Egy háború hallatán hajlamosak vagyunk csak a diadalmas győztesre és a tragikus vesztesre fókuszálni, megfeledkezve arról, hogy a véres harcok során a legnagyobb áldozatot nem a katonák, nem a hadvezérek és legkevésbé az azokat előmozdító politikusok hozzák, hanem sokkal inkább a hadművelettel érintett területek polgári lakosai. Ők nem fényes hadi sikerekről, nem propaganda által felszított gerillaháborúról, nem hősies tettekről, hanem békéről, a világ normális kerékvágásba történő visszatéréséről álmodnak. Andrew Uffindell, a neves brit hadtörténész Napóleon 1814. évi hadjáratáról írt munkájának vitathatatlan érdeme, hogy bátran kontextualizálja a témát: ugyanakkora teret szentel a hadi eseményeknek, mint ezeknek a civil lakosságot sújtó másodlagos következményeinek, az éhezésnek, a járványoknak, a kényszerű elvándorlásnak, a megszálló és a honvédő csapatok kegyetlenkedéseinek, azaz a térséget sújtó humanitárius katasztrófa egészének.
Napóleon legnagyobb hadvezéri teljesítményének a történészek – egy laikus számára némiképp meglepő módon – nem a közismert diadalait, hanem a koalíciós csapatok már francia földön kibontakozó támadása ellen vívott hadjáratát tartják, amely azonban paradox módon kudarccal zárult, és végső soron Bonaparte bukását eredményezte. A balul végződött oroszországi hadjárat, majd a népek csatájának aposztrofált lipcsei vereség következtében a szövetséges seregek átkeltek a Rajnán, és a háborút 1814-re átvitték Franciaország földjére, így Napóleon defenzívába szorult. Az osztrák, porosz és orosz csapatok két nagy hadtestbe tömörülve próbáltak Párizsig hatolni, Napóleon azonban a koalíciós hadseregnél lényegesen kisebb létszámú, mozgékony erejével hatékonyan szállt szembe ellenségeivel.
A hadjárat során alig kilenc nap leforgása alatt Napóleon összesen hat csatában verte meg a szövetséges seregeket. Uffindell korábban nem publikált, párizsi és aube-i levéltárakban őrzött anyagokat is vizsgált, és aprólékosan bejárta a hadjárat által érintett területet, ennek alapján mindenre kiterjedő, részletes leírásokat közöl a csatákról, melyek megértését részletes térképekkel segíti, hitelességét pedig visszaemlékezésekkel erősíti. Meglátásai imponáló és magabiztos tudásról árulkodnak.
Az a mód, ahogy Napóleon a hadjáratot vezette, a manőverező hadviselés kiemelkedő példája: a mozgékonyságban rejlő lehetőségek kihasználása, a megtévesztés határozott alkalmazása, a gyenge pontok állandó keresése révén sikerült összezavarni, megfélemlíteni és megbénítani az ellenséget. A lendület, a mozgás számított, nem a puszta számok önmagukban, mivel Napóleon képes volt megsokszorozni a ténylegesen rendelkezésére álló erőt a hadműveleti sebesség, a meglepetés ereje és puszta morális tényezők révén
– foglalta össze Uffindell a császár kezdeti sikereinek okait.
Bár a szerző nem kifejezetten Bonaparte személyiségét állítja előtérbe, mégis sikerül árnyalnia a róla kialakult, sokszor sztereotíp képet. Napóleont nem szörnyetegnek és nem is hősnek, hanem egy esendő, a kudarcoktól megfáradt, de még így is nagyszerű teljesítményre képes hadvezérként ábrázolja. Nem tagadja meg rokonszenvét a zsarnoktól, aki az utolsó, mindent egy lapra feltevő hadmozdulatánál már túl sokat tétovázik, és így az ellenségeitől egy döntő csata megvívása nélkül is végső vereséget szenved.
Uffindell a kudarc következményeinek értékelésekor nem csupán a nyilvánvaló összefüggéseket ismeri fel.
Az 1814. évi hadjárat jelentősége nemcsak Napóleon bukásában áll, hanem abban is, hogy egy olyan koalíció jött létre, amelyet ugyan mély ellentétek feszítettek, mégis magában foglalta majdnem az összes fontos európai nagyhatalmat, és végül tagadhatatlanul sikeresnek bizonyult. Napóleon legyőzése során a szövetségesek kialakították a nemzetközi együttműködés új normarendszerét (…), a négy nagyhatalom pedig egyre inkább hozzászokott ahhoz, hogy egész Európa nevében gondolkodjon és cselekedjen
– mutatott rá a szerző a kontinentális politikát máig átható erővonalak kialakulásának gyökereire.
Amivel azonban a könyv ki tud emelkedni a nagy történelmi eseményeket bemutató monográfiák mérhetetlen tömegéből, az az, hogy Uffindell a hadmozdulatok leírásán és a következmények bemutatásán túl az időjárási viszonyoktól a párizsi tőzsde alakulásig minden tényezőt számba vesz. Részletesen elemzi a megszállt vidékek lakóira váró sorscsapásokat, az egyszerű emberek nehézségeit, akik nem láttak nagy különbséget a francia és a szövetséges seregek között, egyszerűen csak túlélni szerették volna azt a háborút, amelyet se nem értettek, se nem óhajtottak.
Valójában a polgári lakosság ilyen módon érintett közösségei létszámukhoz viszonyítva több halottat veszítettek a hadjárat következményeként, mint a harcoló hadseregek sok alakulata
– elemzi a szerző a lakosságot ért veszteségeket.
Uffindell teljességre törekvő műve külön fejezetet szentel a modern háborúkban már megszokott, akkoriban azonban még újdonságnak számító propagandának mint a hadviselés részének. Az eszközül használt számos hírlap, falragasz, kiáltvány Napóleon kifejezett utasítására igyekezett úgy tálalni a hadi eseményeket, hogy azzal táplálják az ellenállás tüzét és erőt adjanak a csüggedőknek. A hadi jelentéseket manipulálták, az ellenség – főként a kozákok – invázióját kreált rémtettekről szóló történetekkel hiteltelenítették. Uffindell leszögezi:
A leginkább égbekiáltó hazugságok általában a statisztikában rejtőztek.
A fentiekből talán jól látható, hogy a XIX. század elejének hadviselése és a modern háborúk jellemzői között kisebb a különbség, mint azt egyébként hihetnénk. Ami viszont történelmi korokon átívelően bizonyosan nem változott, az azon alapigazság, hogy míg a fegyverrel egymásnak feszülő hatalmasok egyike győztesen maradhat a porondon, addig a lakosság, melynek a földjén a háború zajlik, csakis vesztesként kerülhet ki a kataklizmából.
Borítókép: Napóleon halálának 200. évfordulójára emlékeznek Szent Ilona-szigetén (Fotó: AFP)
