Jókai Anna Kossuth- és József Attila díjas író és költő például a legnagyobbak közé sorolta a százhuszonöt éve született alkotót. A mérleg nyelve című gyűjteményes kötetében arról ír, hogy XX. századi irodalmunk, sőt talán jobb úgy fogalmazni, modern gondolkodásunk három meghatározó alakja Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi János. Ők ugyanis azt hirdetik – Jókai Anna szerint –, hogy volt valaha egy éden, ahol az ember harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Miközben a modern ember ön- és közveszélyes, időt és fáradságot nem kímélve állítja elő mindazt, amivel saját korát, életterét, létalapját elpusztíthatja, a „nagy triász” tagjai (Jókai nevezte így őket) mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák. Olyan küldetést teljesítenek, amely új eszméket, új szemléletet gyújt az emberek elméjében, ami újfajta viszonyulásokra és magatartásokra sarkallja őket.
Bizonyosan így van.
Apám rendkívül jó érzékkel, éppen akkor adta kezembe Kodolányi mitologikus fantasy-regényét, a Vízözönt, amikor a mesekorból már kinőttem, de a racionalitás hűvösét még nem találtam vonzónak. Be is faltam Utnapistim történetét, folytatásával, a Gilgamessel együtt, aztán volt kezemben Várkonyi, Hamvas, és mindezek nyomán elmém legmélyén, minden polgári észszerűség, józan megfontolás és felelős prudencia dacára pontosan tudom, hogy volt valaha egy éden, ahol az ember harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával.
Sokan úgy tartják, Kodolányi csak idősebb korában, a hallgatás kényszerű éveiben, azaz valamikor a negyvenes, ötvenes években jutott el az ókori mítoszokig. Akkor, amikor akarattyai magányában megtanult héberül, hogy eredetiben olvashassa az ősi zsidó irodalmat, amikor beleásta magát a Biblia világába, amikor Mózesról írt regényt, Jézusról, próféták és beavatottak koráról. Hegedüs Géza úgy fogalmaz:
Ezekben az ókori mítoszokban felismerte a nagy emberi mondanivalók örökké megújítható kifejezési lehetőségét. A mondák szinte képletszerűen fogalmazzák meg az emberi helyzeteket. És úgy látszik, Kodolányi útja éppen afelé vezetett, hogy az esetlegestől az egyre általánosabb érvényű felé haladjon.
Én azonban tamáskodnék. Kétségtelen, hogy maga Kodolányi is fontosnak tartotta a mitologikus tetralógiáját, a Vízözön, az Új ég, új föld, Az égő csipkebokor és az Én vagyok című kötetekből álló sorozatot. Úgy vélte, az asztrológiai időszámítás négy világhónapjának, az Ikrek, a Bika, a Kos és a Halak házában álló világkorszaknak örökítette meg egy-egy emblematikus alakját, Utnapistimet, Gilgamest, Mózest és Jézust, ám nekem mégis úgy tűnik, nem fejlődésről van itt szó, inkább egy ugyanannak a szellemi ívnek a lezárásáról. Maga Kodolányi így írt a Vízözön befejezéséhez közeledve a készülő Gilgames-feldolgozásáról Várkonyi Nándornak:
Regényem második része fejben és koncepcióban készen van bennem; ha megírom, Akarattyán írom meg, de nem azért, mert izgat, mint a mostani, vagy mert örömet okoz, azért sem, hogy »gyalogutat vágjak az őserdőben«, mint Te mondtad annak idején, hanem, hogy rátegyem a világról s az emberről vallott véleményeimre a koronát. Lehet, hogy azután soha többé nem írok semmit.
Ennek tükrében úgy tűnik, a Hegedüs-féle fejlődéstörténet-elmélet utólagos konstrukció. Mintha azt állítaná, hogy a Kodolányi korábbi mitologikus, vagy mitológiába hajló regényei – A vas fiai, a Boldog Margit, a Julianus barát, az Emese álma, a Pogány tűz – nem ugyanannak a gondolatiságnak a képviselői, mint a későbbiek, vagy kevésbé egyetemesek, csak azért, mert nem az emberiség bölcsőjénél játszódtak, hanem a magyarság születésének tájékán. Nekem inkább az az érzésem, élményem, ugyanannak az igazságnak a lenyomatai ezek a könyvek, mint amazok: volt valaha egy éden, ahol az ember harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával.
Hasonló a helyzet a népi írók mozgalmával. Sokan szociális kezdeményezést láttak, látnak ma is a két világháború között fellángolt irodalmi irányzatban. Az egykézés, a mélyszegénység, a paraszti elmaradottság ellen szót emelő írók természetesen megjelentek a politikai térben, és a politika a maga kegyetlen logikája szerint be is kebelezte, akit tudott. Némelyeket a baloldali pártok, másokat a jobboldali szervezetek, megint másokat ezek is, azok is magukhoz vonzottak. Utóbbiak közé tartozott Kodolányi. Ahogy nagy elődei szörnyű zsarnokok árnyékában – Platón Dionüsziosz mellett, Arisztotelész Nagy Sándor mellett, Seneca Néró mellett –, úgy bukkant fel ő is a kommunista, szocialista tábor peremén, úgy jelent meg a nacionalista tömb szélén, úgy lelkesedett a Gömbös-féle Új Szellemi Frontért, majd élete vége felé, ha ugyan csak kénytelenségből is, de elfogadta a proletárdiktatúra békejobbját. Platónnal mondhatta volna maga is, mikor emez vonakodva, de igent mondott a szürakuszai türannosz államreformot is megkecsegtető meghívására:
nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.
Hogy valójában éppen úgy megvetette a jobb- és baloldali politikát, ahogy megvetette a Jókai Anna által ön- és közveszélyesnek nevezett nyárspolgári létet, az jól kivehető Zárt tárgyalás című pamfletjéből, melyben a civilizált kispolgár háromféle típusáról, a liberális, a fasiszta és a kommunista alakokról rajzol erőteljes karikatúrát.
Miközben hinni szeretne a világ megjavíthatóságában, miközben a lehetséges célt is felvázolja – persze meglehetősen idealizált módon – Finnországról írott útirajzában, miközben harmadikutas konferencia vezérszónoka, azonközben hiszi, tudja, hogy van valahol egy éden, ahol az ember harmóniában él Istennel, a világgal és önmagával. És ez a boldog kert talán nincs is olyan nagyon távol, talán nincs elérhetetlen messzeségben, talán jóakarattal, derekas döntésekkel, őszinte tettekkel igenis elérhető.
Sok történelmi, társadalmi regényének utalásai mellett a Feketevíz úgy teszi elénk a felismerést, hogy nehéz félreérteni: az archaikus paraszti létforma, a maga természetességével, magától értetődőségével, önazonosságával, biztos egyensúlyaival, emberi arányaival és istenes szellemével kínál kiutat a polgári élet zavarodottságából és csődjéből. Kodolányi úgy fogalmaz: mélybe kell húzódni, ahogy a nép teszi, ha meg akarjuk őrizni a magyarságot a jövőnek is. Hiszen olyan a mélybehúzódó magyar – írja – mint a legkisebb fiú a mesében:
erdő elrejti, csalit befogadja, folyó felveszi, madár táplálja, hegy megnyílik előtte, madarak szárnyukra veszik, tűz kettéválik előtte. Ne féltsük őt!
Borítókép: Kodolányi Jánosra emlékeznek születésének 120. és halálának 50. évfordulója alkalmából a síremlékénél (Fotó: MTI/Mónus Márton)
