Arculatát a világ
sokszor váltogatta,
s rendezett állapota
gyakran lehanyatla,
bévül rendezetlen a
rendje és alakja,
névleg áll, ám pusztitó
rontás esett rajta.
Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott.
Operába ment Rezeda Kázmér, a Carmina Buranára. Rezeda Kázmér nem lehetett több hét-nyolc évesnél, amikor először hallotta Orff művét. És ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy Rezeda Kázmér hét-nyolc évesen, egy unalmas kedd délután úgy döntött, ő bizony meghallgatja a Carmina Buranát. Biztos van ilyen is, de ritka. Szóval ez Rezeda Kázmér esetében úgy történt, hogy valami „ottalvós” családi összejövetel alkalmával – ezeket a kis Rezeda Kázmér amúgy is nagyon szerette – a nagybácsi azt mondta: – Hallgassuk meg a Carmina Buranát!
A gyermek Rezeda Kázmérnak fogalma sem volt róla, mi fog következni, de egyrészt megfelelően titokzatosan hangzott, hogy „kárminaburána”, másrészt szerette a gyerek, ha ott felejtették a felnőttek között, és részt vehetett a nagyok programjaiban. Így esett egyszer, hogy szülei valamiért elfeledkeztek róla, és nem hangzott el a vezényszó este nyolckor, miszerint „irány fogat mosni, aztán mehetsz a tollasbálba”, ami azért lehetett, mert a kis Rezeda Kázmér lázasan feküdt a nagyszobában, és ott hagyták, úgyis elalszik.
De nem aludt el. És a tévében aznap este színházi közvetítés volt, a Tháliából, a Márió és a varázsló. Rezeda Kázmér sokat félt már addig, pedig nem lehetett több ötévesnél, de már félt a János vitéz boszorkányaitól, Hollandus Mihálytól, az Ezeregyéjszaka megannyi rémségétől – de még soha, soha annyira nem félt semmitől és senkitől, mint azon az estén Cipollától. S bár semmit sem értett az egészből, azt érezte, hogy ellentétben minden mással, az ott, a színpadon, az maga a valóság. Az valami igazi iszonyat a felnőttek, nem pedig a mesék világából.
– Nincs nagyobb nála – mondta az apja az előadás végén, s bár a gyerek nem tudta, ki az a Latinovits Zoltán, de elfogadta apja ítéletét. S később sem csalatkozott. Szóval leültek a nagyok akkor, nagynénik, nagybácsik, mifenék, és feltették a lemezjátszóra azt a zenét.
Ó, Fortuna,
mint a Luna
egyre-másra változol:
majd nagyobbodsz,
majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
gabalyítja
s igazítja
játszva az ember fejét:
mind szegénység,
mind kevélység
olvad tőle, mint a jég.
Tátott szájjal hallgatta végig a gyerek Rezeda Kázmér elejétől a végéig az egészet, felkapta, szárnyaira vette az a muzsika, s repítette egy világba, amelyről szintúgy nem tudott még semmit sem, de azt érezte, hogy abban a világban valahogyan rendben vannak a dolgok, éppen úgy, mint a mesékben, de mégsem mese ez, hanem valami nagyon-nagyon komoly, felnőtt dolog, csupa derűvel, szomorúsággal, illetlenséggel, s az egész felett ott lebeg valami, valami, ami örök.
Nőre nem néz, éhezik
közülük sok: únja
s félve nézi, hogy zsibong
a piac s az utca;
halhatatlan művekért
vájkálnak magukba:
öli őket szorgalom,
megöli a munka.
Vitte, csak vitte a gyereket a zene, a muzsika, a csodálatos kórus, s a rengeteg érthetetlen latin szöveg mögül felsejlett, hogy élni csodálatos. S aztán még napokig próbálgatta a tükör előtt, mélyített hangon, szigorúra ráncolt képpel, hogy „Óóóóó Fortúúúúna”, s tudta, sőt inkább érezte, hogy ez a zene, ez a kórus el fogja kísérni immár egy életen át.
Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott. De már tudott sok mindent.
Tudta már Rezeda Kázmér, hogy a középkor korántsem volt olyan „sötét”, mint ahogy tanították egykoron. A középkor embere nem a halált várta reggeltől estig, de szélsőséges hangulatváltozásaival inkább igenelte az életet. S csak az tudja igazán szeretni és megbecsülni az életet, aki rettegi a halált, s ugyanakkor hiszi a halál utáni életet. Így él együtt a középkorban a harsány életöröm és a halálfélelem, a vallási fanatizmus és a papság kiröhögése, a felfoghatatlan lovagiasság és a bestiális kegyetlenség, a nő vallásos tisztelete és a nők meggyalázása – így él egymás mellett Assisi Szent Ferenc Naphimnusza és a Carmina Burana.
Szent Ferenc így dicséri az urat: „És minden áldás. Mindez egyedül Téged illet, Fölség. És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. Áldott légy, Uram, és minden alkotásod. Legfőképpen Urunk Bátyánk, a Nap. Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat. És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes: a Te képed, Fölséges. Áldott légy, Uram, Hold nénénkért, és minden csillagaiért az égnek. Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drága szépnek. Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért, levegőért, felhőért, minden jó és rút időért. Kik által élteted minden Te alkotásod.
Áldott légy, Uram, Víz húgunkért. Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos. Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért, vele gyújtasz világot éjszakán. És szép ő és erős, hatalmas és vidám. Áldott légy, Uram, Föld-anya-nénénkért, ki minket hord és enni ad, és mindennémű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat. Áldott légy, Uram, minden emberért, ki szerelmedért másnak megbocsát, és aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát. Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak. A másik halál nem fog fájni azoknak. Dicsérjétek az Urat és áldjátok és mondjatok hálát neki. És nagy alázatosan szolgáljátok.”
Az ismeretlen kortárs, vándordiák és szerzetes – igen, szerzetes – pedig ugyanakkor rója papírra a Carmina Burana vágáns verseit, azokban pedig a legvaskosabb életöröm, már-már trágár szexualitás, tréfás népköltészet integet át nekünk a mába:
Jöszte, jöszte, szerelmesem,
téged kérlek énnekem,
téged kérlel énekem,
jöjj, jöjj szerelmesem.
Édes rózsaszínű száj,
ápolj engem, csókba zárj,
ápolj engem, csókba zárj,
édes rózsaszínű száj.
„Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta” – írja Huizinga a Középkor alkonyában, s igaza van.
S mindezt tudta már Rezeda Kázmér, amikor Operába ment, s tudta Ady Az ős Kajánját is, s azt is tudta már, ha eltűnik a transzcendens, akkor nem marad semmi, csak a szánalmas, üres, önmagába zárt én. Mint ez a jelen. Melyben a világ rendezett állapota lehanyatlott. Azért ment Rezeda Kázmér az Operába, a Carmina Buranára, hogy legalább egy orffnyi időre elszökjön ez elől.
Sikerült. Mert csoda történt az Operában, igazi csoda. Végre történt valami. Sok önmagáért való, semmi előadást látott színházakban Rezeda Kázmér, lassan le is szokott a színházba járásról, de most végre, az Operában utolérte a katarzis. Egy megdöbbentő erejű, fantasztikus kórus, amely megtanulta a latin szöveget, elhozta Rezeda Kázmérnak a középkor minden csodáját, az életörömöt és halálfélelmet, a szenvedélyt, a transzcendenst s mindazt, ami ezzel együtt jár: az élet természetes rendjét. S nézte Rezeda Kázmér a gyönyörű, csodálatos hangú Miklósa Erikát, aki olyan könnyedséggel és bájjal táncolt a gyerekekkel, hogy Rezeda Kázmérnak a könnye is kicsordult. S csak fogta, szorította Rezeda Kázmér az asszonyának kezét, s visszakapta másfél órára a bizonyosságot, hogy élni szép, élni érdemes.
Míg kocsmában jól időzünk
föld bajával nem törődünk,
kockát, kártyát kevergetünk,
ugyan nekiveselkedünk.
Mit csinálunk a kocsmában?
pénz nyit pincét általában,
ez kérdésünk magva éppen,
hallgassátok, elbeszélem.
És elbeszélték.
Jószerencse
kegyes kedve
engem immár cserbehagy,
nyom a bánat
s nyavalyának
kénye-kínja fojtogat.
Még ez órán
a lant húrján
dalt zendítsen ujjatok,
s a balsorson,
mely tör folyton,
vélem együtt sírjatok!
Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott. Vissza kell térnünk a rendhez. A transzcendenshez. Mert úgy, ahogy most élünk, élni nem lehet.
Borítókép: Szerényi Gábor alkotásának részlete
