Az elmúlt hetek, hónapok során sokszor lehetett olvasni, hogy bizonyos városokban a hatóságok felszólították a civil lakosságot otthonaik elhagyására. Ezeknek minden esetben biztonsági okai vannak, és minden alkalommal személyes tragédiákkal járnak, bármi legyen is a végkifejlet. Azok ugyanis, akik az evakuálás sorsára jutnak, hirtelen bizonytalanná válnak.
Mikor hatalmi szóval jelzik, hogy az élőhely nem biztonságos, a családok és az emberek azt érzik, az életük hajszálon függ, az állam nem tudja megadni az alapvető rendet, nem biztos, hogy a munkából hazatérve ott áll még a ház, lesz áram, esetleg utca, tömegközlekedés, bármi tragédia megtörténhet.
Ezért menekülőutat keres, pedig az emberek többségének van egy stabil élete, amit nem akar feladni. Hiszen munkahelye van, a gyerekei iskolába járnak, van egy kedves kávézója, ahol találkozik a barátaival, a kisboltban felismeri az eladó. Ezek együtt adják az élet biztonságát.
Ha sokszor hallunk evakuálásról, mi magunk is jobban tudjuk értékelni, hogy nekünk nem kell elhagynunk az otthonunkat. Márpedig sorolni is hosszú: Ukrajna bizonyos területein évente többször kiköltöztették a lakosságot, hogy utána visszatérhessenek – ideiglenesen – az otthonaikba az emberek. Libanon déli területeiről az izraeli hatóságok utasítására menekültek el a lakók, ahogy a határ izraeli oldalán is távozni kényszerültek az ott élők, tartva a Hezbollah válaszcsapásaitól.
Gáza emberi hangyaboly, ott minden változik és átalakul, de a menekülttáborok is városok, csak nincs igazából hová menekülni, olyan kicsi a terület. A gázaiak biztosak lehetnek abban, hogy az evakuálást követően nem nagyon lesz hová visszatérni, az életük állandó bizonytalanságban telik.
Afrika nagy részén ugyancsak átélik sokan az evakuálás tragédiáját. Mivel több helyen politikai bizonytalanság uralkodik, bizonyos fegyveres csoportok tevékenységével nem tud mit kezdeni az államhatalom, az emberek menekülőre fogják, és elindulnak a biztonságosabbnak hitt vidékekre. Itt nem a hatóságok menekítik a lakosságot, hanem szabályozatlanul vonulnak tömegek az országúton.
Akik viszonylag általánosan átélik az aggasztó helyzetet, azok az európai szakemberek, akiket a nagy cégek hívtak afrikai állomáshelyeikre, kezelni a kulcsfontosságú gépeket vagy irányítani a helyi termelést. A fehér felsővezetők és családjaik Angolában, Nigériában, Elefántcsontparton, Ghánában sokszor nem is pakolnak ki a bőröndökből, a hívás bármikor megérkezhet, hogy indulás a repülőtérre, hogy néhány óra múlva Párizsban legyenek, amíg a zűrzavar csillapodik. A termelés ugyanis nem állhat le.
De Amerika is tudhat egyet-mást az evakuálásról, ott a természeti katasztrófák miatt menekülnek el az emberek, viszonylag rendezettebben, mint Afrikában, de szintén súlyos helyzetet kialakítva. Néhány éven belül több hurrikán is letarolta a délkeleti országrészt, s az amerikai építési hagyományok miatt a visszatérők csak pozdorját találnak a házuk helyén. Azért persze saját autóval menekülni egy viszonylag békés területen sokkal megnyugtatóbb, mint a rakéták elől menekülni. De a visszatérés mindig aggasztó, mivel nem tudhatják, mikor kell újra útra kelni.
(Borítókép: Angolai portugál katona az evakuálásra váró civileket irányítja a gyarmat függetlensége előestéjén. Fotó: Getty Images/Francoise De Mulder)
