Arculatát a világ
sokszor váltogatta,
s rendezett állapota
gyakran lehanyatla,
bévül rendezetlen a
rendje és alakja,
névleg áll, ám pusztitó
rontás esett rajta.
Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott.
Operába ment Rezeda Kázmér, a Carmina Buranára. Rezeda Kázmér nem lehetett több hét-nyolc évesnél, amikor először hallotta Orff művét. És ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy Rezeda Kázmér hét-nyolc évesen, egy unalmas kedd délután úgy döntött, ő bizony meghallgatja a Carmina Buranát. Biztos van ilyen is, de ritka. Szóval ez Rezeda Kázmér esetében úgy történt, hogy valami „ottalvós” családi összejövetel alkalmával – ezeket a kis Rezeda Kázmér amúgy is nagyon szerette – a nagybácsi azt mondta: – Hallgassuk meg a Carmina Buranát!
A gyermek Rezeda Kázmérnak fogalma sem volt róla, mi fog következni, de egyrészt megfelelően titokzatosan hangzott, hogy „kárminaburána”, másrészt szerette a gyerek, ha ott felejtették a felnőttek között, és részt vehetett a nagyok programjaiban. Így esett egyszer, hogy szülei valamiért elfeledkeztek róla, és nem hangzott el a vezényszó este nyolckor, miszerint „irány fogat mosni, aztán mehetsz a tollasbálba”, ami azért lehetett, mert a kis Rezeda Kázmér lázasan feküdt a nagyszobában, és ott hagyták, úgyis elalszik.
De nem aludt el. És a tévében aznap este színházi közvetítés volt, a Tháliából, a Márió és a varázsló. Rezeda Kázmér sokat félt már addig, pedig nem lehetett több ötévesnél, de már félt a János vitéz boszorkányaitól, Hollandus Mihálytól, az Ezeregyéjszaka megannyi rémségétől – de még soha, soha annyira nem félt semmitől és senkitől, mint azon az estén Cipollától. S bár semmit sem értett az egészből, azt érezte, hogy ellentétben minden mással, az ott, a színpadon, az maga a valóság. Az valami igazi iszonyat a felnőttek, nem pedig a mesék világából.
– Nincs nagyobb nála – mondta az apja az előadás végén, s bár a gyerek nem tudta, ki az a Latinovits Zoltán, de elfogadta apja ítéletét. S később sem csalatkozott. Szóval leültek a nagyok akkor, nagynénik, nagybácsik, mifenék, és feltették a lemezjátszóra azt a zenét.
Ó, Fortuna,
mint a Luna
egyre-másra változol:
majd nagyobbodsz,
majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
gabalyítja
s igazítja
játszva az ember fejét:
mind szegénység,
mind kevélység
olvad tőle, mint a jég.
Tátott szájjal hallgatta végig a gyerek Rezeda Kázmér elejétől a végéig az egészet, felkapta, szárnyaira vette az a muzsika, s repítette egy világba, amelyről szintúgy nem tudott még semmit sem, de azt érezte, hogy abban a világban valahogyan rendben vannak a dolgok, éppen úgy, mint a mesékben, de mégsem mese ez, hanem valami nagyon-nagyon komoly, felnőtt dolog, csupa derűvel, szomorúsággal, illetlenséggel, s az egész felett ott lebeg valami, valami, ami örök.
Nőre nem néz, éhezik
közülük sok: únja
s félve nézi, hogy zsibong
a piac s az utca;
halhatatlan művekért
vájkálnak magukba:
öli őket szorgalom,
megöli a munka.
Vitte, csak vitte a gyereket a zene, a muzsika, a csodálatos kórus, s a rengeteg érthetetlen latin szöveg mögül felsejlett, hogy élni csodálatos. S aztán még napokig próbálgatta a tükör előtt, mélyített hangon, szigorúra ráncolt képpel, hogy „Óóóóó Fortúúúúna”, s tudta, sőt inkább érezte, hogy ez a zene, ez a kórus el fogja kísérni immár egy életen át.
