Ne fogja őt a feledés!

Páskándi Géza emléke velünk van, de ennél azért többre lenne hivatott ez a rendkívüli életmű. Különösen a nagy kőszínházak színpadairól hiányzik fájón az író sok-sok remekműve.

2024. 06. 18. 5:50
Egy 1993-ban készült portré Páskándi Gézáról. A Digitális Irodalmi Akadémia Páskándi Gézáról szóló szerzői oldalán elérhető fotókat a jogörökös engedélyével közöljük. Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (DIA)
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Május végén mutatták be az 1995-ben elhunyt kiváló erdélyi író, Páskándi Géza írásaiból frissen összeállított, A vándor-líra című kötetet a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Térszínház 2014 óta pedig folyamatosan műsoron tartja Páskándi Géza zord bohózatát, A vigécet. A nem akármilyen sikerszériát produkáló darab színlapján egyébiránt pedig azzal az elszánt buzdítással méltatják a mű és szerzője aligha kérdéses időszerűségét, hogy: Ne fogja őt a feledés!

 

Páskándi Géza (felül jobbra) esküvőjén az Országház étteremben. Mellette Páskándi Anikó (felül balra), Nagy László (alul balra), Szécsi Margit (alul középen) és Kiss Ferenc (alul jobbra). Akkor nemhogy fogást keresett volna rajta a feledés, hanem az irodalmi élet középpontjában forgott, ahogy ezt az esküvőjére összegyűlt rangos irodalmi társaság is mutatja (Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia)

 

Ha hagyjuk ezt a két motívumot egymással összekapcsolódni, akár az a meggyőződés is kialakulhatna bennünk, hogy Páskándi Géza emléke elevenen él bennünk, ahogy az irodalmi közéletben is. S így felesleges a Térszínház színlapján megfogalmazott, aggódva előadott figyelmeztetés – hogy ne fogja őt a feledés. 

S hogy az 1995-ben elhunyt, de az 1974-es áttelepülése, repatriálása után a magyar színpadokon annak idején rengeteget játszott író reputációja körül ma is minden rendben van – így ő a kortárs szerző státusa felől rendben közelítget már a klasszikusok halhatatlanságához. 

 

A XX. század legnagyobb magyar drámaírója

Ez akár így is lehetne, ha sokak számára evidens lenne az a meghatározás, amit Páskándi Géza személyes jóbarátja, Temesi Ferenc író nemes egyszerűséggel azzal adott elő – ahogy ő fogalmazott – „a halott testvére” emlékének szentelt művészeti akadémiai konferencián, hogy Páskándi „a XX. század legnagyobb magyar drámaírója, a nyelvet Arany János-i szinten tudó költő, de eget karcoló esszéista, messzelátó regényíró, tömör novellák mestere, és persze filozófus” is. 

Hogy a friss könyvbemutató és a Térszínház nem múló érvényességű sikerszériája keltette látszat kissé talán mégis csal, arról Páskándi Ágnes, az író lánya és jogörököse sokat tudna beszélni. És ő éppen most szánta rá magát arra, hogy hallatni is kezdje a hangját édesapja életműve érdekében: s ezenközben különösen a színpadi művek újbóli műsorra tűzését kívánja szorgalmazni. Ebben a küzdelmében – mint mondta – fel szeretne nőni édesanyja, Páskándiné Sebők Anna szerepvállalásához, aki haláláig áldozatos munkával folytatta az életmű gondozását és Páskándi Géza irodalmi képviseletét. 

Páskándi Ágnes, az író lánya és jogörököse (Fotó: Páskándi Ágnes családi archívuma)

Ennek a vállalásnak a súlyáról Ágnes egyébként már a Képmásnak is beszélt, amikor egy 2023-as interjújában azzal a kérdéssel szembesült, hogy át lehet-e venni a Páskándi-hagyaték gondozását egy ilyen nagy munkabírású elődtől. Nevezetesen a saját édesanyjától. 

A fiam szavaival élve, úgy mondanám: próbálom, próbálom. Ez nekem nem szakmám. De akkora súly már nincs rajtam, mert édesanyám az alapokat letette. Arra kell figyelnem, hogy elég szó essen az édesapámról meg a munkásságáról, de ennek működnie kell magától is, ha én minden segítséget megadok hozzá. Amire nagyon vágyom – és vágytak a szüleim is –, hogy a nagy kőszínházak játsszák többet a darabjait

– emlegette fel a legfőbb, most a Magyar Nemzet számára is megfogalmazott célját már a Képmásnak nyilatkozva is az író lánya. 

 

A feledés a századvég többi írósztárját is fenyegeti

A Magyar Nemzet kérdésére válaszolva Páskándi Ágnes nem zárkózott el attól az értelmezési kerettől, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rendkívül sikeres színpadi szerző, Páskándi Géza mai sorsát a vele együtt kissé feledésbe merülő, de korábban vele együtt nagyon is keresettnek számító többi pályatársával – Sütő Andrással, Görgey Gáborral, Szakonyi Károllyal, Székely Jánossal vagy akár Csurka Istvánnal – együtt is lehetne kezelni. De, mint mondta, hiába fogadja el elvben ezt a megközelítési lehetőséget, neki családtagként nem szabad feladnia a személyes érintettségét. Hiszen épp ennek köszönhetően tud szenvedélyesen és célzottan fellépni a jó ügy érdekében. 

Ahogy felhívtuk a figyelmét a Térszínházban futó Páskándi-darab sikerszériájára, azzal válaszolt, hogy ezt a jó példát ő még számos másik jó példával ki tudná egészíteni, de ezzel mit sem változtatna a kialakult mintázaton. Azon, hogy mostanában is oda-odafordulnak ugyan a színházak Páskándi darabjai felé, de ezek a teátrumok jellemzően kisebb vidéki vagy független társulatok. 

Neki pedig az hiányzik fájón, hogy a nagy budapesti kőszínházak repertoárjában nyoma sincsen a korábbi sikerszerzőjük, Páskándi számos kiváló darabjának. 

Mint mondta, ő különösen a magyar kulturális élet két csúcsintézményétől, a Nemzeti Színháztól és a Magyar Művészeti Akadémiától várna különösebb érzékenységet, már csak azért is, mert apja a múltban szorosan kötődött mind a kettőhöz. Páskándi Géza 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja és irodalmi tanácsadója, 1992 és 1995 között pedig a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja volt. Az MMA ügyében ráadásul nem egyszerűen arról volt szó, hogy az apja beült az elnökségbe, hanem tett is azért, hogy a szervezet létrejöjjön: s így valójában Makovecz Imre szellemi harcostársaként végezte a dolgát – hívta fel a figyelmet Páskándi Ágnes. 

 

A Nemzeti Színház és az MMA lehetne a leginkább elkötelezett 

Ő mind a két intézmény esetében azt látja, hogy Páskándi mellett készek ugyan kiállni, de ezt nem elég nagy elánnal teszik. Vannak jelek a nyitottságra, de ezek sajnos csak szórványosak: ilyen jel, hogy a Nemzeti Színház 2016-ban – tehát már Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt – vendégjátékra hívta Blaskó Balázs egri rendezésében apja talán leginkább erőteljes művét, a Vendégséget. S ilyen jel az is, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) 2011-ben egy egész napos konferencián emlékezett Páskándi Gézára. Jó érzés még ma is látni annak a konferenciának az egyes előadásait, hiszen azok a videófelvételek ma is elérhetők, s jó szolgálatot tesznek a kultusz ápoláséért – mondta. 

Az is ígéretes jel továbbá, hogy a PIM most is tudja a dolgát: Páskándi Ágnes nagyon hálás azért, hogy Demeter Szilárd a PIM főigazgatójaként tevékeny részese és támogatója volt annak, hogy a Nagy Ignác utcai unitárius templom udvarában 2023-ban felállítsák az író szobrát. 

De ettől függetlenül – tette hozzá – a Páskándi-recepció mintázata szerinte sajnos még mindig úgy néz ki, ahogy ő azt korábban jelezte: vagyis döntően a kisebb szellemi műhelyek, független színházak érzik a magukénak azt a feladatot, hogy hitet tegyenek az író munkásságának értékei mellett.

Ezek között a hitvallások között ráadásul akadnak egészen innovatív erejűek is – emelte ki, külön is felemlegetve a Gózon Gyula Kamaraszínház három etűdjét. Ott ugyanis az történt, hogy a producer, Szabó Ágnes sorshúzással választotta ki azt a három-három kulcsszót, amelynek nyomán három rendező három színházi kísérlet formájában három – egyformán a Próbaút címet viselő – etűdöt készített 2021-ben Páskándira. Így született meg Árkosi Árpád rendezése a Becsület, az Árulás és az Önámítás viszonyai körül forogva, Hajdú László rendezése a Haza, a Szerelem és a Politika motívumaival játszva, valamint Léner András rendezése a Hatalom, a Karrier és a Bukás fogalmait megidézve. 

Ugyanilyen felzaklatóan izgalmas szellemi vállalkozás volt a Szugyiczky István rendezésében az Északi Színház szereplőgárdájával bemutatott előadás, amelyet 2023. május 2-án Szatmárnémetiben, a Várdomb utcai zsinagógában adtak elő – idézte fel Páskándi Ágnes. 

Ez a produkció a Duna-deltában létrehozott kommunista lágerben annak idején együtt raboskodó Páskándi Géza és Pinchas Müller, a későbbi názáreti rabbi – korábban kötetben is megjelent – levelezésén alapult. Egy ilyen levélregény dramatizálása önmagában is komoly kihívás volt, a témában benne rejlő, a magyar-zsidó együttélést bajtársias hangütéssel megszólaltató előadás pedig a közösen megszenvedett történelmi traumák miatt vált különösen felkavaró hatásúvá – számolt be az író lánya. 

Azt is elmondta, hogy az előadás után a magyar zsidóság közéleti szereplői közül többen is támogatásukról biztosították őt arra nézve, hogy ennek a bemutatónak Budapesten, a közép-európai zsidóság egyik legfontosabb szellemi központjában is helye lesz. 

A szatmárnémeti társulattal együtt azóta is várják ezt a budapesti meghívást – jelezte Páskándi Ágnes, aki szerint bár késésben vannak, ennek a meghívásnak mindig ideje van és ideje lesz. 

 

A vidéki színházak nem felejtenek, ők mutatják a példát

A vidéki színházak javára írandó még ebben a felsorolásban egy szintén friss Páskándi-bemutató is, a dunaújvárosi Bartók Béla Színház Csiby Gergely rendezte előadása, Az ígéret ostroma. Ezt nagy elismeréssel fogadta a kritika, külön kiemelve, hogy a produkció mennyire érzékletesen ábrázolta az elrabolt, aztán Zaim néven janicsárrá nevelt magyar fiú sorsát, aki a kőszegi vár török ostroma alatt lélekben újra otthon találja magát valaha volt hazájában, de ezzel a benne dúló zavarodottság lehet már csak erősebb. 

Mindezek az igényes, de kisebb bemutatók nem oszlathatják el ugyanakkor azt a hiányérzetet, amely benne mint jogörökösben él – összegezte benyomásait az író lánya, aki újra azt hangoztatta: szentül hiszi, hogy ennek az életműnek a legkiválóbb színpadi művei képesek lennének arra, hogy még ma is szellemi forrongást váltsanak ki, s erről nem szabad letenni. 

S bár ebben a tekintetben készséggel elfogultságot jelent be maga ellen, abban is biztos, hogy nincs egyedül ezzel az érzésével – jelezte Páskándi Ágnes, aki arról is számot adott, hogy nemrég kapcsolatba lépett Karácsonyi Zsolttal, édesapja színpadi munkásságának egyik legjobb ismerőjével, akit arra kért, hogy készítsen számára ajánlásokat a kortársi színpadokon ma is életképes, mi több, sikerre esélyes Páskándi-darabokról, mert ezek érdekében ő aztán lépéseket fog tenni a legnagyobb fővárosi és vidéki magyar kőszínházaknál eljárva.     

A színházi szakma és az irodalomtörténészek nyilvánossága előtt ez a hiányérzet persze nem új dolog. Ebben a kérdésben Páskándi Ágnes a jelek szerint Karácsonyi Zsolton kívül még nagyon sok mindenkihez fordulhatna.

Gyerekkori kép Páskándi Ágnesről szülei társaságában. A képen édesapja azzal az ikonikus, hosszúra nőtt hajjal látható, amelynek láttán barátja, Temesi Ferenc szimbolikus értelemben egy örök indiánként tekintett rá (Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia)

Legelsősorban persze Temesi Ferenchez, aki nemcsak az egyik legkiválóbb magyar író, hanem Páskándi Géza személyes jóbarátja is – aki soha nem tett le arról, hogy mindenhol jó hírét keltse ennek a rendkívüli életműnek. A Temesi Ferenc által az MMA emlékkonferenciáján tartott rendhagyóan személyes és szenvedélyes előadásban ilyenformán máig minden benne van, ami miatt Páskándi írói világához az értő közönség ma is kulcsot tudna találni.   

 

Afrika hóról álmodik, az indiánok rezervátumban haldokolnak 

Temesi természetesen állást foglal Páskándi drámaírói megítélését illetően is, kijelentve, hogy a Vendégség című színműve „csak a legnagyobb nemzeti drámáinkkal mérhető”, de ő ennél is tovább megy: nemcsak a drámaíró Páskándit, hanem annak „betűrengetegben bujkáló” személyiségjegyeit is megfelelő kontextusba helyezi.

Ő ugyanis, ha Páskándi paraboláit, groteszkjeit, persziflázsait, fabuláit, szürreális munkáit vagy abszurdoid írásait olvasta, elmondása szerint mindig arra jutott, hogy olyan az ő hőse, mint egy afrikai, aki hóról álmodik. S ezzel a túlélés egyetlen módjára vállalkozik. 

De ha nem afrikai, akkor legalábbis indián – vélekedett másrészt Temesi, aki a haját megnövesztő Páskándit egy szomorú, felhők megülte tekintetű indiánhoz is szívesen hasonlította. 

Aki hiába szenvedte el, hogy egy nála látszólag erősebb csoport rezervátumba zárta, ebben is csak a látszólagos erő mögött kinyilvánított gyöngeséget vette észre. Hogy aki a rezervátumi életet felkínálta, az indiántól ne hálát, hanem csak mélyebb gyűlöletet kapjon cserébe. S egy keserű felismerést: hogy a rezervátumba zárt fogoly pontosan tudja, hogy az ő joga nem más, mint „a kihalás kötelessége”. 

Magyarságáért kiállva ez ellen a kihalási kötelesség ellen lázadt fel Páskándi – személyes életvezetésében is, de műveinek hőseivel azonosulva is. S ezenközben ugyanabban a szűkös térben, amit keserűségében olykor talán tényleg rezervátumnak látott, észrevette azért „a száműzött szavak templomát” is – s erről kész volt akár szakrális emelkedettséggel is vallani. 

Bertha Zoltán idézi fel ezt bizonyítandó a Száműzött szavak temploma: határon túli magyar színház című 1994-es Páskándi-írás ebben a szellemben megfogalmazódó gondolatait, hogy ezzel is kiemelje Páskándi álláspontját „a magyar történelmi és kulturális létfolytonosság megszentelt igazságáról”.

 

Az üldözött Nyelvnek nem marad más, csak a Szószék és a Színpad

Számunkra az, hogy a színház templom, réges-rég nem holmi metafora, hanem nyers történelmi tény, igazság, amellyel számolnunk muszáj. Hiszen ha üldözik az anyanyelvi szót és kultúrát, ha tilos az utcán, tilos a hivatalban, tilos a táblákon, feliratokon, szülőnk és szülöttünk: a Nyelv számára mi marad hát? Csupán a Szószék és a Színpad. Így lesz hát Erdélyben s általában a határokon túl, sőt nemegyszer határokon innen is az üldözött magyar szavak befogadó temploma a színház

– írja ebben a Bertha Zoltán által különösen nagyra tartott írásában Páskándi Géza. 

Bertha Zoltán ebből az írásból kiindulva beszél hát Páskándi drámaírói életművében a „színház-templomok” megépítéséről – s azok hatalmas szárnyas oltárokkal, hármas oltárképekkel történő berendezéséről: az Árpád-házi triptichon és a Vendégség című darabot is magában foglaló Erdélyi triptichon két nagy, mívesen kidolgozott alakzatáról. 

Ezek a szárnyas oltárok akár össze nem illő módon is feleselhetnének Páskándi drámaírói életművén belül a rá szintén nagyon jellemző abszurd színpadi látomások világával, de erről szerencsére szó nincsen. A rezervátumból nézve az indián számára nyilván minden egy tőről fakad. És ez a tő nem más, mint egy hamisítatlan erdélyi tő. 

Az erdélyi magyarságot különösen erősen sújtó kommunista önkény és elnyomás, a szavak folyamatos „száműzetése” paradox módon ugyan, de mégis egyformán logikus úton vezet ugyanis a „krónikás színjátékok” szakrális magyarságához, de a kelet-európai abszurd színház Sławomir Mrożek és Vaclav Havel világával rokon kiteljesítéséhez is – lévén, hogy az abszurditásba és a szakralitásba való menekülés is rendre az üldözött magyar szavak ideiglenes megnyugvását hozhatta el Páskándi Géza számára.   

 

Páskándi templomaiban két szárnyas oltár az impozáns dísz

Van, aki számára a két triptichon, a László szent király, Könyves Kálmán király és Vak Béla király alakját megidéző Árpád-házi triptichon, illetve az unitárius Dávid Ferenc, a szombatos Péchi Simon és a karteziánus Apáczai Cseri János alakját megelevenítő Erdélyi triptichon jelentősége a kiemelkedő Páskándi életművében. 

Hiszen ezek azokat a nemzeti sorskérdéseket feszegetik, amelyek időtlennek bizonyulnak, s még ma is ránk találnak. 

Bertha Zoltán szerint ezek a művek arra keresik a választ, hogy „lehet-e a legmeghatározóbb külföldi hatalmakhoz úgy kapcsolódni, hogy közben a külső, idegen befolyás ne fenyegesse a magyar nép létét? Hogyan lehet egyszerre szövetkezni és távol tartani – bekerülni és elkerülni?” 

De van, aki szerint Páskándi abszurdoid művei alkotnak igazán maradandót, nem függetlenül a szerző üldözött erdélyi értelmiségiként szerzett benyomásaitól. Brogyáni Jenő, aki Páskándi drámáit nemcsak angolra fordította, hanem a New York-i The Threshold Theater Company színpadán elő is adatta, ezt világosan levezeti a román kommunisták országlása idején átélt „kiszolgáltatottságérzés” működéséből. 

Az a kiszolgáltatottságérzés, hogy az ember tehetetlenül vergődik egy kifürkészhetetlen univerzumban, ahonnan hiányzik minden támpont, ami értelmet adna az emberi szenvedésnek, sehol sem olyan kézzelfogható, mint egy totalitárius rendszerben, ahol az önkényuralom bármikor lesújthat az egyénre

– fejtette ki Brogyáni Jenő. 

 

Páskándi Géza a New York-i Küszöb Színház (The Threshold Theater Company) társulatával 1993 telén darabjainak amerikai rendezőjével (Pamela Billig) és fordítójával (Brogyáni Jenő) (Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia)

Szerinte ha Páskándi abszurdoid alkotásai angolul vagy franciául jelentek volna meg, „szerzőjüket a világ egyik vezető színműírójaként tartanák számon mindenütt. 

Ez az az abszurdoid világkép, amelyet a Térszínházban folyamatosan műsor tartott A vigéc ugyanúgy képvisel, mint a New York-i The Threshold Theater Company színpadán sikerre vitt Kalauz nélkül című színdarab. Ez utóbbi láttán fogalmazott úgy Brogyáni Jenő összegzése szerint Clive Barnes, hogy szerinte ezeknek a daraboknak a hasonlósága mondjuk Eugene Ionescóval, még Samuel Beckett-tel is, tagadhatatlan. 

De ehhez hozzátette azt is, amit ő különbségnek érzett: hiszen 

amíg Ionescóban és Beckettben az emberi állapotnak a kimondhatatlan abszurditása a sorsnak a törékeny emberiségre való engesztelhetetlen behatásából származik, Páskándiban az ember sorsának a hülyesége inkább olyasmi, aminek maga az ember is szolgálatkész cinkosa.

Az abszurdoidok impozáns korszakának betetőzése és egyben méltó lezárása Páskándi színműírói életművében a Beckett-parafrázisnak szánt Todogar jaur kvárna – Godot-ra újra várnak vagy Anton és Sámuel című, 1995-ben megjelent darab. Ezt a filozófiai végjátékot Mezey Katalin egy külön előadásban méltatta az MMA emlékkonferenciáján, jelezve, hogy a mű egyik központi témája, a migráció azóta csak aktuálisabb jelenséggé vált, mint a mű megírásakor volt. 

Nagyon érdekes egyébként, hogy maga Páskándi erre a művére ugyanúgy a templom metaforáját használta, mint ahogyan azt a történelmet ábrázoló művei esetében is tette.

 

Cinkosai vagyunk az ember sorsának a hülyeségben

Tovább építettem az abszurd (s abszurdoid) templomot. Kezdetben ösztönösen, később tudatosan. Szó szerint az anyanyelv, az észjárás, az észszokások felé. Az etimológia, a paradoxonok, szofizmák, anekdoták, fabulák, antik filozófiai dialógusok irányába. Egyre inkább én is szintézist akartam. Ebben is. Ám közben a szintézis lehetséges lehetetlenségét is körültapogatni

– fejtette ki a darab megírása közben benne dolgozó késztetéseket Páskándi. 

Ebben persze az a leginkább különös, hogy itt megint a templomépítés motívuma kerül elénk. 

S ha itt tartunk, megint csak odáig jutunk, amit Páskándi Ágnes hangoztatott. Hogy ha Páskándi Géza drámái a templomi szószék és a színpad magasságába akarják felküzdeni az üldözött magyar szavakat, akkor ezen a szószéken most nem emel szót érte senki. S ezen a színpadon most nem keresi vele a nézők figyelmét senki. 

Holott volna itt még pár oltárkép. Akár még más is, mint amit a műértő kritikusok és a pályatárs írók dicsérően felemlegettek. Páskándi Ágnes maga is szívesen folytatja a szerinte ma is színpadképes Páskándi-darabok felsorolását.

Ilyen például megítélése szerint A szélmalom lakói, amely a szegedi árvízre emlékezik, de Páskándi megfogalmazása szerint a mélyén a saját árvizeinek indulatait is felkavarja. Vagy a francia forradalomról szóló A rejtekhely, amely a se forradalmárnak, se ellenforradalmárnak be nem illő, a viszontagságokat „valahogy átvészelni” próbáló csoportok igazságát is igyekszik bemutatni. A bármikor színpadképes alkotások sorából külön is kiemeli Páskándi Ágnes édesapja rockoperáját, amely A költő visszatér címen, a Kormorán együttes zenéjével aratott már számos sikert.

„Hol magyar él, hol magyar fél / Petőfi visszatér” – énekli a kórus ebben a darabban, mintegy megelőlegezve azt, hogy Petőfi eltűnésének legendáját művében Páskándi úgy értelmezze: „ahogyan költőinek és konstruktívnak” tartja.

Már csak az a kérdés, hogy az ő visszatérése az egykor általa diadalmasan uralt színpadokra hogyan lenne lehetséges – legyen ez a visszatérés akár költői, akár konstruktív. 

 

A tű fokán próbált átjutni, amikor vendégségbe érkezett 

Páskándi Ágnes olykor annak az aggodalmának is hangot ad, hogy a mai világban az apja, így utólag visszatekintve, nem tűnik se elég konzervatívnak, se elég liberálisnak annyira, hogy érte valaki határozottan kiálljon. Dacára annak, hogy „mindenek feletti” volt a magyarsága – teszi hozzá. 

Temesi Ferenc Páskándi sorsának és utóéletének bonyodalmasságában azt is felfedezni véli, hogy ő Erdélyből áttelepülő, repatriáló magyarként úgy küzdött az érvényesülésért, hogy számára a tű fokán is könnyebb lett volna átjutni, mint a saját hazájában vendégségben lenni. 

Temesi ebbe a bonyodalmasságba nyilván azt is beleértette, hogy Páskándi számára idővel még a sikerei is probléma forrásává váltak, amit az egyik híres, Csurka Istvánnal kialakult afférja is bizonyít. 

Gyurkovics Tibor, Csurka István és Páskándi Géza a Drámaírók Körében, 1984-ben (Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia)

Erről a Fészek Klubban megesett dicstelen – elsősorban Csurka István számára dicstelen – történetről Temesi személyes érintettsége miatt már többször beszámolt. 

Sokaknak nem tetszett Géza áttelepülése. Elsősorban a drámaíróknak. Nem telt bele pár év, az összes színház Géza darabját játszotta

– idézte fel az affér előzményeit a 2011-es Páskándi-emlékkonferencián elmondott beszédében Temesi Ferenc. 

Majd azzal folytatta, hogy a Fészekben a kenyéririgység miatt részegen kötekedő Csurka István szabályosan fojtogatni kezdte a barátját, amíg ő a vécén volt. S közben azt üvöltötte, hogy „te mocsok oláh”. Mikor visszatért, Géza a szemével intett csak neki, hogy ne üsse le Csurkát, így inkább megvárta, míg a barátai elvonszolták – emlegette fel a történteket Temesi Ferenc, aki aztán azt is elmondta: az ügyben utóbb az írószövetség etikai bizottsága is ítéletet hozott, elérve azt, hogy Csurka levélben kövesse meg őket. 

Nem tudni, a csurkai átok ül-e még a Páskándi-életművön vagy a változó korízlés miatt nem keresnek fogást a valaha sikert sikerre halmozó darabokon a mai nagy kőszínházak rendezői. 

 

Él-e még Csurka átka vagy már a Páskándi-imáé az igazság?

Páskándi Ágnes azonban nem adja fel a küzdelmet. Hitében pedig legutóbb egy Páskándi-ima is megerősítette, amit május 22-én mondott el a Páskándi-szobornál a Nagy Ignác utcai Budapesti Unitárius Templom udvarán Czire Szabolcs lelkész. Aki az Élet Urának, az Örökkévaló Istennek köszönte meg, hogy Páskádi Gézát megadta nekünk. S hogy nehéz, de szép sorsot vállalt benne. 

Az ima egy pontján Czire Szabolcs – egy unitárius lelkésztől nem meglepő módon – Páskándi Géza Vendégség című, Dávid Ferenc unitárius püspök sorsa körül forgó darabját idézte fel. A Páskándi-szobor mellett állva azt hangoztatta, hogy 

látjuk, ahogy metafizikai fájdalmakban végleg összeköttetett ő Dávid Ferenccel, a magyar apostollal, kinek hangját igazabban hallotta ki az évszázadok alól, mint gyakran a későbbi egyháza.

„Talán még mindig írja a sorokat: »Meg akarok győződni róla, hogy a püspök úr valóban méltó-e az árulásunkra?«” – tette hozzá ehhez a Páskándi-imában az író emlékét idézve a lelkész. 

Hogy talán ezzel is csak erőt és hitet adjon az író lányának és jogörökösének, Páskándi Ágnesnek ahhoz, hogy ő maga is a saját meggyőződését képviselje.

Nem fogadva el, hogy foghatná apját a felejtés. S hogy az apja képében felbukkanva a Kárpát-medencét járó indiánok sorsa nem lehetne más, mint a kötelező kihalás. 

Páskándi Géza indián tolldísszel a fején egy szilveszter éjszakáján a 80-as évek közepén. A kép tanúsága szerint vállalta ugyan az indiánok sorsát, de nem fogadta el, hogy a sorsuk csak a kihalás lehetne (Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia)

Temesi Ferenc a 2011-es Páskándi-emlékkonferencián tartott beszédét azzal zárta, hogy felidézte, hogyan élte meg az író temetését. S hogy miként hozta szóba azt a keserűségét kifelé menet Csoóri Sándornak, amit amiatt érzett, hogy a temetésén nem énekelték a Himnuszt. 

Csoóri erre csak egy kérdéssel felelt – idézte fel Temesi Ferenc –, azt kérdezve meg tőle, hogy de akkor miért nem kezdte el. 

Nos, valahogy így kellene talán a kőszínházaknak is újra rátalálniuk Páskándi Géza darabjaira. Hogy valahol egy társulat egyszerűen csak elkezdené játszani valamelyiket. Azzal a természetességgel, ahogy a Himnuszt kezdjük el énekelni. 

 

 

 

Mindent egy helyen az Eb-ről

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.