Napóleon végzetes tétovázása

Egy neves brit hadtörténész szerint Bonaparte Napóleon éppen a bukásához vezető háborúban, 1814-ben, a lipcsei népek csatáját követő saját hadvezéri végjátékában alkotott igazán nagyszerűt. De ott és akkor már ez sem volt elég.

A man wearing a costume dressed like in the Napoleonic era standing uses a long view near the beach, in the frame of the 200th anniversary of Napoleon's death in Saint-Helene, in Golfe-Juan, southeastern France, on March 16, 2021. (Photo by Valery HACHE / AFP) Fotó: AFP

Bár a szerző nem kifejezetten Bonaparte személyiségét állítja előtérbe, mégis sikerül árnyalnia a róla kialakult, sokszor sztereotíp képet. Napóleont nem szörnyetegnek és nem is hősnek, hanem egy esendő, a kudarcoktól megfáradt, de még így is nagyszerű teljesítményre képes hadvezérként ábrázolja. Nem tagadja meg rokonszenvét a zsarnoktól, aki az utolsó, mindent egy lapra feltevő hadmozdulatánál már túl sokat tétovázik, és így az ellenségeitől egy döntő csata megvívása nélkül is végső vereséget szenved.

Uffindell a kudarc következményeinek értékelésekor nem csupán a nyilvánvaló összefüggéseket ismeri fel. 

Az 1814. évi hadjárat jelentősége nemcsak Napóleon bukásában áll, hanem abban is, hogy egy olyan koalíció jött létre, amelyet ugyan mély ellentétek feszítettek, mégis magában foglalta majdnem az összes fontos európai nagyhatalmat, és végül tagadhatatlanul sikeresnek bizonyult. Napóleon legyőzése során a szövetségesek kialakították a nemzetközi együttműködés új normarendszerét (…), a négy nagyhatalom pedig egyre inkább hozzászokott ahhoz, hogy egész Európa nevében gondolkodjon és cselekedjen

 – mutatott rá a szerző a kontinentális politikát máig átható erővonalak kialakulásának gyökereire.

Amivel azonban a könyv ki tud emelkedni a nagy történelmi eseményeket bemutató monográfiák mérhetetlen tömegéből, az az, hogy Uffindell a hadmozdulatok leírásán és a következmények bemutatásán túl az időjárási viszonyoktól a párizsi tőzsde alakulásig minden tényezőt számba vesz. Részletesen elemzi a megszállt vidékek lakóira váró sorscsapásokat, az egyszerű emberek nehézségeit, akik nem láttak nagy különbséget a francia és a szövetséges seregek között, egyszerűen csak túlélni szerették volna azt a háborút, amelyet se nem értettek, se nem óhajtottak. 

Valójában a polgári lakosság ilyen módon érintett közösségei létszámukhoz viszonyítva több halottat veszítettek a hadjárat következményeként, mint a harcoló hadseregek sok alakulata 

– elemzi a szerző a lakosságot ért veszteségeket.

Uffindell teljességre törekvő műve külön fejezetet szentel a modern háborúkban már megszokott, akkoriban azonban még újdonságnak számító propagandának mint a hadviselés részének. Az eszközül használt számos hírlap, falragasz, kiáltvány Napóleon kifejezett utasítására igyekezett úgy tálalni a hadi eseményeket, hogy azzal táplálják az ellenállás tüzét és erőt adjanak a csüggedőknek. A hadi jelentéseket manipulálták, az ellenség – főként a kozákok – invázióját kreált rémtettekről szóló történetekkel hiteltelenítették. Uffindell leszögezi: 

A leginkább égbekiáltó hazugságok általában a statisztikában rejtőztek.

A fentiekből talán jól látható, hogy a XIX. század elejének hadviselése és a modern háborúk jellemzői között kisebb a különbség, mint azt egyébként hihetnénk. Ami viszont történelmi korokon átívelően bizonyosan nem változott, az azon alapigazság, hogy míg a fegyverrel egymásnak feszülő hatalmasok egyike győztesen maradhat a porondon, addig a lakosság, melynek a földjén a háború zajlik, csakis vesztesként kerülhet ki a kataklizmából.

Borítókép: Napóleon halálának 200. évfordulójára emlékeznek Szent Ilona-szigetén (Fotó: AFP)