„Pósa Zoltán József Attila-díjas író-költő, a Magyar Érdemrend tiszti keresztjének kitüntetettje, számos regény, novella, esszé és vers alkotója, idén szeptember hatodikán tölti be hetvenötödik életévét” – ez ma már nem egészen pontos, hiszen a könyvbe is átmentett mondat óta eltelt egy esztendő, mégis, amit Zoltánról tudni kell, megtaláljuk ebben a mondatban. Persze mennyi mindent ki is maradt… Frissen megjelent, Önreflexiók (1948–1973) című önéletrajzi könyvéből mégis közelebb kerülünk a rejtélyhez, a társas magányban élő író belső világához.
Nem véletlenül említettük elsőként a társas magányt. Ahogyan a könyvben haladtunk előre, oldalról oldalra az az önreflexiónk (sic!) támadt, hogy voltaképpen egy bőséges zuhatagú titokcsapot nyit meg a szerző. Már az első lapokon felfedi, hogy „el szeretné mesélni azt a reménytelenséget”, majd részletes jellem- és korrajzot olvashatunk a továbbiakban. A jellem, persze, legfőképpen maga az ember: rokonok, barátok, ellenfelek és a szerző, aki roppant önkritikusan, tűnődve szemléli a múló időt. A korrajz pedig elsősorban és legszembetűnőbben Debrecen, a város rajza, de ehhez hozzászokhattunk Pósa életművében. Mint olyan ember, aki maga is egy évig – igaz, kollégiumban – élt ott, csak megerősíthetem azokat a finom, pontos megfigyeléseket, amelyek a debreceni korszak lényegét jelentik. De ennél fontosabb, ahogyan az egyén megleli a saját hazáját a honban: Pósa Zoltán családtörténetének érdekes fejezetei tárulnak fel, komor és kemény történelmi időket megélt emberek furcsa történetei.
Ahogyan senki nem tudja teljesen felvázolni a maga teljes életrajzát, jórészt itt is töredékeket kapunk: de rendezett, szándékoltan élesre karcolt kavicsokat, amelyeket nem szabad beledobnunk a felejtés óceánjába. Annyi minden kavarog itt, egy ma már elveszített kedves társ („múzsám, egyetlen szerelmem”) emlékétől a hatvanas évek NDK-s kalandjáig, megpróbáltatások egy jobbra hivatott szerkesztőségben, és sorolhatnánk tovább a kalandos históriákat. Pósa mellett ott látjuk közéletünk egyik-másik mára jól ismert alakját, parabolisztikus éllel elénk tárja őket gyengeségeikkel és erényeikkel. Ami mindenekelőtt kikívánkozunk belőlünk, és erről nehéz volna vitát nyitni: református egyházunknak és Debrecennek igazi ékessége ez a könyv, afféle hitvallás, ragaszkodó szeretet élteti íróját, és ezt nem is rejti véka alá.
