„Pósa Zoltán József Attila-díjas író-költő, a Magyar Érdemrend tiszti keresztjének kitüntetettje, számos regény, novella, esszé és vers alkotója, idén szeptember hatodikán tölti be hetvenötödik életévét” – ez ma már nem egészen pontos, hiszen a könyvbe is átmentett mondat óta eltelt egy esztendő, mégis, amit Zoltánról tudni kell, megtaláljuk ebben a mondatban. Persze mennyi mindent ki is maradt… Frissen megjelent, Önreflexiók (1948–1973) című önéletrajzi könyvéből mégis közelebb kerülünk a rejtélyhez, a társas magányban élő író belső világához.
Nem véletlenül említettük elsőként a társas magányt. Ahogyan a könyvben haladtunk előre, oldalról oldalra az az önreflexiónk (sic!) támadt, hogy voltaképpen egy bőséges zuhatagú titokcsapot nyit meg a szerző. Már az első lapokon felfedi, hogy „el szeretné mesélni azt a reménytelenséget”, majd részletes jellem- és korrajzot olvashatunk a továbbiakban. A jellem, persze, legfőképpen maga az ember: rokonok, barátok, ellenfelek és a szerző, aki roppant önkritikusan, tűnődve szemléli a múló időt. A korrajz pedig elsősorban és legszembetűnőbben Debrecen, a város rajza, de ehhez hozzászokhattunk Pósa életművében. Mint olyan ember, aki maga is egy évig – igaz, kollégiumban – élt ott, csak megerősíthetem azokat a finom, pontos megfigyeléseket, amelyek a debreceni korszak lényegét jelentik. De ennél fontosabb, ahogyan az egyén megleli a saját hazáját a honban: Pósa Zoltán családtörténetének érdekes fejezetei tárulnak fel, komor és kemény történelmi időket megélt emberek furcsa történetei.
Ahogyan senki nem tudja teljesen felvázolni a maga teljes életrajzát, jórészt itt is töredékeket kapunk: de rendezett, szándékoltan élesre karcolt kavicsokat, amelyeket nem szabad beledobnunk a felejtés óceánjába. Annyi minden kavarog itt, egy ma már elveszített kedves társ („múzsám, egyetlen szerelmem”) emlékétől a hatvanas évek NDK-s kalandjáig, megpróbáltatások egy jobbra hivatott szerkesztőségben, és sorolhatnánk tovább a kalandos históriákat. Pósa mellett ott látjuk közéletünk egyik-másik mára jól ismert alakját, parabolisztikus éllel elénk tárja őket gyengeségeikkel és erényeikkel. Ami mindenekelőtt kikívánkozunk belőlünk, és erről nehéz volna vitát nyitni: református egyházunknak és Debrecennek igazi ékessége ez a könyv, afféle hitvallás, ragaszkodó szeretet élteti íróját, és ezt nem is rejti véka alá.
Kész könyvről soha nem mesélünk el végső konklúziókat egy recenzióban, leginkább csak benyomásokat rögzítünk. Mindezt azért tanácsos így tenni, mert a végkifejletet nem illik, nem lehet elmesélni (2000 után születettek kedvéért: spoilerezni), Így elégedjenek meg annyival, hogy az Önreflexiók mindenekelőtt szórakoztató, ugyanakkor komoly vállalkozás. Egyszer felkacag az olvasó, mert Pósa „megvezet” bennünket csalafinta mondataival, máskor elkomorulunk, mert másként nem tehetünk a XX. századi magyar sorstragédiák szemtanújaként.
Pósa Zoltán történetei nem öncélúak, hanem közösségi okulásra készültek, mindezt hitelesen, remek stílusban közli velünk, az olvasókkal. Azt gondoljuk, hogy folytatása következik – alig várjuk, mert jó így elmerülni együtt lassan tovaringó magyar múltunkban, közös történetünkben. Tényleg várjuk a következő kötetet, és kíváncsiak vagyunk, merre kanyarodik tovább ez a beszédes és tanulságos élettörténet.
(Pósa Zoltán: Önreflexiók (1948–1973). Vaskori tekercsek a remény országából. Időjel Kiadó, 2024.)
