Godzilla és Kong közül utóbbi az idősebb: 1933-ban mutatták be a King Kong című filmet, ami rögtön megteremtette, pontosabban meghonosította a különleges látványtrükkökkel megvalósított, fantasztikus kalandfilm műfaját. Horrorként is kiválóan működött, legalábbis egy 1933-as mozilátogató számára sokkolóbb lehetett, mint azóta a legtöbb rémtörténet. A közönségnek ekkor még a hangosfilm is újdonság volt, a filmművészet hajnalán az alkotóknak még azért kellett harcolniuk, hogy munkájukat ne bazári látványosságként írják le, hanem művészetként ismerjék el. Bár a film úttörő speciális effektusai (például a stoptrükk) napjainkra természetesen elavultak, mai szemmel nézve is döbbenetesen ambiciózus ez a kilencvenéves alkotás. Akkor milyen lehetett a korabeli néző számára? A mozitörténelem egyik legnagyobb hatású klasszikusa, minden idők legesszenciálisabb látványfilmje természetesen követőket is vonzott, megihlette a japánokat is, akik Hirosima és Nagaszaki traumáját is feldolgozhatták saját radioaktív óriásszörnyük, Godzilla 1954-es történetével. A japán filmtörténet egyik legnagyobb sikeréhez még több folytatás is készült (38), mint a King Konghoz (12), bár ma már igen megmosolyogtató, olcsó effektusokkal.
A King Kong és a Godzilla újabb feldolgozásokhoz is tökéletes alapanyagot kínáltak, mivel a látványeffektek fejlődésével az eredeti klasszikusok technikai hibái is kiküszöbölhetők. 1976-ban Jeff Bridges és Jessica Lange főszereplésével készült el az első nagy hollywoodi remake, kevés sikerrel: az effektusokat ugyan a hétszeres Oscar-díjas trükkmester, Rick Baker készítette, de ekkor még nem állt küszöbön olyan innovatív számítógépes animáció (CGI), mint amivel Steven Spielberg és dinoszauruszai letarolták a világ mozijait másfél évtizeddel később (ha úgy vesszük, a King Kong és a Godzilla legjobb nem hivatalos újragondolásai máig az első két Jurassic Park-film).
Sokat elmond a King Kong kultikus státuszáról, hogy Peter Jackson A Gyűrűk Ura-trilógia elképesztő sikere és Oscar-esője után bármit csinálhatott volna a világ legnagyobb büdzséjéből, és ő egy remake mellett határozta el magát.
A másfél órás klasszikust három órára dúsította fel, alkalmazva A Gyűrűk Ura úttörő effektusait (digitális mozgásrögzítés), Andy Serkist ezúttal nem Gollam, hanem Kong bőrébe bújtatva. Ez máig a legjobb hivatalos Kong-remake, de nem emlegethető egy mondatban az eredetivel. Mint Varró Attila is írta a Filmvilágban a premier idején, a valósághű látványvilágnak köszönhetően Kong többé nem egy túlvilági démon, nem egy istentelen förtelem, hanem csak egy nagyra nőtt gorilla.
Ami Godzillát illeti, ő szintén egy hatalmas költségvetésű amerikai remake-et érdemelt ki 1998-ban, a katasztrófafilmek mestere, Roland Emmerich (A függetlenség napja, Holnapután) rendezésében, ami viszont hiába volt folytatásra kihegyezve, csalódást okozott a kasszáknál. Mai szemmel újranézve furcsa állatfaj: Godzilla itt egy lenyűgöző látványterv alapján rosszul öregedett effektusokkal megvalósított óriásgyík, aki a filmtörténet egyik legmocskosabb és legsötétebb New Yorkját dönti romba.
A folytatások helyett Hollywoodban újabb remake, pontosabban inkább reboot mellett döntöttek: ez a valójában csak jobban csengő kifejezés újraalkotás helyett más szemlélet szerinti újrakezdést ígér. Godzilla 2014-ben, Kong három évvel később tért vissza a mozivászonra. Előbbi dokumentarista stílusának köszönhetően egészen jól sikerült, utóbbi viszont leginkább a hetvenes évekbeli miliővel és a korabeli háborús filmek (amilyen az Apokalipszis most) látványvilágát megidézve tudott újat mutatni, másban nem. E film végén a gyártó- és forgalmazócégek, a Legendary és a Warner beígérték a folytatásokat, miszerint a Marvel- és a DC-univerzum mintájára népesítenék be filmjeik világát óriásszörnyekkel.
Az igazi esztétikai problémák a Godzilla II – A szörnyek királya című 2019-es filmmel jelentkeztek, amiben a címszereplő, a radioaktív tüzet okádó hüllő a japán folytatásokból ismert szörnyekkel (Mothra, Gidorah, Rodan) méri össze erejét. Ugyanaz a gond a szörnyek univerzumával, mint a szuperhősökével: míg egyetlen természetfeletti jelenséggel megbirkózik a néző, több már hiteltelen dajkamesévé változtatja a filmet. Már a legendás és pionír horroríró, H. P. Lovecraft is azt írta a fantasztikum műfajáról száz éve, hogy a természetfeletti elemekből egyetlen az ideális, és fontos az arra való hiteles reakció a karakterek részéről – vagyis a hitetlenkedés. Ezzel szemben a Godzilla II – A szörnyek királya című film karakterei már régi ismerősként üdvözölték a különféle óriásszörnyeket, mintha csak látták volna már őket a japán filmekben.
2021-ben a Godzilla Kong ellen alkalmával a szörnyverzum két főhőse egymással csapott össze, majd a mozikban most látható Godzilla x Kong: Az Új Birodalom már mindkettejük számára méltó ellenfelet állít eléjük, előbbihez egy új őssárkányt, utóbbinak egy rivális gigászi emberszabásút. És a horrorként is működő régi szörnyfilmek helyett már hamisítatlan szuperhősös tündérmesét látunk, amiben a különféle fegyverekkel (Kong esetében egy radioaktivitást elnyelő csatabárddal és egy robotkarral) felvértezett monstrumok már úgy csépelik egymást, mint Amerika Kapitány és Vasember a Marvel-filmekben. Közben pedig, Hollywood szégyenére, a látványeffektusokért járó idei Oscar-díjat a japánok legújabb, alacsony büdzsés filmje, a Godzilla Minus One nyerte.
