Kijuthat a magyarság a modernitás csődjéből?

Kodolányi János neve mögé sokan inkább kérdő- mint felkiáltójelet tesznek: pályája időnként olyan kanyarokat vetett, hogy akár innen, akár onnan szemlélve szinte beláthatatlan a távolság a kacskaringós életmű egyik-másik jelensége között. Realista életkép? Történelmi elbeszélés? Szociográfia? Misztikus meseregény? Politikai pamflet? Istenes vallomás? Paraszti sors-ábrázolás? Melyik az igazi Kodolányi? Persze ha valaki ennyire széles szellemi ártérben él, elképzelhető, hogy nem a kanyarokkal van a baj, hanem azokkal, akik a parton állva nem látnak túl a maguk kicsiny horizontján.

Budapest, 2019. március 13. Demeter Szilárd író, publicista, filozófus, a Petõfi Irodalmi Múzeum fõigazgatója (k) Kodolányi János posztumusz Kossuth-díjas író (1899-1969) születésének 120. és halálának 50. évfordulója alkalmából a síremlékénél tartott megemlékezésen a Farkasréti temetõben 2019. március 13-án. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Hasonló a helyzet a népi írók mozgalmával. Sokan szociális kezdeményezést láttak, látnak ma is a két világháború között fellángolt irodalmi irányzatban. Az egykézés, a mélyszegénység, a paraszti elmaradottság ellen szót emelő írók természetesen megjelentek a politikai térben, és a politika a maga kegyetlen logikája szerint be is kebelezte, akit tudott. Némelyeket a baloldali pártok, másokat a jobboldali szervezetek, megint másokat ezek is, azok is magukhoz vonzottak. Utóbbiak közé tartozott Kodolányi. Ahogy nagy elődei szörnyű zsarnokok árnyékában – Platón Dionüsziosz mellett, Arisztotelész Nagy Sándor mellett, Seneca Néró mellett –, úgy bukkant fel ő is a kommunista, szocialista tábor peremén, úgy jelent meg a nacionalista tömb szélén, úgy lelkesedett a Gömbös-féle Új Szellemi Frontért, majd élete vége felé, ha ugyan csak kénytelenségből is, de elfogadta a proletárdiktatúra békejobbját. Platónnal mondhatta volna maga is, mikor emez vonakodva, de igent mondott a szürakuszai türannosz államreformot is megkecsegtető meghívására: 

nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.

Hogy valójában éppen úgy megvetette a jobb- és baloldali politikát, ahogy megvetette a Jókai Anna által ön- és közveszélyesnek nevezett nyárspolgári létet, az jól kivehető Zárt tárgyalás című pamfletjéből, melyben a civilizált kispolgár háromféle típusáról, a liberális, a fasiszta és a kommunista alakokról rajzol erőteljes karikatúrát.  

Miközben hinni szeretne a világ megjavíthatóságában, miközben a lehetséges célt is felvázolja – persze meglehetősen idealizált módon – Finnországról írott útirajzában, miközben harmadikutas konferencia vezérszónoka, azonközben hiszi, tudja, hogy van valahol egy éden, ahol az ember harmóniában él Istennel, a világgal és önmagával. És ez a boldog kert talán nincs is olyan nagyon távol, talán nincs elérhetetlen messzeségben, talán jóakarattal, derekas döntésekkel, őszinte tettekkel igenis elérhető.  

Sok történelmi, társadalmi regényének utalásai mellett a Feketevíz úgy teszi elénk a felismerést, hogy nehéz félreérteni: az archaikus paraszti létforma, a maga természetességével, magától értetődőségével, önazonosságával, biztos egyensúlyaival, emberi arányaival és istenes szellemével kínál kiutat a polgári élet zavarodottságából és csődjéből. Kodolányi úgy fogalmaz: mélybe kell húzódni, ahogy a nép teszi, ha meg akarjuk őrizni a magyarságot a jövőnek is. Hiszen olyan a mélybehúzódó magyar – írja – mint a legkisebb fiú a mesében: 

erdő elrejti, csalit befogadja, folyó felveszi, madár táplálja, hegy megnyílik előtte, madarak szárnyukra veszik, tűz kettéválik előtte. Ne féltsük őt!

Borítókép: Kodolányi Jánosra emlékeznek születésének 120. és halálának 50. évfordulója alkalmából a síremlékénél (Fotó: MTI/Mónus Márton)