A bécsi kormányzat 1848-ban a divide et impera elvét alkalmazta a birodalom tizenegy nemzetével szemben. Tulajdonképpen azt akarták elérni, hogy politikai eszközökkel teremtődjön meg a konfliktusmentesség két vagy több nemzetiség között, de az még fontosabb volt számukra, hogy a birodalom egyben maradjon. Az egyik népcsoport támogatásával a lázongó másik gyengítése. Jellasicsot ráküldeni Magyarországra, az ukránokat pedig a lengyelekre, akik az 1772-es felosztáskor a Habsburgoknak juttatott osztrák tartományban, Galíciában forradalmi veszélyt jelentettek.
Nemzetállamok járványa
A rutének megnyerésével Franz Stadion gróf belügyminiszter lett megbízva, aki ígért is fűt-fát nekik, amit a forradalmak leverése után a bécsi kormány aztán elfelejtett teljesíteni. (Stadion gróf ennek ellenére még a mai Ukrajnában is afféle kisebb nemzeti hős, „a rutének nagy barátja”.) Némi orosz rásegítéssel sikerült is úrrá lenni a forradalmi helyzeten, de ennek a konfliktusmentességre való törekvés látta a kárát. Ugyanaz történt, mint a horvát–magyar viszonyban, elkezdődött az egymásra mutogatás: „az áruló horvátok”, az „áruló rutének”. Az akkor még ruténnak nevezett ukránok és a lengyelek között amúgy is létező feszültség mindezek hatására az 1850-es évektől fokozódott.
A viszony megromlásának voltak átfogóbb, világtörténelmi kiváltó okai is. A kis népek közül is mindenki önálló országban, fix határok által körülvett nemzetállamban szeretett volna élni. A nemzetállamnak – akkor még vadonatúj fogalom – először csak halvány kontúrjai jelentek meg a kis nemzetek tudatában, alapításának vágya csak lappangó járványként terjedt közöttük. Ami aztán az 1880-as évekre kezdett el először hasonlítani arra, ami manapság a ceglédi állomáson látható, ha kivirágzik a repce. Miután a sikeresebb, jobb helyzetbe juttatott nemzet jutott érvényre ebben a harcban, az ellentétek és a gyűlölet inváziója elborította a rutén–lengyel együttélés szinte valamennyi területét: nyelvhasználat, ortodox vallás–katolikus vallás, felsőoktatás, politikai képviselet a bécsi törvényhozásban.
Egy harmadik, politikailag leginkább meghatározó tényező még inkább bonyolította a helyzetet. Ez volt maga Oroszország. Ami Oroszországot illeti, a ruténeket itt már lélekszámuknál fogva nem is lehetett kis népnek nevezni. Annak, hogy az ukránok önálló államot akartak, legfőképpen Oroszország volt az akadálya, amely a rutén állam reneszánszát nemcsak hogy akadályozta, hanem diktatórikus eszközökkel véresen el is nyomta. Egy esetleges rutén államalakulatot az Orosz Császárságban még említeni sem lehetett.
Oszd meg és uralkodj!
Az 1867-ben létrejött Osztrák–Magyar Monarchia a rendet sokkal finomabb és eredetibb módszerekkel tartotta fenn Galíciában. Divide et impera: favorizálni kezdte a lengyeleket a ruténekkel szemben. 1868 után a galíciai lengyelek szépen lassan majdnem olyan politikai jogosítványokkal rendelkeztek, amelyek bennünket, magyarokat az 1867-es egyezmény felruházott. Ezúttal a lengyel–orosz kapcsolatban okozott konfliktust és ellenszenvet az, hogy Lengyelország hármas felosztása után Oroszországban lett a lengyelek helyzete a legrosszabb. A tatár alapokon és a bizánci ortodox gondolkodás bázisán nyugvó keleti despotizmus politikája a XIX. század végére a varsói területrész lengyeljeinek sorsát tette a legkeserűbbé. III. Sándor uralkodásának éveiben napirenden voltak a bebörtönzések, kivégzések, szibériai száműzetések. Az orosz–lengyel részen két nagy felkelés is megrázta az Orosz Császárság épületét, az 1831-es és az 1863-as. S amikor már mindenki rosszban lett mindenkivel, akkor jött 1875-ben, majd 1888-ban a két bulgáriai – klasszikusabb nevén keleti – válság.
Mindkét esetben döntés elé álltak a nagyhatalmak, indítsanak-e preventív, illetve büntetőháborút Oroszország ellen. A Monarchia közös külügyminiszterének, Andrássy Gyulának szóhasználata szerint, hogy „rendezzék a számlát” az oroszokkal. A döntés mindkét esetben elodázódott, hogy aztán a XX. században két alkalommal is zátonyra fusson: az első világháború egészében és a második világháborús Barbarossa-terv csődjében. A lengyelek bármelyik pillanatban hajlandóak lettek volna Moszkváig masírozni, ha az európai nagyhatalmak hozzájárulnak a felosztott Lengyelország újraegyesítéséhez.
Készültek is Bécsben a Ballhausplatzon tervek 1878-ban, amikor az első nagy keleti válság idején Andrássy szorgalmazására ez a megelőző invázió komolyan szóba jött, de a mértékadó politikai és katonai tényezők nem vállalták e valóban kétes kimenetelű kalandot. De ezzel egy időben ugyanakkor arra is készültek tervek, hogy magukat a Monarchia ruténjait vonják be az oroszok elleni háborúba. Miután az ellenszenv, sőt nemegyszer a tettlegességbe torkolló utálat az oroszokkal szemben még nagyobb volt, mint a lengyelekkel szemben. Az egyik ilyen tervet Carl von Wolfarth báró hozta össze valószínűleg Andrássy megbízásából. Wolfarth – mielőtt átkerült a külügybe – évekig szolgált a kelet-galíciai Kolomeai Járás elöljárójaként, nálánál jobban kevesen ismerték a gyűlöletnek ezt az invázióját, amely uralta a főleg rutének lakta vidéket.
Alábecsült rutének
Wolfarth emlékiratában felteszi a kérdést: miért van az, hogy a Monarchia méltatlanul és mélyen alábecsüli a rutének politikai fontosságát, helyettük az egyébként szintén fontos és „derék” lengyeleket favorizálja? A ruténpárti Wolfarth (mert azért, ha kevesen is, de voltak ilyenek is Bécsben abban az időben) ezután megemlíti, hogy az egyébként „derék” lengyelek, bár a kölcsönös utálat a poroszokkal szemben is nagy, amennyiben ők (tehát a poroszok) vállalnák Lengyelország újraegyesítését, akkor a poroszokat fogják szeretni. Ha Oroszország ígérné meg ugyanezt, akkor a lengyelek az oroszokat fogják szeretni. Jelenleg azonban mind a lengyelek, mind a rutének zsigerileg oroszellenesek – mondja Wolfarth –, és ezt katonailag is ki kellene használni. Amikor kitört a második bolgár válság 1887-ben, ismét jöttek az emlékiratok a Ballhausplatz címére. Miért nem a ruténeket favorizáljuk, miért csak a lengyeleket?
