Olaszországban tesznek hosszabb tanulmányutat magyar nemzetgyűlési képviselők. Torinóban felkeresik Kossuth Lajos egykori lakóhelyét. Mint a Budapesti Hírlap szeptember 30-án beszámol róla, a városi hatóságok megbízottai, valamint a konzulok fogadják őket, majd másnap „keresték föl azt a házat, ahol Kossuth Lajos lakott és meghalt.
A magyarok nagy meghatottsággal állottak meg a palotaszerű ház előtt, amelynél nagy olasz közönség gyűlt már egybe. A palotán lévő emléktáblára a magyar képviselők és a budapesti olasz–magyar kereskedelmi kamara két hatalmas nemzeti színű szalaggal ellátott koszorúját helyezték el.”
Az ünnepségen, amelyen a városi tanács és olasz képviselők is megjelennek, Szabó Sándor nemzetgyűlési honatya mond beszédet, aki „emlékezett arra, hogy Garibaldi és Kossuth Turinban tervezték meg a két ország függetlenségét. Sajnos ezt csak Olaszország érhette meg, a mi véghetetlen véráldozatunk az ország kétharmadába került.” Ezután „Bertelé dr. a turini városi tanács nevében szólva kifejtette, hogy
Turin városa mindenkor a legnagyobb pietással tiszteli Kossuth emlékét”.
Almásy László, az Egységes Párt ügyvezető alelnöke a lapnak úgy nyilatkozik az olaszországi útról: különös jelentősége van, mivel a magyar képviselők közvetlenül szerezhettek tapasztalatot arról, hogy „rendkívüli jóindulat mutatkozik irányunkban”.
A parlamenti képviselő különösen nagy jelentőségűnek tartja Benito Mussolini olasz kormányfőnek »azt a megállapítását, hogy Magyarország a háború előidézésében nem részes«.
Úgy véli, Olaszország miniszterelnöke nem mondhatott ennél többet, de amit mondott, az súlyos, és később komoly következményei lehetnek. „Hiszen az egész trianoni békeszerződés alapja, a kártérítés és a területi megcsonkítás abból a megállapításból indul ki, hogy mi, a háborút vesztett felekhez tartozván, bűnösek vagyunk és kártérítéssel tartozunk.
Az olasz miniszterelnök nyilatkozatában a mi nagy igazságunk első nyilvános megállapítását látjuk és reméljük, hogy ennek elkövetkezik a megfelelő folytatása is a többi oldalakról,
s ebben Olaszország szimpátiája nagy segítségünkre lehet.” Kiemeli az „olasz közvéleménynek velünk szemben tanúsított meleg barátságát, s a sajtó jóindulatú érdeklődését, mely egész utunkon kitüntetően kísért bennünket”. Kiderül: több lap vezércikket is szentelt a magyar képviselők látogatásának.
Hatalmas hullámokat vet a szolnoki bíróság döntése, amelyben bizonyítékok hiányában felmentették az előző év karácsonyi csongrádi bombamerénylet perének vádlottait. A sajtóban kormányválságról is értekeznek az eset kapcsán, hisz
a szolnoki bírósági határozat azt jelenti, hogy nem tudták megtalálni a három halálos áldozattal és sok sebesülttel járó terrorakció igazi tetteseit.
A Magyarország október 3-án közli, hogy a legilletékesebb helyen azt az információt kapták: „Sem részleges kormányválság, sem egyéb válság nincs már. Rakovszky Iván belügyminiszter és Pesthy Pál igazságügyi miniszter között valóban felmerült a szolnoki ítélet következtében az az ellentét, amelyet a keddi minisztertanácsban intéztek el.” Megtudják: „A belügyminisztert teljesen kielégítette az igazságügyi miniszternek az a kijelentése, hogy felügyeleti vizsgálat indult meg a főtárgyalás vezetése tárgyában, ezt a vizsgálatot a budapesti ítélőtábla elnöke folytatja le.” Rakovszky ezért már nem gondolkodik a lemondáson, és Bethlen István miniszterelnök kívánságára meg fogja tartani a tárcáját. Másrészt viszont úgy tüntetik föl egyesek, mintha a kormányfő mindenképpen változást szeretne a bírói szervezetben elérni, és utasítaná az igazságügyi tárca vezetőjét egy ennek megfelelő törvényjavaslat kidolgozására. Az informátor szerint „erről azonban egyáltalában szó sincsen, mert a miniszterelnök éppen olyan féltékenyen ragaszkodik a bírói függetlenség alkotmányos garanciáihoz, mint az igazságügyi miniszter.”
A nyomozást azonban újból megindítják: „A rendőrség, illetve a belügyminiszter által e célból delegálandó rendőri bizottságok a legerélyesebben fogják lefolytatni a vizsgálatot, hogy kikutassák a csongrádi bombamerénylet igazi tetteseit, tárgyi bizonyítékokat szerezzenek minden egyes tagadással szemben.”
Mint beszámolnak róla, a tárgyi bizonyítékok beszerzése már megindult, s remélik, hogy rövid időn belül konkrét eredményeket tudnak felmutatni.
A szocialisták minden eddiginél nagyobb nyomást akarnak gyakorolni a kormányra. A Magyarország október 3-án azt írja: „A legkíméletlenebb eszközökkel akarnak harcolni a szocialisták a nemzetgyűlésen.”
A szociáldemokrata párt egyik képviselője megerősíti: hangoztatniuk kell, »hogy a párt a legélesebb harcra van felkészülve a kormány ellen, és ezt a harcot a legkíméletlenebb eszközökkel fogja folytatni«.
Utal rá: ennek egyik oka az, hogy az Internacionálé hatvanadik születésnapja alkalmából részben utcai megmozdulást tartottak a Thököly úton az egyik szakszervezeti székház környezetében, s miután a rendőröket számos provokáció, atrocitás érte, feloszlatták a tüntetést. Úgy fogalmaz: a párt „igyekszik – lehetőleg napirend előtti felszólalások keretében – szóvá tenni a vasárnapi rendőrattakot”. Ennek kapcsán éles harcot készítenek elő az egyesülési és gyülekezési jog helyreállítása dolgában. További súlyos és égető probléma szerintük ezenkívül a szolnoki ítélet, Nagyatádi Szabó István kisgazda miniszter rágalmazó beosztottjának, Eskütt Lajosnak az ügye és a munkanélküliség kérdése, amelyekkel kapcsolatban úgy látják, „a kormány mind ez idáig semmi intézkedést nem tett”.
A Budapesti Hírlap arról számol be október 3-án, hogy
a bukaresti belügyminiszter utasítására Kossuth Lajos és a tizenhárom aradi vértanú bedeszkázott szobrait haladéktalanul le kell bontania a városi tanácsnak, és ideiglenesen múzeumban kell elhelyeznie.
Október 5-én pedig úgy írnak: „Hétfőn van október hatodika, ami gyásznapunk. Ekkor fog tán belevágni a román csákány az aradi szoborba. Minden csákányütés találni fog minden magyar szívet is, és csattogása visszhangot kelt a föld alatt, ahol »alusznak ők, a hős fiúk«. […] Tizenhárman a föld alatt őrzik nekünk Aradot. Tizenhárman, akik Nagy-Magyarországért haltak vértanúhalált.”
