Rezeda Kázmér az Operában járt

Rezeda Kázmér legújabb utazása.

Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott. De már tudott sok mindent.

Tudta már Rezeda Kázmér, hogy a középkor korántsem volt olyan „sötét”, mint ahogy tanították egykoron. A középkor embere nem a halált várta reggeltől estig, de szélsőséges hangulatváltozásaival inkább igenelte az életet. S csak az tudja igazán szeretni és megbecsülni az életet, aki rettegi a halált, s ugyanakkor hiszi a halál utáni életet. Így él együtt a középkorban a harsány életöröm és a halálfélelem, a vallási fanatizmus és a papság kiröhögése, a felfoghatatlan lovagiasság és a bestiális kegyetlenség, a nő vallásos tisztelete és a nők meggyalázása – így él egymás mellett Assisi Szent Ferenc Naphimnusza és a Carmina Burana.

Szent Ferenc így dicséri az urat: „És minden áldás. Mindez egyedül Téged illet, Fölség. És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. Áldott légy, Uram, és minden alkotásod. Legfőképpen Urunk Bátyánk, a Nap. Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat. És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes: a Te képed, Fölséges. Áldott légy, Uram, Hold nénénkért, és minden csillagaiért az égnek. Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drága szépnek. Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért, levegőért, felhőért, minden jó és rút időért. Kik által élteted minden Te alkotásod.

Áldott légy, Uram, Víz húgunkért. Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos. Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért, vele gyújtasz világot éjszakán. És szép ő és erős, hatalmas és vidám. Áldott légy, Uram, Föld-anya-nénénkért, ki minket hord és enni ad, és mindennémű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat. Áldott légy, Uram, minden emberért, ki szerelmedért másnak megbocsát, és aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát. Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak. A másik halál nem fog fájni azoknak. Dicsérjétek az Urat és áldjátok és mondjatok hálát neki. És nagy alázatosan szolgáljátok.” 

Az ismeretlen kortárs, vándordiák és szerzetes – igen, szerzetes – pedig ugyanakkor rója papírra a Carmina Burana vágáns verseit, azokban pedig a legvaskosabb életöröm, már-már trágár szexualitás, tréfás népköltészet integet át nekünk a mába: 

Jöszte, jöszte, szerelmesem, 

téged kérlek énnekem, 

téged kérlel énekem, 

jöjj, jöjj szerelmesem. 

Édes rózsaszínű száj, 

ápolj engem, csókba zárj, 

ápolj engem, csókba zárj, 

édes rózsaszínű száj.

„Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta” – írja Huizinga a Középkor alkonyában, s igaza van.

S mindezt tudta már Rezeda Kázmér, amikor Operába ment, s tudta Ady Az ős Kajánját is, s azt is tudta már, ha eltűnik a transzcendens, akkor nem marad semmi, csak a szánalmas, üres, önmagába zárt én. Mint ez a jelen. Melyben a világ rendezett állapota lehanyatlott. Azért ment Rezeda Kázmér az Operába, a Carmina Buranára, hogy legalább egy orffnyi időre elszökjön ez elől. 

Sikerült. Mert csoda történt az Operában, igazi csoda. Végre történt valami. Sok önmagáért való, semmi előadást látott színházakban Rezeda Kázmér, lassan le is szokott a színházba járásról, de most végre, az Operában utolérte a katarzis. Egy megdöbbentő erejű, fantasztikus kórus, amely megtanulta a latin szöveget, elhozta Rezeda Kázmérnak a középkor minden csodáját, az életörömöt és halálfélelmet, a szenvedélyt, a transzcendenst s mindazt, ami ezzel együtt jár: az élet természetes rendjét. S nézte Rezeda Kázmér a gyönyörű, csodálatos hangú Miklósa Erikát, aki olyan könnyedséggel és bájjal táncolt a gyerekekkel, hogy Rezeda Kázmérnak a könnye is kicsordult. S csak fogta, szorította Rezeda Kázmér az asszonyának kezét, s visszakapta másfél órára a bizonyosságot, hogy élni szép, élni érdemes.

Míg kocsmában jól időzünk 

föld bajával nem törődünk, 

kockát, kártyát kevergetünk, 

ugyan nekiveselkedünk.

Mit csinálunk a kocsmában? 

pénz nyit pincét általában, 

ez kérdésünk magva éppen, 

hallgassátok, elbeszélem.

És elbeszélték. 

Jószerencse 

kegyes kedve 

engem immár cserbehagy, 

nyom a bánat 

s nyavalyának 

kénye-kínja fojtogat. 

Még ez órán 

a lant húrján 

dalt zendítsen ujjatok, 

s a balsorson, 

mely tör folyton, 

vélem együtt sírjatok!

Operába ment Rezeda Kázmér. Éppen akkor, amikor a világ rendezett állapota lehanyatlott. Vissza kell térnünk a rendhez. A transzcendenshez. Mert úgy, ahogy most élünk, élni nem lehet.

Borítókép: Szerényi Gábor alkotásának részlete