, a nemzet sportolói közül már többen vannak az elhunytak, mint az élők. S egyre szaporodnak a csalódott egykori hősök. Minden szempontból egyértelmű jelölt ugyanis jelenleg nincs, s évekig nem is lesz, egészen addig, ami Darnyi Tamás és még inkább Egerszegi Krisztina el nem éri a korhatárként megszabott hatvan esztendőt. De hát ez még Darnyi esetében is öt év.
A halál sajnos, bármily fájdalmas, fel kell készülnünk rá, addig sem válogat.
Varga János megüresedett helyére az élők szerdán Vaskuti István kenust választották maguk közé.
Természetesen cseppet sem érdemtelenül. Ám a teljesség igénye nélkül Regőczy Krisztina, Hegedüs Csaba, Kocsis Ferenc, Török Ferenc, Szabó Bence és Pézsa Tibor is gondolhatta úgy, hogy neki jár a cím. Közülük Hegedüs Csaba hangoztatta a leghatározottabban a magánvéleményét, éppen ezért nyilván most ő törődik bele a legnehezebben a döntésbe.
Faragó után szabadon úgy fogalmazhatunk, minden olyan sportoló a nemzet sportolójának tekinthető, aki büszkeséget hozott az országnak. Ennek mércéje mindenekelőtt természetesen az olimpiai aranyérem, de e téren a csapatsportágak, mindenekelőtt a labdarúgás jelesei hátrányban vannak, hiszen – leszámítva a vízilabdát – az olimpiai és a világbajnoki aranyérem már-már elérhetetlennek tűnik.
A nevezett jelöltek mindannyian a nemzet sportolói, s a lista még bővíthető. Ki hivatalosan, ki a szurkolók szívében, ki éltében, ki holtában. Küzdöttek éppen eleget, még ha van is tétje a választásnak, ez nem verseny életre-halálra. Nem tisztünk tanácsot adni, csupán az óhajunkat, kérésünket fogalmazhatjuk meg. A méltóságát mindenki igyekezzen megőrizni. A nemzet sportolói nem csereszabatos celebek, hanem magasztos hőseink, akikre mindannyian tisztelettel nézünk fel. Ezt a kiváltságot tilos áruba bocsátani.
Borítókép: Vaskuti István az otthonában február 8-án (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
