Miért nem zúdultak a mongolok Nyugat-Európára?

A Magyar Királyságnak még ha megrendítő veszteségek árán is, nemcsak a saját létét, hanem a nyugati keresztény civilizációt is sikerült megmentenie a mongol sárkány jelentette fenyegetéstől.

Az 1241. április 11-én elkezdődött Sajó menti vagy muhi csata mind a mai napig Mohácshoz hasonló nemzeti sorcsapásként él a magyar történelmi köztudatban. Muhi az 1526-os vereséghez hasonlóan a magyar történelem egyik, és az Árpád-házi középkor legnagyobb összecsapásaként közgondolkodásunk egyfajta tragikus igazodási pontjává vált a hosszúra nyúlt évszázadok alatt. A csatavesztésre és következményeire még ma is úgy tekint az utókor, mint az országot majdnem elpusztító olyan szörnyű tragédiára, amelynek legfőbb felelősévé a király rossz haditervét, a mongol invázió veszélyének könnyelmű alábecsülését, illetve a IV. Béla trónra lépése utáni, és a Magyar Királyságot meggyengítő rendi széthúzást teszi meg. E sommás és igaztalan ítéletnél azonban sokkal árnyaltabb a kép. 

A Muhinál két napon át zajló öldöklő küzdelemből noha Batu kán került ki győztesen, győzelme csak pirruszi diadalnak számított; a magyar királyi sereg rendkívül elszánt ellenállása ugyanis olyan megrendítő veszteségeket okozott a mongoloknak, ami miatt Batu képtelen volt hadjáratának legfőbb célját, Magyarország leigázását, és Nyugat-Európa meghódítását beteljesíteni. 

Noha a megfogyatkozott mongol hordák még csaknem egy évig dúlták az országot, a tovább élő helyi magyar ellenállás miatt növekvő veszteségeik tarthatatlanná tették helyzetüket, és 1242-ben sebeiket nyalogatva végleg kitakarodtak az országból. A Magyar Királyságnak még ha megrendítő veszteségek árán is, nemcsak a saját létét, hanem a nyugati keresztény civilizációt is sikerült megmentenie a mongol sárkány jelentette fenyegetéstől.

Új birodalom a Távol-Keleten

A XIII. század elején egy új, Attila kora óta nem látott fenyegető nagyhatalom, a Kínai Császárságot is leigázó Mongol Birodalom bukkant fel a Távol-Keleten. A birodalom- és dinasztiaalapító Dzsingisz kán uralkodása alatt rövid időn belül mongol uralom alá került az Észak-Kínától a Kaszpi-tengerig húzódó óriási terület. Dzsingisz, aki felvette a Kína császára címet is, és megalapította a mongol eredetű Jüan-dinasztiát, önmagát a világ urának nyilvánítva elhatározta, hogy mint nagykán és „mennyei császár”, uralma alá hajtja az egész akkor ismert világot. Dzsingisz halála után a kurultaj, a törzsi nagygyűlés által nagykánnak megválasztott Ögödej folytatta istenként tisztelt elődje, Dzsingisz hódító politikáját. Miután Ögödej leigázta Koreát és megszállta Perzsiát, a Mongol Birodalom hódító étvágya Európa felé fordult. A birodalom fővárosában, Karakorumban 1235-ben összeült kurultaj egy nagy nyugati hadjárat elindításáról döntött, amelynek megszervezésével és vezetésével Dzsingisz rangidős unokáját, Batu kánt bízták meg. Batu, a rendkívül tehetséges hadvezér ennek részeként már a következő évben meghódította a Volgai Bolgárországot – és benne a magyarok egykori őshazáját, Magna Hungáriát –, a mongoloknak behódolni nem hajlandó Rusz városokat, köztük Szuzdalt, Jaroszlavot és Vlagyimirt pedig porig égette, és lakóit kíméletlenül lemészárolta. Batu kán 1240-ben elfoglalta Kijevet, és a Távol-Keletről érkezett mongol hadak az év végére már a Kárpátok előteréig jutottak el. A felemelkedő Mongol Birodalom jelentette fenyegetésről szóló első alaposabb információk még 1229-ben érkeztek be a budai királyi udvarba azoktól az orosz bojároktól, akik a távol-keleti hódítók elől menekülve kértek védelmet II. András magyar királytól. Ennél már sokkal konkrétabb hírek hozója volt a rendtársával, Gerhardusz páterrel együtt 1235-ben az esztergomi domonkos rendházból keletre, a magyarok őshazája, Magna Hungaria felkutatására indult Julianus barát. A Magna Hungáriában megtalált magyarok ugyanis arról tájékoztatták az esztergomi szerzetest, hogy a mongolok Európa meghódítására készülődnek. Amikor 1236-ban Julianus hosszú és kalandos útjáról visszaérkezett Budára, azonnali kihallgatást kért IV. Béla királytól, akit nemcsak arról tájékoztatott, hogy rábukkant a Magna Hungáriában maradt magyarokra, hanem a mongolok Európa elleni készülődéséről is. A barát a király megbízásából még ugyanebben az évben ismét elindult keletre, ám amikor másodjára megérkezett Magna Hungáriába, a mongolok már uralmuk alá hajtották és feldúlták a magyarok egykori őshazáját. Julianus a mongol udvarba is eljutott, ahol személyesen Batu kán fogadta a messzi napnyugatról érkezett szerzetest. A kán egy igen barátságtalan hangnemű levéllel küldte vissza Magyarországra Julianust, amelyben felszólította IV. Bélát az önkéntes behódolásra: „Én a kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám?… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és, hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem” – állt a kán vészjósló üzenetében.

Szövetségesként tekintett a kunokra

A mongolok Dzsingisz óta úgy hitték, hogy a nagykán az ég küldöttjeként az egész világ ura, akit a földkerekség minden népének szolgálnia kell. A meghódított népek a birodalom alattvalóivá váltak, akiket – ha elmenekültek a hódítók elől – bármeddig képesek voltak üldözni mongol uraik. Az üldözött nép befogadása pedig olyan főbenjáró bűnnek számított, ami halálos veszélybe sodorta a befogadókat is. Márpedig 1239-ben egy ilyen, a mongol hódítók elől menekülő nép, a kunok kértek bebocsáttatást a Magyar Királyság területére IV. Bélától, fejedelmük, Kötöny vezér útján. IV. Béla, aki a népszerű tévhitekkel és nyugat-európai kortársaival szemben véres komolyan vette a mongol hódítás jelentette veszélyt, hozzájárult a kunok letelepedéséhez azt remélve, hogy tovább erősítheti velük az ország védelmi képességét. 

A király számára 1240-re ugyanis világossá vált, hogy a Nyugattól – a szép szavakon és buzdításon kívül –, nem várhat semmilyen érdemi segítséget. A német-római császárhoz, a francia királyhoz és IX. Gergely pápához küldött követei üres kézzel tértek vissza Budára. 

A római katolikus egyház fejét sokkal jobban lekötötték a német-római császárral vívott hatalmi harcai, mintsem hogy egy összeurópai mongolellenes koalíció megszervezésébe kezdjen. Noha követei útján IX. Gergely egyházfői támogatásáról biztosította IV. Bélát, kilátásba helyezve egy mongolellenes keresztes hadjárat meghirdetését is, de ebből nem lett semmi sem. A kudarcos negyedik szentföldi keresztes hadjárat után a nyugat-európai udvaroknak ugyanis már egyáltalán nem fűlött a foga egy újabb hasonló költséges hadjárathoz, a mongol fenyegetést pedig nem vették komolyan. Igaz, Batu kán seregei nem az ő országaik, hanem a Magyar Királyság határain sorakoztak fel.

A lengyeleknek sem segített a Nyugat

Miután Béla király mint hazája megvédéséért komoly felelősséget érző keresztény uralkodó nem volt hajlandó önként meghódolni a mongol kánnak, Batu a legtehetségesebb hadvezérét, Szubotájt bízta meg a Magyarország elleni támadás megtervezésével. Itt és most nem mehetünk el szó nélkül néhány olyan érdekes történelmi párhuzam mellett, mint ami 1241 és 1526 között mutatkozik. Ahogy IV. Béla, úgy II. Lajos király sem tudott összeurópai támogatást szerezni a Nyugatot (is) fenyegető oszmán hódítás feltartóztatására. Ugyancsak ahogy elődje, úgy Lajos sem volt hajlandó eleget tenni a hódító nagyhatalom behódolásra tett felszólításának; ezzel szemben mindketten az ellenállást választották az ország és a nyugati keresztény civilizáció védelmében. Batu és Szubotáj úgy vélték, ha egyből megtámadják Magyarországot, IV. Béla szövetségese, II. Henrik lengyel király északról oldalba támadhatja a mongolokat. Éppen ezért a Magyar Királyság elleni nagy hadműveletet összekapcsolták egy preventív lengyelországi hadmozdulattal is. A támadásra készülő mongol sereg kilenc tümenből, vagyis mintegy kilencvenezer harcosból állt. Ez a tetemes hadi létszám tette lehetővé a három irányból és jelentős erők bevetésével végrehajtott hadmozdulatot. II. Henrik országa nyugati határán várta az onnan ígért, de soha meg nem érkezett segítséget. A Legnica közelében összegyűlt lengyel királyi seregen váratlanul rajtaütött Szubotáj egyik hadteste, és a Muhi előtt két nappal korábban, 1241. április 9-én lezajlott ütközetben megsemmisítette II. Henrik hadseregét. Batu kán a lengyelek csatavesztésnek hírére a kegyetlenségéről messze földön hírhedt főseregével azonnal megindult Magyarország ellen. Batu serege Bukovina területén kétfelé oszlott: az egyik hadtest Kadán parancsnoksága alatt betört Erdélybe és feldúlta Kolozsvárt, elpusztította Váradot, Örvéndet és Tamáshidát, majd Csanádnál egyesült Szubotáj délről érkező seregtestével, amely Szebentől Gyulafehérvárig ugyancsak mindent elpusztított. A Maros vonalánál egyesült mongol hadak ezután pedig gyorsan megindultak az ország belseje felé. Batu néhány seregteste már március 17-én átkelt a Vereckei-hágón. A mongol portyázók szélsebes lovaikon alig három nap alatt értek Vác és Pest alá. Hiába gyújtották fel azonban mindkét várost, rajtaütésük nem érte váratlanul IV. Bélát; a királyi nehéz-páncéloslovasság támadása elől megfutottak és egészen a Sajó vonaláig húzódtak vissza.

Felheccelt tömeg végzett a kunok vezérével

IV. Béla királynak minden nehézség ellenére sikerült egy létszámában és felszereltségében is igen jelentős, csaknem 50 ezres sereget összevonnia, ami a kor európai viszonyai között kifejezetten nagy haderőnek számított. Béla király a gyülekező seregtesteknek megtiltotta, hogy önállóan bocsátkozzanak harcba a mongol előőrsökkel, ám ennek ellenére Ugrin kalocsai érsek, és az egyetlen számottevőbb külföldi alakulat parancsnoka, Babenbergi Frigyes a királyi tiltást figyelmen kívül hagyva mégis összecsaptak Batu kán portyázóival. Az érseki bandériumokat a mongolok szétszórták, de Frigyes páncélos lovagjai véres rendet vágtak köztük, megfutamodásra kényszerítve a mongolokat. A győzedelmes összecsapás után Frigyes számos foglyot hajtva maga előtt diadalittasan vonult be Budára. Ez a részsiker jót tett a királyi sereg moráljának, és fellelkesítette a harcosokat. A felvonultatott foglyok között akadtak kunok is, ezért a budai polgárok gyanakodni kezdtek, hogy összejátszanak az ellenséggel. Frigyes ezt a gyanút erősító szónoklata után a felbőszült tömeg haragja éppen ezért a Budán tartózkodó kun fejedelem, Kötöny és kísérete ellen fordult, akiket meglincseltek. Amikor a Kunságban gyülekező kun harcosok megtudták, hogy megölték a vezérüket, szembefordultak a magyarokkal, majd dúlva és rabolva déli irányban elhagyták az országot. Ez az incidens a legrosszabbkor jött a király számára, mert így nem számíthatott a mongolok harcmodorát kiválóan ismerő kunok támogatására a döntő összecsapásban.

Batu már a visszavonulást fontolgatta

Arra a hírre, hogy a királyi fősereg elindult Buda alól, Batu kán sietve összevonta szanaszét portyázó egységeit, amelyeket a Sajó bal partján, a Hernád és a Takta szögletében állított fel hadrendbe. Az erdős, ligetes terület alkalmas volt a mongol erők jelentős részének elrejtésére. A beérkező királyi sereg a Sajó jobb partján elterülő sík terepen, a muhi pusztán ütött tábort, közel az ellenséghez. A királyi tábor helyszínének kiválasztásában döntő szerepet játszott a Sajó egyetlen itt álló hídja. A tavaszi hóolvadástól felduzzadt és sebes sodrású Sajó kiváló természetes akadálynak számított, mert megakadályozhatta Batu több mint kétszeres túlerőben lévő főseregének frontális támadását; a királyi táborhoz csak a keskeny kőhídon lehetett áttörni. IV. Béla és hadvezérei azt feltételezték, hogy gázlók csak a Sajó sokkal feljebbi vagy lentebb lévő szakaszán lehetnek, ezért nem tartottak attól, hogy a mongol csapattestek képesek lennének észrevétlenül bekeríteni a királyi sereget. Az ellenséges túlerőre figyelemmel a királyi haditanács úgy döntött, hogy az összeláncolt szekerekkel és pajzsfalakkal megerősített tábort, egyfajta tábori erődként kihasználva védekező harcokkal emésztik fel a mongolok erejét. 

A kor európai viszonyait figyelembe véve IV. Béla hadserege kifejezetten korszerű és jól felszerelt alakulat volt. A királyi sereg páncélos nehézlovasságból, vértes gyalogságból, számszeríjászokból és besenyő könnyűlovasságból állt. A királyi had elitjét a kor legkiválóbb professzionális harcosai, a kardforgatásban kitűnően képzett harcedzett templomos és johannita lovagok alkották. 

A királyi sereg taktikájának egyetlen gyenge pontja maga a megerősített tábor volt, ami egy nem remélt mongol bekerítő hadművelet esetén jelentősen megnehezítette volna a csapatok mozgékonyságát, illetve harchoz való felfejlődését. Ám az április 11-én elkezdődött összecsapás eleinte a király és hadvezérei számítása szerint alakult. Az előkészületekből Batu kán is arra a következtetésre jutott, hogy a „magyarok királyocskája” csak védekezni akar, amit önhittségében a tőle való félelemnek, illetve a gyávaságnak tudott be. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetett volna, midőn túlontúl nagy magabiztossággal rohamot rendelt el a híd, és a királyi tábor elfoglalására. Még az összecsapás előtt, a mongolok táborából megszökött orosz fogoly felfedte a kán haditervét Kálmán herceg, Béla király öccse előtt, így a királyi katonaság felkészülten várta a támadást. A hidat megrohamozó mongolokat a királyi számszeríjászok sűrű nyílzápora fogadta, százával estek össze vagy zuhantak a folyóba, még mielőtt elérhették volna a híd túlsó oldalát. Azok, akik valahogy túlélték a számszeríjászok gyilkos tüzét és áttörtek a túlparti hídfőhöz, a fegyvert vitézül forgató templomos és johannita lovagok kardcsapásaitól hullottak halomra. Batu kán hídfoglalási kísérlete súlyos kudarcba fulladt, a mongolok véres fejjel és rengeteg hallottat hátrahagyva voltak kénytelenek visszahúzódni. A csata első fejezete egyértelmű magyar győzelmet hozott.

Muhi az országot megmentő hősi eposz

Batu nem tanult az április 11-i kudarcból, és másnap kora reggel ismét a híd elfoglalására küldte harcosait. Igaz, a rendkívül veszélyesnek bizonyult királyi számszeríjászok semlegesítésére kőhajító gépeket hozatott előre. Miközben Batu továbbra is a híd elfoglalásával kísérletezett, Szubotáj seregteste a jobb szárnyon gázlót talált a Sajón, amelyen a mongol lovasság háborítatlanul átkelt, hogy a hidat és a tábort védő királyi sereg háta mögé kerüljön. Ennek ellenére, a magyar sereg továbbra is szilajon és nagy elszántsággal harcolt. Kálmán herceg és templomos lovagjai véres rendet vágtak az egyik sikertelen rohamot a másik után indító mongolok soraiban, a Sajó vize pedig vörössé vált a folyóba zuhant rengeteg mongol halott vérétől. Batu kán egyre idegesebben figyelte a túlparti eseményeket, mert úgy hullottak az emberei, mint ősszel a legyek, és ekkora veszteségekkel még sohasem szembesült egyetlen hadjáratában sem. Számos főtisztje mellett kedvenc katonája és testőrségének parancsnoka, Bakatu is elesett. A sokkoló veszteségektől megrendült kán már éppen a harc feladásán és a visszavonuláson gondolkodott, amikor Szubotáj küldönce meghozta a hírt, hogy sikerült átkelniük a Sajón, és hátba támadják a királyi tábort. Reggel hét óra körül szabadult el a pokol, amikor a mongolok mindkét irányból betörtek a királyi táborba. A szűk helyen összetorlódott harcosoknak nem sikerült szétbontakozniuk és védekező hadrendet felvenniük, a királyi nehézlovasság csapdába került, így a küzdelem véres kézitusává vált, amelyben a mongolok túlereje kerekedett felül. Ennek ellenére a királyi katonaság halálra szántan küzdött, amit az is jól illusztrál például, hogy a templomos lovagok az utolsó szálig elestek. Nem következett be azonban az, ami 1526-ban megtörtént; a királyt a lovagjai és testőrsége önfeláldozó módon sikeresen kimentette a mongolok fenyegető gyűrűjéből. Batu kánt újabb keserves meglepetés érte, mert a magyarok a reménytelen helyzetük ellenére az utolsó csepp vérükig kitartva egészen estig folytatták a harcot, további súlyos vérveszteségeket okozva a támadóknak. Batu egyik legfőbb terve, a király elfogása és megölése szintén kudarcba fulladt, holott nagy elbizakodottságában öccsét, Sejbánt már korábban kinevezte „Magyarország királyának”. Noha IV. Béla Muhinál vereséget szenvedett, de a győzelem Batu számára is pirruszinak bizonyult a nem várt rendkívüli veszteségek miatt. 

Annak ellenére, hogy végigdúlták az országot, sem Magyarország meghódítására, sem pedig a nagy terv, Nyugat-Európa leigázására nem maradt már elég erejük. Sőt, a kán keserves meglepetésére a muhi vereség és IV. Béla elmenekülése után sem szűnt meg az országban a helyi ellenállás. Sok kővár és megerődített helység, így többek között Esztergom, Székesfehérvár vagy Pannonhalma alól is véres fejjel kellett visszavonulniuk a mongoloknak, mert képtelenek voltak ezek elfoglalására. A főerőktől messze elkalandozó, rabolni, gyilkolni és fosztogatni induló kisebb mongol csapattesteket pedig lesből rájuk támadó magyar bandériumok kaszabolták le, még tovább növelve Batu addig is már elviselhetetlenül magas veszteségeit.

 Néhány hónapos dúlás után, 1242 elején Batu és megtépázott serege kitakarodott az országból. Nem igaz az a népszerű toposz sem, hogy Batu Ögödej nagykán halálhíre miatt vonult ki Magyarországról, ezt történelmi tények is cáfolják. A mongol kurultaj ugyanis csak Ögödej halála után évekkel később, 1246-ban választotta meg az utódját, az új nagykánt. Batu azért adta fel Magyarország leigázásának a tervét, mert rájött, hogy abba belepusztulna a megmaradt serege. A muhi csata a vereség ellenére ezért is tekinthető IV. Béla és a hősiesen küzdő magyar sereg történelmi győzelmének, mert a mongoloknak okozott rendkívül súlyos veszteségekkel lehetetlenné tették Batu számára az ország leigázását. A magyar királyi sereg, illetve a magyarság véres veszteségekkel nem törődő ellenállása egyszersmind azt is megakadályozta, hogy a mongol invázió rázúduljon a keresztény Nyugat-Európára.