Rainer Maria Rilkét az osztrák irodalmi impresszionizmus és a XX. századi német nyelvű költészet egyik legnevesebb alkotójaként szokták emlegetni. Ezért lehet meglepő, hogy négy franciául írott verseskötet szerzője is – az első, a Gyümölcsöskertek élete utolsó évében, 1926-ban látott napvilágot. Ezt a karcsú, ám annál érdekesebb könyvecskét nyújtja át az olvasóknak magyar fordításban a Scolar Kiadó Báthori Csaba átültetésében és utószavával.
Persze, aki ismeri az életrajzát, tudhatja, hogy Rilke 1900-ban Párizsban telepedett le, majd 1919-ben Svájcba költözött. Mindezek fényében már nem tűnik annyira meghökkentőnek az alkotói nyelv megváltoztatásának ténye – ám hogy a költő ismét megtalálta a maga hangját, és franciául is képes volt irodalmi műveket létrehozni, az elismerésre méltó.
A magyarázat – részben legalábbis – Rilke önkifejezési vágyának erejében rejlik.
„Lényegében minden nyelven kellene írnunk!” – kiált fel egy 1918-as levelében. Vagyis tudatosan törekedett arra, hogy maga mögött hagyja a kereteket, amelyeket anyanyelve jelölt ki számára, és nemcsak földrajzi, de nyelvi értelemben is átlépje a határokat. Ehhez elsősorban Paul Valéry költészete mutatta neki az utat – Rilke teljes francia líráján megmutatkozik poétatársa 1922-es Charmes (Varázslatok) című kötetének hatása.
És ha már az ihletet adó élményeknél, hatásoknál tartunk, a Gyümölcsöskertek esetében mindenképpen meg kell említenünk, hogy a költő hogyan emlékezett meg a címben szereplő, jellegzetesen francia képződményről:
„Gyümölcsfákkal betelepített mező, sem nem kert, sem nem rét, vagy inkább a kettő egyszerre – a fák, a méhek zümmögése, a mezei virágok édes illata, a füvek frissessége: mindez összegyűlik ebben a szóban” – írja elragadtatottan egy 1924-es levelében.
Rilke a „gyümölcsöskertek” francia eredetijére, a „vergers” szóra utal, amelynek egyes számú alakját a kötet központi darabja, a 29-es számú vers anyagává teszi: „Verger: ez a szó régóta szorított. // […] Fénylő név, ókori tavasz a mélyén, / átlátszó üveg, s töménység belül”, fogalmaz a költemény római I-essel jelzett egységében, a VI-ban pedig felteszi önmagának a kérdést: „Nem volt-e ez a kert, egészen, / fényes ruhád, a vállaidra vetve?”
És hogy mekkora jelentőséggel bír számára ez a helyszín, arra a 21-es vers lezárása is utal: „Mert gyümölcsöskertünk és utunk / örökké mi magunk vagyunk!”
És Rilke eme – egyszerre valós és költőivé lényegített, egyszerre konkrét és jelképes – kertben járva sorra veszi jellegzetes témáit, mint amilyen például az ember külső és belső élete között megmutatkozó kontraszt, a mulandó és a múlhatatlan viszonya, a szépség és az áhítat hétköznapokat átszínező csodái. Alapvetően rácsodálkozó költészet ez, de nem a naiv vagy szenvelgő fajtából. „De, ami jobban nyűgöz énekednél, / az mámorban a csend pillanata, / amikor gördülve felívelsz éjszaka, / s önnön váltásod szétszórja a nyers szél”, írja például a 26-os versben, milyen gondolatokra készteti egy szökőkút vízsugarainak látványa.
