Ami Godzillát illeti, ő szintén egy hatalmas költségvetésű amerikai remake-et érdemelt ki 1998-ban, a katasztrófafilmek mestere, Roland Emmerich (A függetlenség napja, Holnapután) rendezésében, ami viszont hiába volt folytatásra kihegyezve, csalódást okozott a kasszáknál. Mai szemmel újranézve furcsa állatfaj: Godzilla itt egy lenyűgöző látványterv alapján rosszul öregedett effektusokkal megvalósított óriásgyík, aki a filmtörténet egyik legmocskosabb és legsötétebb New Yorkját dönti romba.
A folytatások helyett Hollywoodban újabb remake, pontosabban inkább reboot mellett döntöttek: ez a valójában csak jobban csengő kifejezés újraalkotás helyett más szemlélet szerinti újrakezdést ígér. Godzilla 2014-ben, Kong három évvel később tért vissza a mozivászonra. Előbbi dokumentarista stílusának köszönhetően egészen jól sikerült, utóbbi viszont leginkább a hetvenes évekbeli miliővel és a korabeli háborús filmek (amilyen az Apokalipszis most) látványvilágát megidézve tudott újat mutatni, másban nem. E film végén a gyártó- és forgalmazócégek, a Legendary és a Warner beígérték a folytatásokat, miszerint a Marvel- és a DC-univerzum mintájára népesítenék be filmjeik világát óriásszörnyekkel.
Az igazi esztétikai problémák a Godzilla II – A szörnyek királya című 2019-es filmmel jelentkeztek, amiben a címszereplő, a radioaktív tüzet okádó hüllő a japán folytatásokból ismert szörnyekkel (Mothra, Gidorah, Rodan) méri össze erejét. Ugyanaz a gond a szörnyek univerzumával, mint a szuperhősökével: míg egyetlen természetfeletti jelenséggel megbirkózik a néző, több már hiteltelen dajkamesévé változtatja a filmet. Már a legendás és pionír horroríró, H. P. Lovecraft is azt írta a fantasztikum műfajáról száz éve, hogy a természetfeletti elemekből egyetlen az ideális, és fontos az arra való hiteles reakció a karakterek részéről – vagyis a hitetlenkedés. Ezzel szemben a Godzilla II – A szörnyek királya című film karakterei már régi ismerősként üdvözölték a különféle óriásszörnyeket, mintha csak látták volna már őket a japán filmekben.
