Akik viszonylag általánosan átélik az aggasztó helyzetet, azok az európai szakemberek, akiket a nagy cégek hívtak afrikai állomáshelyeikre, kezelni a kulcsfontosságú gépeket vagy irányítani a helyi termelést. A fehér felsővezetők és családjaik Angolában, Nigériában, Elefántcsontparton, Ghánában sokszor nem is pakolnak ki a bőröndökből, a hívás bármikor megérkezhet, hogy indulás a repülőtérre, hogy néhány óra múlva Párizsban legyenek, amíg a zűrzavar csillapodik. A termelés ugyanis nem állhat le.
De Amerika is tudhat egyet-mást az evakuálásról, ott a természeti katasztrófák miatt menekülnek el az emberek, viszonylag rendezettebben, mint Afrikában, de szintén súlyos helyzetet kialakítva. Néhány éven belül több hurrikán is letarolta a délkeleti országrészt, s az amerikai építési hagyományok miatt a visszatérők csak pozdorját találnak a házuk helyén. Azért persze saját autóval menekülni egy viszonylag békés területen sokkal megnyugtatóbb, mint a rakéták elől menekülni. De a visszatérés mindig aggasztó, mivel nem tudhatják, mikor kell újra útra kelni.
(Borítókép: Angolai portugál katona az evakuálásra váró civileket irányítja a gyarmat függetlensége előestéjén. Fotó: Getty Images/Francoise De Mulder)
