A szépség mint esztétikai kategória – és nem utolsósorban mint inspirációs alap – évezredek óta meghatározó problémája és kategóriája a művészeteknek. Az értékvesztettséget és a szétbomlást hirdető destruktív korok és irányzatok zenei, irodalmi és képzőművészeti törekvéseitől és tendenciáitól eltekintve minden művésznek, minden művészeti alkotás születésének vezérlőelve volt a szépségnek (vagy éppen annak hiányának?) a megragadása és megörökítése.
Már csak ezen megfontolásokból kiindulva is üdvös, hogy nemrégiben megjelent Szabó Magda szépségről szóló írásainak gyűjteménye Diana tükre címmel. A budapesti Jaffa Kiadó – immár többtucatnyi kötetnél járó – Szabó Magda-életműsorozatának most kiadott kötetét Keczán Mariann irodalomtörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatója – aki korábban a cívisváros Szabó Magda Emlékháza kiállításának forgatókönyv-összeállítója és kurátora volt – rendezte sajtó alá, látta el jegyzetekkel és előszóval.
A Diana tükre című gyűjteményes kötetben visszaemlékezésekből, szépprózai szövegekből és útinaplókból vett szemelvények mellett olyan irodalomtörténeti és filológiai kuriózumok is helyet kaptak, mint például a Gaby könyve című, az 1940-es évek első felében készült, töredékesen fennmaradt, de Szabó Magda utólagos betoldásaival és kommentárjaival ellátott kisregény.
Örvendetes módon helyet kapott a könyvben a Szabó Magda-i életmű kevéssé ismert, ugyanakkor mind művelődéstörténeti dimenzióból, mind az írónő által teremtett alkotói univerzum értelmezési keretei szempontjából értékes alkotás, A római szépségápolás című, a Debreceni Egyetem bölcsészkarán 1940-ben megvédett doktori értekezés. Szabó Magda a dolgozatában klasszikus latin szerzők műveinek a szépségről és a szépségápolás gyakorlatáról szóló egységeinek elemző és összehasonlító szemléletű bemutatását adja. Az alapvető testi higiénia mellett például a haj- és a bőrápolás római gyakorlatait is részletesen ismerteti, s a női mellett a férfi szépségápolás ókori trükkjeiről is ír az értekezésben. A disszertáció végső következtetése azonban a következő: „A testkultusz hivatott költője, Ovidius kénytelen megvallani, hogy a szép testnél és tetszetős külsőnél nagyszerűbb dolgok is vannak a világon. Már látja, hogy elsősorban a lélek nemességére kell törekednünk, mert a szépséget feldúlja az idő, és a szerelmet nem tartja meg se varázsfű, sem ének.”