Az ijesztő zseni: négyszáz éve született Blaise Pascal, a francia szellem őstípusa

Ő Franciaországnak az, ami Görögországnak Platón, Itáliának Dante, Spanyolországnak Cervantes. Lángoló szelleme sűrítve tartalmazza a mi összes képességeinket, amelyek a mi szellemünket alkotják – írta száz éve Jacques Chevalier francia katolikus filozófus Pascalról. Ő a legeslegnagyobb, a múltban is és ma is – tette hozzá tömören negyven évvel később Albert Camus.

FRANCE-ACE-STATUE-BLAISE PASCAL Fotó: ADRIEN FILLON

A XVII. század francia írói közt ha nem is a legnagyobb alkotó, de kétségkívül a legnagyobb jelenség; „a Grand Siècle grandeurjének legfőbb szellemi megtestesítője” – írja róla Szerb Antal A világirodalom történetében. A nagy magyar irodalmár osztrák kortársa, Egon Friedell Az újkori kultúra történetében megjegyzi: Blaise Pascal a legnagyobb francia szellem, de nem a leghatásosabb. Az egy másik gondolkodó volt, aki megteremtette a nagy századot, a modern francia embert, ezért nem XIV. Lajos, hanem ő volt az „igazi Napkirály”: René Descartes, aki a cogito ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok) tételével a „tiszta ész”, a racionalizmus alapító atyja.

Pascal kísérlete barométerrel a párizsi Saint-Jacques-torony tetején. Fotó: AFP/Leemage

A nagy század csodagyereke

Az algériai francia zsidó családból származó híres közgazdász, politikus és író, az idén nyolcvanéves Jacques Attali hatalmas lélegzetű, briliáns Pascal-monográfiájában elárulja, azért döntött úgy, hogy elmeséli a „Nagy Század csodagyerekének” életét és életművét, mert véleménye szerint a legtöbbel Pascal járult hozzá a francia szellemhez; ő a francia szellem archetípusa. Zsenije páratlanul összetett, megismételhetetlen – egyszerre autodidakta, értelmiségi, nagyvilági úr, üzletember, tudós, barkácsoló, misztikus, író, humorista, beteg, társadalmon kívüli, remete. Titulusok nélküli, vagyontalan, magányos ember, aki szerelmes a – hozzá hasonlóan zseniális – húgába, és kétségbeesetten vergődik gőgös kétségbeesés és naiv reménykedés közt. Az emberi sorsról megfogalmazott gondolataiban, tudományos felfedezéseiben, spirituális megvilágosodásaiban, kérlelhetetlen logikájú vitairataiban együtt van értelem és hit, szeretet és magány, küszködés és csoda, hányattatás és dicsőség, s e káprázatos tűzijátékban szikrázik fel a francia nyelv minden szépsége.

A Pascaline francia tudós által tervezett mechanikus számológép 1643-ból. Fotó: AFP/Leemage

Az ijesztő zseni

Mennyi minden fért bele az 1623. június 19-én, a közép-franciaországi Clermont-en-Auvergne-ben kezdődő és alig 39 év múlva Párizsban végződő rövid életbe! Elsőként és talán legplasztikusabban a francia romantika atyja, Chateaubriand próbálta bemutatni 1802-ben megjelent korszakalkotó műve, A kereszténység szelleme egyik részletében az „ijesztő zseni” sokoldalúságát:

„Volt egyszer egy ember, aki csíkok és karikák segítségével megteremtette a matematikát; tizenhat évesen oly tudós értekezést írt a kúpszeletekről, aminő az ókor óta nem született; tizenkilenc évesen géppé szerkesztett egy tudományt, amely addig csak az értelemben lakozott; huszonhárom évesen kimutatta, hogy a levegőnek súlya van, s ezzel eloszlatta az addigi fizikatudomány egyik nagy tévedését; abban a korban, amikor mások még csak éppen eszmélnek, végigfutván a humán tudományok körét, rádöbbent semmi voltukra, s gondolatait a vallás felé irányította; attól fogva mind a haláláig, nyomorékon és kínok közt érkezvén harminckilencedik évébe, rögzítette azt a nyelvet, amelyet Bossuet és Racine beszéltek, mintát adott a tökéletes szatírára s az elsöprő érvelésre; végül nyavalyái rövid szüneteiben, elvonatkoztatás útján megoldotta minden idők egyik legnehezebb geometriai kérdését, és közben olyan gondolatokat vetett papírra, melyek éppannyira Istentől, mint embertől valók.” (Vargyas Zoltán fordítása)

Pascal „keresztény embergyűlölete”

Nehéz eldönteni, hogy ez a sokoldalú zseni tudományos, filozófiai, teológiai vagy irodalmi művét tekintve a legnagyobb, legfontosabb négyszáz év múltán is. Ez nyilván érdeklődéstől, értékrendtől és nézőponttól is függ. Ha abból indulunk ki, hogy a temetésén ott levő néhány száz személy (rokonok, barátok, papok, nagyurak) közül jóformán senki semmit nem tudott Pascal életművéről, mert csak egy tucat rövid írás, összesen nem több mint száz oldal jelent meg addig a saját nevén, akkor ambivalens érzéssel olvassuk fő műve, a Gondolatok 148. számú töredékét: 

Oly nagyra tartjuk magukat, hogy azt szeretnénk, ha mindenki ismerne bennünket, még azok is, akik akkor lesznek, amikor mi már nem élünk; hiúságunk pedig oly határtalan, hogy mulattat és boldoggá tesz bennünket annak az öt-hat embernek a megbecsülése is, akik között élünk.

(A magyarul először 1978-ban megjelent teljes mű Pődör László fordítása.)

Bár igaz, hogy életében kevesen ismerték, Franciaország mégis a rejtőzködő, kéziratai kiadását nem ambicionáló, illetve álnéven író Pascal hatása alá került – írja könyvében Attali. Aligha túloz, hogy aki csak számít a nagy század francia irodalmában – La Fontaine, Molière, Racine, Bossuet, Boileau, Madame de Sévigné, Madame de Lafayette, Perrault – néhány személytől eltekintve mind Pascal követői; 

az ő nyelvéből, az ő irodalmi technikájából, az ő töredékes életművéből merítik az ihletet. 

Életében csak néhányan tudták, hogy a XVII. század legnagyobb francia könyvsikere, a Vidéki levelek szerzője Pascal, amelyről a drámaíró Racine beszélt először mint kimagasló irodalmi alkotásról, majd a Pascal vallásosságát, „keresztény embergyűlöletét” ostorozó Voltaire a francia irodalom első prózai remekművének minősítette. Hozzá hasonlóan az enciklopédisták egyik vezéralakja, d’Alembert is Pascaltól számítja az igazi francia nyelv megszületését.

Pascal XIX. századi arcképe. Fotó: Getty Images/Jean-Guillaume Goursat

Rendezetlen papírlapok

Az 1656–57-ben névtelenül, majd álnéven írt, a janzenisták által konspiratív módon kinyomtatott és terjesztett Vidéki levelek a katolicizmus két korabeli meghatározó franciaországi irányzata, a jezsuiták és a janzenisták közötti teológiai, morálfilozófiai és – a lelkekért folytatott – hatalmi harc legkiemelkedőbb mesterműve, a polemikus levélirodalom legragyogóbb, utolérhetetlen darabja. Ezzel a matematikus és fizikus Pascal egy súlyos vallási és politikai konfliktus közepébe került, alaposan megváltoztatva a frontvonalakat a janzenisták előnyére – igaz, csak átmenetileg.

Másik, máig legnépszerűbb mesterműve a Gondolatok (Pensées), amely első, 1670-es kiadása óta az európai irodalom és filozófia legfontosabb alapkönyvei közé tartozik. 

A Pascal életművét hazánkban elsőként átfogóan bemutató Pavlovits Tamás szerint ez a mű Pascal gondolkodása szintézisének számít, ugyanakkor valódi rejtély. Hiszen egyfelől betegsége és korai halála miatt nem fejezhette be, másfelől a ránk maradt kézirat nem alkot folyamatos szöveget, hanem kilencszáz–ezer töredékből áll, amelyeket halála után a szobájában találtak részben ládákban kötegekbe rendezve, részben fiókokban, ruhákban is lapuló rendezetlen papírlapokon. Ez magyarázza a Gondolatok eddigi legalább száz kiadásának rendkívüli sokféleségét, amelynek Pascal eredetileg A keresztény vallás apológiája címet szánta. A töredékesség és a sok szövegváltozat ellenére a Gondolatok egységes mű, melynek tudatosan kialakított szigorú, koherens rendje és racionális, logikus szerkezete van.

Pascal nem pusztán a kereszténység igazságát kívánta bebizonyítani, hanem az emberi sors történetét és az emberi természetet is bemutatni. Az emberi természetet jellemző két rend, a test és a szellem mellett bevezette a harmadik, természetfeletti kategóriát, a szív rendjét, mert a gondolkodás nem elegendő a bölcsesség eléréséhez. A Gondolatok 347. töredékében írja: 

Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike, de gondolkodó nádszál. […] Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.

A 253.-ban pedig ezt: „Két véglet: kizárni az értelmet, csak az értelmet fogadni el.” Vagyis nem tagadta meg a rációt, hanem kiegészítette: „Nemcsak eszünkkel ismerjük meg a valóságot, hanem szívünkkel is.” (282.) Egész rendszerét talán a 278. töredék világítja meg a legjobban: „Istent a szív érzi, nem az ész. Íme, ez a hit, a szívünkkel, nem pedig az értelmünkkel érezhető Isten.”

Pascalnál a bölcsesség ötvözi a szív megértését az értelem helyes használatával, a hitet a racionális, logikus gondolkodással, így találkozik a bölcsesség szeretete és a szeretet bölcsessége. Ezért a hitről és a gondolkodásról lemondó, az anyagi javakat és a technikát-technológiát bálványozó poszthumán, neoprimitív korunkban az „ijesztő zseni” gondolatai időszerűbbek, mint valaha.

Borítókép: Pascal szobra a franciaországi Clermont-Ferrand-ban, a matematikus szülővárosában. Fotó: AFP/Hans Lucas