Álsportolók világa: a teljesítmény vagy a részvétel a fontos?

Belebukott a szomáliai atlétika első embere abba, hogy az unokahúgát rejtélyes módon elindították a csengtui egyetemi világjátékokon. A sorból ránézésre is kilógó Nasra Abukar Ali csaknem kétszer annyi idő alatt futotta le a száz métert, mint az előfutam győztese. Hasonló sportbotrány Magyarországon is történt, más amatőrök viszont olyan pozitív hírnévre tettek szert, ami Hollywoodot is megihlette.

Álsportolók világa sport Forrás: Twitter

A teljesítmény vagy a részvétel a fontos?

Vannak esetek, amikor a határfeszegetés egy amatőr produkcióban is elfogadottá válik. Tipikusan ilyen volt Michael „A Sas” Edwards esete az 1988-as téli olimpián Calgaryban. Nem volt rossz lesikló, de annyira jó sem, hogy bekerüljön a brit válogatottba, mégis mindenáron ki akart jutni az olimpiára, ezért a korántsem veszélytelen síugrásban próbálkozott. A métereket tekintve kevesebb, a népszerűség terén több sikerrel. Síugrásban nem volt más induló a nemzetéből, így „csupán” teljesítenie kellett az akkor még alacsony kvalifikációs szintet. Az olimpián normál és nagysáncon is utolsó lett, mindkettőben kevesebb mint feleannyi pontot gyűjtve, mint az utolsó előtti helyezett. Edwards sport iránti fanatizmusa azonban átütő erejű volt, bár miatta szigorítottak a kvalifikáció szabályain, 2016-ban nagysikerű film készült az életéből Eddie, a sas címmel.  

Ugyancsak Calgaryban történt, hogy a jamaicai bobcsapat dacolva a nemzeti sajátságokkal és adottságokkal belevágott a nagy kalandban, a négyesük nekiindult a félelmetes pályának – és végül épségben le is ért. Ez a hihetetlen történet is megihlette Hollywoodot, 1993-ban mutatták be a Jég veled! című filmet.

Akadtak még olyanok, akikről hősköltemények ugyan nem íródtak, mégis inkább pozitív figurákként maradtak meg az emlékezetben. 

Klasszikus példa Eric „Az Angolna” Moussambani, aki a 2000-es sydney-i olimpia antisztárja volt. Az egyenlítői-guineai „úszó” 1:52,72 másodperc alatt teljesítette a száz métert, ilyen idővel jobb helyeken gyerekversenyt sem lehet megnyerni, a második hosszon úgy tetszett, a túlélésért kapálózik. Moussambani az olimpia előtt soha nem látott ötvenméteres medencét, a játékok előtt nyolc hónappal kezdett el úszni, egy tóban és egy malabói szálloda 12 méteres medencéjében gyakorolt. Sztorija így vált inspirálóvá, nem pedig botrányszagúvá.

Hasonló volt az evezős Hamadou Djibo Issaka története is.  

Technikám nincs, csak erőm!

 – mondta a nigeri sportoló a 2012-es londoni olimpián, de fölösleges volt ezt hangsúlyoznia, mert ez az avatatlan szeműeknek is egyből feltűnt. Issaka az egyes evezősök versenyében indult úgy, hogy három hónappal korábban ült először csónakba. A lehetőséget az ország szabadkártyájának köszönhette, meg annak, hogy egyetlen számbavehető evezős sem található Nigériában. „Célba értem, és ez csodás” – értékelte olimpiai teljesítményét.

Itt viszont nincs hőstett

Nasra Abukar Ali teljesítményében azonban nem volt semmi „csodás”, nem hajtott végre semmi rendkívülit, mint Eddie, a sas vagy Eric, az angolna. Szomáliában, mint a legtöbb afrikai országban, a futás nemzeti sport, minden idők egyik legjobb atlétája, Mo Farah is onnan származik. 

Abukar Ali nem büszkeséget, hanem szégyent hozott hazájára. 

Magyarországon is volt hasonló sajnálatos eset, amikor Swaney Elizabeth, a magyar színekben induló amerikai síző a pjongcsangi téli olimpián a síakrobaták versenyében egyszerűen végigcsúszott azon a pályán, amelyen ugrásokat, forgásokat, trükköket kellett volna bemutatni. A rendszer pajzsán rést találó Swaney mutatványa nagy port kavart a nemzetközi és a hazai médiában, a Magyar Olimpiai Bizottság pedig átgondolta a nevezési gyakorlatát, elvárva a valós teljesítményt. A sport ugyanis attól sport, ha nagyszerűségre törekszik és fair marad – a kiskapuk keresése nem az. 

Borítókép: Nasra Abukar Ali (Forrás: Twitter)