Ukránok, lengyelek, oroszok: ki kit árult el a forradalmi időkben?

A vonat Nagykőrös felől beér a ceglédi állomásra. A pályaudvar nagy sárga kavalkád. A vagonokból kipotyogott repce szárba szökkent és virágzik. Mert a repce a nóta szerint is „sárgát virágzik”. Mindent ellep, a sínek közötti bazaltsávot, az épületek közötti udvarokat. Vasutasok szállnak be a kupéba, nézik a pályaudvart, és a repceinvázióról lamentálnak. Elegük van az egészből. Az egyik a repce latin nevét is tudja: Brassica napus. Aztán a vonat továbbmegy Pest felé, de a többi állomáson is ugyanaz a helyzet.

Przemysl, 2022. november 11. A Lengyel Rozmár téli úszócsoport tagjai nemzeti zászlót lengetve mennek a San folyóban a függetlenség napjának alkalmából a délkelet-lengyelországi Przemyslben 2022. november 11-én. Lengyelország 123 év után, 1918-ban ezen a napon vált ismét egységes, független állammá. Ezt megelõzõen, 1795-ben Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom felosztotta egymás közt. MTI/EPA/PAP/Darek Delmanowicz Fotó: Darek Delmanowicz

A bécsi kormányzat 1848-ban a divide et impera elvét alkalmazta a birodalom tizenegy nemzetével szemben. Tulajdonképpen azt akarták elérni, hogy politikai eszközökkel teremtődjön meg a konfliktusmentesség két vagy több nemzetiség között, de az még fontosabb volt számukra, hogy a birodalom egyben maradjon. Az egyik népcsoport támogatásával a lázongó másik gyengítése. Jellasicsot ráküldeni Magyarországra, az ukránokat pedig a lengyelekre, akik az 1772-es felosztáskor a Habsburgoknak juttatott osztrák tartományban, Galíciában forradalmi veszélyt jelentettek.

Bányászok a galíciai Wieliczka sóbányájában a XIX. század végén. Csak egy szikra kellett. Fotó: Getty Images/Universal Images Group

Nemzetállamok járványa

A rutének megnyerésével Franz Stadion gróf belügyminiszter lett megbízva, aki ígért is fűt-fát nekik, amit a forradalmak leverése után a bécsi kormány aztán elfelejtett teljesíteni. (Stadion gróf ennek ellenére még a mai Ukrajnában is afféle kisebb nemzeti hős, „a rutének nagy barátja”.) Némi orosz rásegítéssel sikerült is úrrá lenni a forradalmi helyzeten, de ennek a konfliktusmentességre való törekvés látta a kárát. Ugyanaz történt, mint a horvát–magyar viszonyban, elkezdődött az egymásra mutogatás: „az áruló horvátok”, az „áruló rutének”. Az akkor még ruténnak nevezett ukránok és a lengyelek között amúgy is létező feszültség mindezek hatására az 1850-es évektől fokozódott.
A viszony megromlásának voltak átfogóbb, világtörténelmi kiváltó okai is. A kis népek közül is mindenki önálló országban, fix határok által körülvett nemzetállamban szeretett volna élni. A nemzetállamnak – akkor még vadonatúj fogalom – először csak halvány kontúrjai jelentek meg a kis nemzetek tudatában, alapításának vágya csak lappangó járványként terjedt közöttük. Ami aztán az 1880-as évekre kezdett el először hasonlítani arra, ami manapság a ceglédi állomáson látható, ha kivirágzik a repce. Miután a sikeresebb, jobb helyzetbe juttatott nemzet jutott érvényre ebben a harcban, az ellentétek és a gyűlölet inváziója elborította a rutén–lengyel együttélés szinte valamennyi területét: nyelvhasználat, ortodox vallás–katolikus vallás, felsőoktatás, politikai képviselet a bécsi törvényhozásban.
Egy harmadik, politikailag leginkább meghatározó tényező még inkább bonyolította a helyzetet. Ez volt maga Oroszország. Ami Oroszországot illeti, a ruténeket itt már lélekszámuknál fogva nem is lehetett kis népnek nevezni. Annak, hogy az ukránok önálló államot akartak, legfőképpen Oroszország volt az akadálya, amely a rutén állam reneszánszát nemcsak hogy akadályozta, hanem diktatórikus eszközökkel véresen el is nyomta. Egy esetleges rutén államalakulatot az Orosz Császárságban még említeni sem lehetett.

Oszd meg és uralkodj!

Az 1867-ben létrejött Osztrák–Magyar Monarchia a rendet sokkal finomabb és eredetibb módszerekkel tartotta fenn Galíciában. Divide et impera: favorizálni kezdte a lengyeleket a ruténekkel szemben. 1868 után a galíciai lengyelek szépen lassan majdnem olyan politikai jogosítványokkal rendelkeztek, amelyek bennünket, magyarokat az 1867-es egyezmény felruházott. Ezúttal a lengyel–orosz kapcsolatban okozott konfliktust és ellenszenvet az, hogy Lengyelország hármas felosztása után Oroszországban lett a lengyelek helyzete a legrosszabb. A tatár alapokon és a bizánci ortodox gondolkodás bázisán nyugvó keleti despotizmus politikája a XIX. század végére a varsói területrész lengyeljeinek sorsát tette a legkeserűbbé. III. Sándor uralkodásának éveiben napirenden voltak a bebörtönzések, kivégzések, szibériai száműzetések. Az orosz–lengyel részen két nagy felkelés is megrázta az Orosz Császárság épületét, az 1831-es és az 1863-as. S amikor már mindenki rosszban lett mindenkivel, akkor jött 1875-ben, majd 1888-ban a két bulgáriai – klasszikusabb nevén keleti – válság.

Tisztek csoportja III. Sándor szentpétervári lovas szobránál 1905 körül. Fotó: Getty Images/Allan Seiden Legacy Archive

Mindkét esetben döntés elé álltak a nagyhatalmak, indítsanak-e preventív, illetve büntetőháborút Oroszország ellen. A Monarchia közös külügyminiszterének, Andrássy Gyulának szóhasználata szerint, hogy „rendezzék a számlát” az oroszokkal. A döntés mindkét esetben elodázódott, hogy aztán a XX. században két alkalommal is zátonyra fusson: az első világháború egészében és a második világháborús Barbarossa-terv csődjében. A lengyelek bármelyik pillanatban hajlandóak lettek volna Moszkváig masírozni, ha az európai nagyhatalmak hozzájárulnak a felosztott Lengyelország újraegyesítéséhez.
Készültek is Bécsben a Ballhausplatzon tervek 1878-ban, amikor az első nagy keleti válság idején Andrássy szorgalmazására ez a megelőző invázió komolyan szóba jött, de a mértékadó politikai és katonai tényezők nem vállalták e valóban kétes kimenetelű kalandot. De ezzel egy időben ugyanakkor arra is készültek tervek, hogy magukat a Monarchia ruténjait vonják be az oroszok elleni háborúba. Miután az ellenszenv, sőt nemegyszer a tettlegességbe torkolló utálat az oroszokkal szemben még nagyobb volt, mint a lengyelekkel szemben. Az egyik ilyen tervet Carl von Wolfarth báró hozta össze valószínűleg Andrássy megbízásából. Wolfarth – mielőtt átkerült a külügybe – évekig szolgált a kelet-galíciai Kolomeai Járás elöljárójaként, nálánál jobban kevesen ismerték a gyűlöletnek ezt az invázióját, amely uralta a főleg rutének lakta vidéket.

Alábecsült rutének

Wolfarth emlékiratában felteszi a kérdést: miért van az, hogy a Monarchia méltatlanul és mélyen alábecsüli a rutének politikai fontosságát, helyettük az egyébként szintén fontos és „derék” lengyeleket favorizálja? A ruténpárti Wolfarth (mert azért, ha kevesen is, de voltak ilyenek is Bécsben abban az időben) ezután megemlíti, hogy az egyébként „derék” lengyelek, bár a kölcsönös utálat a poroszokkal szemben is nagy, amennyiben ők (tehát a poroszok) vállalnák Lengyelország újraegyesítését, akkor a poroszokat fogják szeretni. Ha Oroszország ígérné meg ugyanezt, akkor a lengyelek az oroszokat fogják szeretni. Jelenleg azonban mind a lengyelek, mind a rutének zsigerileg oroszellenesek – mondja Wolfarth –, és ezt katonailag is ki kellene használni. Amikor kitört a második bolgár válság 1887-ben, ismét jöttek az emlékiratok a Ballhausplatz címére. Miért nem a ruténeket favorizáljuk, miért csak a lengyeleket?

Egy Rosenberg nevű vezérkari ezredes emlékiratában majdnem ugyanazt ismételte meg, amit Wolfarth tíz évvel korábban: a ruténeket fel kell használni az oroszok elleni háborúban. Mindkét tervnek volt mindamellett egy szépséghibája, amelyet a memoárírók figyelmen kívül hagytak. Nehéz lett volna elképzelni, hogy rutén parasztok elnyomó lengyel földesuraik vezetésével lettek volna hajlandók az oroszok ellen vonulni, lengyel tisztek parancsnoksága alatt. Ezzel a kör bezárult.

A népirtó ukrán hős

Közben a megkésett nemzetek nemzetállami törekvései még sárgább virágmezőt növesztettek. A félénk ruténekből is öntudatos ukránok lettek. Bécsből nézve „Russ”, tehát rutén, Moszkvából nézve „határ menti”, „u-kraji”, tehát ukrán. Az öntudat erőszakba csapott át, Lembergben például ukrán szélsőségesek 1908-ban lelőtték a galíciai helytartót, a lengyel (!) Andrzej Potockit. Aztán jött az ukrán–lengyel háború 1919-ben, majd a volhíniai népirtás 1943-ban, amikor az Ukrajnában ma is nemzeti hősnek elismert Sztepan Bandera idején mintegy negyvenezer lengyelt gyilkoltak meg.

Az ukránok volhíniai és galíciai népirtásának emlékhelye a krakkói Rakowicki temetőben, 2022. Fotó: Getty Images/Beata Zawrzel/NurPhoto

De lehet-e negyvenezer lengyel halálára a feledés fátylát borítani? A lengyel politikusok gondolkodására mindig is jó adag irracionalitás volt jellemző. Mert lehet-e máshogy reagálni a felosztottságból adódó nonkonform érzések és az elkeseredés gyötrelmére, mint a minden mindegy filozófiájával?
Pillanatképek 1863-ból. A varsói Lengyelország fellázad rabtartója, Oroszország ellen. A háború alapjában véve gerillaháború, de előfordulnak olyan ütközetek is, amelyek során régi harcászati módban, csatárláncban, fegyverrel mennek egymásnak oroszok és lengyelek. De fegyver nincs, az oroszoknak van, a nagyrészt fiatal lengyel harcosok puszta kézzel mennek az orosz lánc ellen. Az oroszok lelövik az első lengyel láncot. Sebaj, feláll a második lánc, azt is lelövik. Feláll a harmadik: azt is lelövik. Miután nincs több lengyel, az oroszok elégedetten teszik lábhoz a fegyvert: győztünk. Filozófia: a lényeg az, hogy meghaltunk a hazáért, az új nemzedékek halálunkból fognak erőt nyerni a további harchoz.

Az 1918–19-es lengyel–ukrán háború lengyel áldozatainak sírkertje az ukrajnai Lembergben (Lviv). Fotó: Getty Images/Artur Widak/NurPhoto

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem nyugalmazott egyetemi magántanára
 

Borítókép: A Lengyel Rozmár téli úszócsoport tagjai nemzeti zászlót lengetve mennek a San folyóban a függetlenség napjának alkalmából a délkelet-lengyelországi Przemyslben 2022. november 11-én. Lengyelország 123 év után, 1918-ban ezen a napon vált ismét egységes, független állammá. Ezt megelőzően, 1795-ben Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom felosztotta egymás között (Fotó: MTI/EPA/PAP/Darek Delmanowicz)