Tanulhatunk a múltból, ha mi írjuk a történelmet?

A közelmúltban jelentős visszhangot vert a hazai kulturális viták kakofóniájában egy újonnan kiadott orosz történelemkönyv, amely az ötvenhatos magyar forradalmárokat „felkelő radikálisok” névvel illeti, s kijelenti, soraik között „nem kevesen korábban az akkor még fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak harcosai voltak”.

Tanulhatunk Fotó: Andreea Campeanu

Néhány évvel ezelőtt érdekes elemzést írt lapjába Claudia Mäder, a Neue Zürcher Zeitung publicistája. A történészek kirohannak az űrbe, és elmondják „minden” történetét címen közreadott esszé apropóját az adta, hogy akkoriban három nagy világértelmezés is megjelent: Yuval Noah Harari izraeli történész Sapiens című könyve, David Christian ausztrál történész Nagy történelem című monográfiája és Emmanuel Todd francia tudós Szomorú modernitás: az emberiség történelme a kőkorszaktól a Homo Americanusig című munkája.

Magyarok a kolozsvári főtéren. Tanulhatunk a történelemből? Fotó: Andreea Campeanu

Tanulhatunk a múltunkból az álhírek korában?

Mäder szerint nem véletlenül népszerűek az ilyen átfogó történelmi narratívák. Ezek a kor spirituális igényeit szolgálják, a posztmodern ember identitásválságát próbálják orvosolni, végső soron választ kínálnak az élet értelmét kutató végső kérdésekre. Az átfogó narratíváknak azonban nagy ára van. Az emberiség történetének pár száz oldalas összefoglalása szükségszerűen lesz aggasztóan leegyszerűsítő, ráadásul a szerzők – mivel nem tudnak elmélyedni minden részletkérdésben – tudásuk hiányosságait spekulációkkal pótolják. És ezek az elméletek akarva-akaratlanul a személyes értékvilágot tükrözik. 

A nagy történelmi elbeszélések ezért mindig tendenciózusak és ideológiailag motiváltak. 

Az ilyen összefoglaló munkák kitűnő lehetőséget kínálnak arra, hogy a szerzők tudományos köntösbe bújtassák világnézetüket, de talán helyesebb úgy fogalmazni: másra nem is adnak lehetőséget. Talán mondani sem kell, mennyire félremehet egy történelemkép, ha nem is akar objektív maradni, hanem vállaltan képvisel politikai ideológiát. Ennek megfelelően a liberális Harari a szabadság, a bőség és a béke időszakának festi le a földművelés előtti időket, a fenntarthatóság miatt aggódó Todd viszont már a gyűjtögető életmódot is a modern fogyasztói társadalom pazarlásával állítja párhuzamba.

Gombák és emberek

Ha azt hinnénk, az orosz történelemkönyv az egyetlen olyan munka, amely a jelen politikai igényeihez igazítja a múltat, mindjárt megmutatom, milyen sok hasonló kezdeményezéssel találkozhatunk. Ha már Harari és Todd őstársadalomképével kezdtük, folytassuk is innen! James Scott politológus-antropológus, a Yale Egyetem professzora a modern államok kialakulását tárgyaló könyvében az élelemtermelésre való átállás időszakát elemzi, az általa vallott, vállaltan hatalomellenes nézőpontjából. Arra jut, hogy a történettudomány általánosan elfogadott nézeteivel szemben az állatok háziasítása és a mezőgazdasági termelés nem gyorsította fel az emberi civilizáció fejlődését és a népesség növekedését, legalábbis sokáig nem. Az átállást követő évezredekben visszaesett az életminőség, járványok és éhínségek tizedelték a népességet. Ráadásul az állattenyésztés és a földművelés jóval munkaigényesebb volt, mint a vadászat és a gyűjtögetés. 

Hogy akkor mégis miért vált egyre általánosabbá a földművelés, arra a hagyományos történettudomány a biztonságos és kiszámítható ellátás lehetőségével válaszol, Scott azonban anarchista felfogásának megfelelően úgy véli, a kialakuló államok erőszak-intézkedései vezettek oda, hogy a szabadon kóborló, vadászó-gyűjtögető családok helyét a letelepedett, tehát elnyomható és kizsákmányolható földműves népesség vette át.

Ennél is eredetibb megközelítést alkalmaz Rob Dunn evolúcióbiológus, a connecticuti egyetem tanára, aki az IAI tudománynépszerűsítő magazinban megjelent esszéjében arról ír, hogy miközben mi azt hisszük, hogy áttértünk az élelemtermelésre, valójában áttérítettek bennünket. De nem a hatalom gonosz szándéka, hanem az erjesztőgombák és baktériumok éhsége. Az emberiséget formáló mikroorganizmus című cik­kében leszögezi: valójában az élesztő háziasította az embert. Pontosabban a baktériumok és a gombák gyarmatosították az emberi testet, s ennek következtében az ember szervezete jelentősen átalakult. Azaz a beleinkben élő mikroflóra szoktatott rá bennünket a savanyú és az alkoholos táplálékra, s az erjesztett táplálék megemésztése tette azután lehetővé a mezőgazdaságra és az állattartásra épülő letelepedett életmódot, és vele a modern társadalom létrejöttét. Gombáink és baktériumaink szempontjából a letelepedett, földművelő életmód annyira előnyös, mint a modern csirkegyárak nekünk, és az új helyzet az ember számára is pontosan annyira jó, mint amennyire a zsúfolt, ipari körülmények között tartott húscsirkéknek a maguk sorsa.

Elnyomók és elnyomottak

A determinista, természetmisztifikáló és végső soron az emberi szempontokat elutasító ideo­lógia díszpéldánya után vessünk egy pillantást a valódi gyarmatosításra, annál is inkább, mert ebben a kérdésben igazi narratívakavalkádban lubickolhatunk. Bruce Gilley amerikai politológus például nagy port felvert tanulmányt tett közzé 2017-ben, amelyben azon túl, hogy összességében előnyösnek ítélte a gyarmatosítást, azt is kifejtette: bizonyos formáinak felélesztése javára válna a fejlődő országoknak. Gilley azzal érvelt, hogy az egykori gyarmatokon ma is nagyobb a stabilitás és a gazdasági fejlettség, azaz a gyarmatosítás jót tett ezekkel az országokkal. Jót tenne azokkal is, amelyek nem részesültek áldásaiból. 

Gilley narratívája természetesen óriási botrányt kavart. 

Az írást közlő folyóirat szerkesztőbizottságának a fele lemondott, a kiadó visszavonta a tanulmányt, miután tízezren tiltakoztak a publikálás ellen, sőt erőszakkal is megfenyegették a kiadót. Gilley azonban – az eltörléskultúra sok áldozatával szemben – nem hátrált meg, sőt az egyetemi baloldal ellen küzdő csoportok élére állt. Ráadásul komoly támogatást is kapott: az Oxfordi Egyetem ötéves kutatási projektet bízott rá, amelynek célja a Brit Birodalom etikájának rekonstruálása, és a gyarmatosítással kapcsolatos negatív sztereotípiák lebontása.

Kenan Malik a New York Review of Booksban megjelent cikkében leegyszerűsítőnek és elfogadhatatlannak nevezi Gilley felfogását, majd hozzáteszi – s ezzel vissza is kanyarodhatunk alaptémánkhoz –: az Egyesült Királyság most, hogy kilép az Európai Unióból, újra identitását keresi, és a nemzeti büszkeséget leginkább a birodalmi időkben véli megtalálni. Megemlíti például azt, hogy a közvélemény-kutatások szerint a britek csaknem fele büszke a Brit Birodalomra, és csak 22 százalék gondolja, hogy a gyarmatosítás szégyenletes történelmi emlék volna. A nosztalgikus nemzeti identitáskeresés mellett természetes, bár ő úgy véli, nem helyes, ha sokan pozitív példaként gondolnak a gyarmati múltra. 

Persze vannak, akik keményebb választ adtak Gilley elképzeléseire. 2019-ben megdöbbentő esszé jelent meg a The New York Times hasábjain. 

Az 1619 projekt címet viselő írás, illetve a következő kultúrtörténeti sorozat Nikole Hanna-Jones afroamerikai publicista és jogvédő újságíró nevéhez kötődik. Ő és a kezdeményezésben részt vevő társszerzők nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy az Egyesült Államok születése nem 1776 júliusában történt Philadelphiá­ban a függetlenségi nyilatkozat elfogadásával, hanem 1619. augusztus végén a virginiai Jamestownban, amikor az első afrikai rabszolgák megérkeztek Észak-Amerikába. Az USA ugyanis – véli az ifjú fekete woke ideológus – egy vele­jéig hazug, eszmei és politikai filozófiai alapokon nyugvó rabszolgatartó ország, amelyet az Afrikából behurcolt több százezer rabszolga munkája hozott létre, s amely ma is elsősorban fehér urait szolgálja. A szerző nem bízza olvasói­ra a következtetést. Kijelenti, hogy az Egyesült Államok nem a fehér rabszolgatartók és azok leszármazottainak, szellemi, anyagi örököseinek országa, hanem mindenestül a mai afro­amerikaiak csaknem negyvenmilliós közösségének hazája. A koncepció nyilvánvaló túlzásai ellenére is bekerült a számos amerikai iskola tantervébe, és noha a történészek túlnyomó többsége hajmeresztőnek találja a szerzők állításait, a kritikai rasszelmélet mentén kialakított sérelmi narratíva egyelőre erősen megosztó erőként van jelen az amerikai kulturális vitákban.

Haladók és visszahúzók

Elnyomatás ügyében nekünk, magyaroknak is van tapasztalatunk. Tudjuk, hogy az elnyomáshoz ideológia, ahhoz pedig történelmi narratíva is társul. Bán János író, az M5 Televízió csatornaigazgatója, rendkívül sikeres történelmi regények szerzője úgy tartja, hogy a magyar közgondolkodásban még mindig nagyon erősen jelen van a múltunkat eltorzító marxista narratíva. Így fogalmaz:  

A kiegyezéstől a rendszerváltásig terjedő történelmünk eseményeit hosszú ideig a marxista történelmi narratíva határozta meg.

 Lényege a következő: a korszak minden tragédiájáért, minden történelmi traumáért alapvetően a magyar nemesi-polgári nemzeti szellem, a magyar uralkodó körök „bűnös” politikája a hibás, sőt a magyar nacio­nalizmus szinte minden rossz fertőmocsara. A retrográd erőkkel szemben a haladó gondolkodók és mozgalmak – élükön természetesen a kommunistákkal – erejüket megfeszítve próbáltak egy jobb, de mindenesetre internacionalistább igazságosabb Magyarországot kialakítani. Csupán emlékeztetőül, a marxista narratíva néhány sarokpontja: az első világháborús vereséget a magyar úri körök bűnös, elnyomó politikájának, rövidlátásának köszönhetjük, Károlyi Mihály egy haladó, jó szándékú hős, aki megpróbált tenni valamit, Kun Béla kommunista tanácsköztársasága maga a megtestesült dicsőség, a társadalmi haladás fényes mérföldköve, amit a gonosz, magyar nacionalista fehérterror kegyetlenül vérbe fojtott, ártatlan kommunisták százait végezve ki bestiális módon. 

Természetesen Trianonért is a magyar nacionalista elnyomás a felelős, Horthy kormányzása valójában a fasizmus térhódítása, az antiszemitizmus erősödése, végül a magyar zsidóság pusztulása is a magyar úri osztályok szűkkeblű nacionalizmusának a következménye.

Bán arra is rámutat, hogy a rendszerváltást követően a marxista dogmák a maguk eredeti formájában nem voltak fenntarthatók.

 Ám ahelyett, hogy egészséges, kiegyensúlyozott nemzeti-polgári váltotta volna fel a többrétegű hazugságok, féligazságok és csúsztatások ingoványos talajára épült marxista narratívát, kialakult valamiféle új internacionalista, globalista, liberális narratíva. A közös elem a haladásba vetett vakbizalom és a magyar kultúra reakciós, haladásellenes jellegébe vetett dogmatikus hit.  

Mindkét narratíva ellenséget lát a magyar nemzeti eszmében, a hazafiassságban, mely fogalmakról hallani sem akar, s mely fogalmakat nemritkán gyorsított eljárásban nácizmusnak és fasizmusnak ítélik.

Igaz, a fény ezúttal nem Moszkvából jő, hogy bevilágítsa elmaradott, setét honunkat, hanem természetesen Brüsszelből, esetleg a távoli, ámde annál haladóbb Amerikából. És persze ezt a fényt ugyanúgy a haladás élcsapata hozza el nekünk, „elmaradott” magyaroknak, mint ahogy annak idején elhozták a kommunisták. 

Harminc évvel a rendszerváltást követően is kijelenthetjük, hogy a két – egymásból kinövő – narratíva alapvető dogmái csaknem sértetlenek meghatározó tudományos és értelmiségi körökben

 – szögezi le az író, miközben azért ma már egyre több olyan filmet láthatunk, regényt, elemzést, tanulmányt olvashatunk, ami szerencsésen túllép a haladó Nyugattal szemben álló, elmaradott magyarságot ábrázoló történelemképen.

Sötét jövő, sötét múlt

Mindezek mellé már csak egyetlen kiegészítést érdemes tenni: a „haladó Nyugat” ma már önnön haladáseszméjét is meghaladta. „Ha elhisszük, hogy a történelem előre halad és egyre terjed a felvilágosodás, akkor könnyebb a múlt bűneit a felvilágosulatlanság rovására írni. Ha hiszünk a történelmi haladásban, akkor nem tartjuk elengedhetetlennek, hogy szigorúan ítéljük meg a múlt bűneit, elvégre a szép és fényes jövő majd úgyis ítéletet mond. De ha nem gondoljuk, hogy a történelem valahova tart, akkor nemcsak a jövőbe vetett hitünk vész el, hanem a múlttal szembeni elnéző ítélkezés lehetősége is” – írja a David A. Bell történész a Nationben megjelent esszéjében. A szerző szerint a kortárs történelemképből elveszett a haladáseszme, s a narratíva egyre komorabb, sötétebb és nyomasztóbb. 

Hadd tegyem hozzá: a korunkat jellemző szélsőséges politikai nézetek, mint amilyen a klímakatasztrófa-forgatókönyv, a diktatúrák és auto­riter rezsimek újjáéledéséről terjedő ideoló­giák, a kapitalista kizsákmányolással kapcsolatos rémképek mind-mind arra mutatnak, hogy világunk egyre szörnyűbb hellyé változik.

 Ilyen ideológiák mellett valóban nehéz hinni a haladásban. Bell leszögezi: a pesszimista értelmezés, a mindenhol elnyomást, illetve annak rejtett átmentését felfedező világszemlélet hamis és tendenciózus történelmi narratívát teremt, azt sugallja, hogy minden javulás csak látszólagos, és az emberi élet ma is pont olyan nyomorúságos, mint korábban volt, haladásról semmilyen téren nem beszélhetünk. A narratívával nemcsak az a baj Bell szerint, hogy gyűlöletet szít jelenünkkel szemben, nem kizárólag az a probléma, hogy nyilvánvalóan hamis, hanem az is, hogy politikai szempontjain túl haszontalan is. A történelmi események ilyen tendenciózus értelmezése ugyanis lehetetlenné teszi, hogy tanuljunk múltunkból vagy inspirációt merítsünk belőle. Hiszen vajon mit tudunk kezdeni egy olyan történelmi leírással, amely szerint civilizációnk élesztőgombák és baktériumok műve? Talán együnk több joghurtot?

Borítókép: Magyarok a kolozsvári Mátyás király-emlékműnél (Fotó: Getty Images)