Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek

Sokan azért adják oda a telefont, a tabletet a kisgyereknek, mert egyszerűen maguk sem tudják, mivel van dolguk – mondja Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, a Fejleszt vagy rombol? – Kulcs az okoseszközök okos használatához című könyv szerzője, aki hangsúlyozza, hogy az okoseszközök elektronikus drogként hatnak a kicsikre.

Fotó: Várady Nikolett

– Több kutató mondja – s ezt ön is hangsúlyosan idézi a könyvében és az előadásain –, hogy az okoseszköz, a képernyő elektronikus drogként hat. Miért adunk drogot a gyerekünknek?

– Mert kényelmes, mert leköti őt. Ez hatalmas vonzerő. A gép nagyon sok olyat tud, amire felnőttként mi is rácsodálkozunk: gyors, érdekes, színes, mozog. Ám sajnos a gép hatása az erős dopamintermelés miatt sok szempontból megegyezik a drogéval.

A képernyő, egy kütyü túlzott ingerei kifejezetten azokat az agyi területeket támadják meg, amelyeket a morfium, a cannabis, sőt akár a heroin, a kokain is.

– Mégis azt látjuk, hogy egészen pici babák életében is jelen van már a képernyő: ott lóg a telefon a babakocsin, elektromos bébicsőszként beteszik neki a rácsos ágyba.

– Ebben egyöntetű a kutatók véleménye: hároméves korig nulla képernyő! Itt nem arról van szó, hogy apa telefonján – vele együtt! – megnéz egy pár perces animációt, játékot, fényképet. Hanem a rendszerességről, a hosszú negyedórákra, félórákra odatett képernyőről. Gyakran hiszik azt a szülők, hogy mennyire koncentrál a baba, holott szó sincs erről: transzhatás alatt áll. Az okoseszközöknek vannak előnyeik, de a legkisebbeknek semmilyen hasznot nem nyújtanak. Sőt ebben az életkorban visszafordíthatatlan károkat okoznak.

– Ez érvényes az óvodás korosztályra is?

– Még a három–hat évesek esetében is azt kell mondani, hogy minimális előnyt tud nyújtani egy okoseszköz. Valójában egy óvodásnak sincs semmi szüksége a képernyőre! Úgy látom, sokan azért adják oda a telefont, a tabletet a kisgyereknek, mert egyszerűen maguk sem tudják, mivel van dolguk. Volt idő, amikor a pálinkás kenyér dívott. Ez a gyakorlat csak akkor szűnt meg, amikor tudatosult, hogy amennyit nyerünk azzal, hogy a dolgunkra mehetünk, mert lenyugodott a gyerek, annál sokkal többet veszíthetünk azzal, hogy roncsolódnak az agysejtjei.

– Hogyan hat a gyerekekre a képernyő?

– Bennük még nem alakul ki az a rendszer, amelyik megtanulja azt, hogy mitől várja a boldogságot.

A gyereknek a szülőkre, a testvérekre, a nagyszülőkre, valódi kapcsolatokra van szüksége – nem egy alkalmazásra. Ha ezeket a kapcsolatokat nem kapja meg, akkor az élményvágy, a keresés, a megnyugtatás vágya egy eszközhöz fog kapcsolódni.

Ha a fejletlen idegrendszer ehhez szokik hozzá, az később nagyon sok tévút lehetőségével jár. Ez a függőségek melegágya, de emellett képtelenné válhat kapcsolatok kialakítására, sérülhet a kötődésképessége, az önbizalma, az önértékelése. A dopamin az érettebb agyban is dolgozik. Látunk sokkal nagyobb gyerekeket, sőt felnőtteket is, akiket „beszippant” a gép. De a legkiszolgáltatottabb a kisgyerek! Ő ebbe nő bele, nála szokás alakul ki, amelyről nem könnyű leszokni, mert az olyan idegpályákat alakít ki, amelyeket később nehéz átírni. Ezután már nem okoz neki akkora örömet a természetes játék, a kellemes kirándulás, a mesemondás, sőt a legnagyobb örömforrást jelentő személyes kapcsolódás sem.

– Mennyire kellene kontrollálni a nagyobb gyerekek kütyühasználatát?

– Az iskoláskorú gyermeknek napi két-három óra szabad mozgásra lenne szüksége, és akkor még nem beszéltünk a felfedező, sokféle ingert, sok érzékszervet bevonó, sok társas helyzetet átéltető foglalkozásokról, játékokról.

Ha mindezt megadjuk neki, tehát van ideje szabad játékra, van lehetősége beszélgetni, játszani, fára mászni, zenélni, gyurmázni, barkácsolni, a házi feladatot elvégezni és nem utolsósorban nagyokat aludni, akkor egyből felmerül, honnan vette azt a többórányi időt, amennyit a felmérések szerint egy ilyen korú gyerek gép előtt tölt?

Ekkor már helye lehet a géphasználatnak, de legfeljebb egy-másfél órára, azt is megszakításokkal, a szülő által vezetve, edukációs programokat használva, szűrőprogramokat beiktatva. A túlzott géphasználat veszélyeit legalább olyan intenzitással kellene reklámozni, mint annak idején mondjuk azt, hogy sokat kell inni, mert a szervezetnek szüksége van a sok folyadékra.

– És később?

– Fontos látni, hogy az óvás, a határok felállítása nem valami szemellenzős, ósdi látásmódot jelent! Serdülőkorban is ott kell állnia a szülőnek a háttérben, hogy a gyerek jól tanulja meg használni a gépet. Az elvont gondolkodás struktúrái csak 12 éves kor körül alakulnak ki. Megjegyzem,

a Szilícium-völgy kutatóinak a gyerekei 12 éves korig „fertőzetlen” iskolákba járnak. Ezeket maguk hozzák létre komoly pénzekért, ügyelve arra, hogy még véletlenül se legyenek jelen digitális eszközök.

Ők ugyanis jól tudják, miről van szó: először alakuljon ki a gondolkodó agy, csak utána tudja a kütyüt jól és hatékonyan használni.

– Amiről eddig gyerekek esetében beszélgettünk, a felnőttekre is igaz. Érezzük, mennyire nehéz ellenállni, s látjuk, mennyien lesznek függők. Mit lehet tenni ez ellen?

– Hirtelen lett az életünk része a kütyüvilág, nem alakult még ki a kultúrája, nem vagyunk tudatosak. Sikeres elvonót irányító kutató is van olyan, aki azt mondja magáról, hogy maga is leszokóban lévő függő. Sokan azt hiszik, hogy itt csak a videójátékról van szó, pedig nem, hanem az okostelefon használatáról is. Elhitettük magunkkal, hogy minden rendben van, mert elhitette velünk ez a mesterien felépített mechanizmus, amelynek tényleg egyetlen célja van: lekötni az ember figyelmét. Az ember mentegetőzik: ugyan, nem vagyok függő, bármikor ki tudom kapcsolni. De ha igazán elkezdünk ezzel szembenézni, akkor az apró dolgok is nehézzé válnak. Mi lenne, ha nem az ágy mellett lenne a telefonom? Ha nem a telefonra, hanem hagyományos ébresztőórára kelnék fel? Ha kint hagynám a telefont mondjuk este tíz után egy másik helyiségben? Sokaknak ez elképzelhetetlen, pedig nagyot segítenének magukon. A mintaadás rendkívül fontos. A gyerek azt gondolja: miért nem szabad nekem, amikor apa és anya is folyamatosan azt nyomkodja, amikor a tanár is előveszi az órán?

– A mesterien felépített mechanizmuson azt érti, hogy a nagy techcégek direkt úgy alakítják ki ezeket az eszközöket, hogy függőséget okozzanak?

– Komoly szakemberek professzionálisan dolgoznak a fejlesztéseken. Ha ezt a professzionalizmust át tudnánk vinni a nevelésbe, a tanításba, akkor hatékonyak lehetnénk a megelőzésben is.

Sajnos alig dicsérünk az iskolában, a családban. Miközben a gép folyamatosan jutalmaz, lájkol, visszajelez, „odafigyel” ránk.

A pszichológia, az idegtudomány, az orvostudomány sokat tud az emberi agy működéséről – a techcégek semmi mást nem csinálnak, mint felhasználják mindezt saját üzleti érdekükben. Ennek mérlegelésére felnőtt is nehezen képes, nemhogy a gyerek. Akinek az egészséges étkezését is a szülő igyekszik biztosítani, hiszen, ha a gyereken múlna, ő csak csipszet és csokit enne.

– Említette a „fertőzetlen” iskolákat, és könyvében arról is ír, hogy például Franciaországban 15 éves korig alapvetően tiltják az iskolai mobilhasználatot. Ez az elvárás illúzió lenne nálunk?

– Hogy többek között a francia oktatás ide jutott, az annak köszönhető, hogy már sok tapasztalatuk felhalmozódott. Tarthatatlan helyzet alakult ki, az oktatás színvonala drasztikusan zuhant. Nálunk még nem érett meg az idő arra, hogy teljes állami szabályozás legyen. De megvan az igazgatók, az intézmények szabadsága. Ismerek több iskolát idehaza is, ahol médiamentes övezetet alakítottak ki. Mindig biztatom a szülőket is, hogy ezt bizony lehet kérni, ezért fel lehet lépni. De most a járványban azért rendesen a gép elé küldtük a gyerekeket…

– Azt mondják, hogy tíz évet léptünk előre a digitális oktatásban.

– Az lehet, de az iskola nem csak intellektuális oktatásra való. Egy ókori bölcs így fogalmaz: azt az oktatást, amely csak az észhez szól, nem lenne szabad tanításnak nevezni. És az online oktatás csak ezt a területet fedte le – ha lefedte egyáltalán. Sok problémával járt, s ha a tanárokat megkérdeznénk, hogy haladtak, nem kapnánk sok biztató választ. Ezek a gyerekek sokat veszítenek azzal, hogy most a képernyő elé szorultak. Vészhelyzet volt, amikor be kellett mindent zárni. De több igazgatótól hallottam már, hogy ha újból teljes lezárás lenne, akkor sem fognak az alsóban leállni, minden eszközzel megpróbálják a valóságos kapcsolatot fenntartani, és a gyerekeket a többórás képernyőkényszertől megvédeni. Valahogy megoldják – kis csoportokban, szétültetéssel. De tegyük hozzá, a 10–18 éveseknek is alapszükségletük a személyes kapcsolat. Bizonyított tény, hogy az ismeretek csak az érzelmi hálón keresztül juthatnak el a hosszú távú memóriába.

Borítókép: Uzsalyné Pécsi Rita (Fotó: Várady Nikolett)