Donald Trump történelmi győzelmet aratott. Nem csak Kamala Harris vagy a Demokrata Párt felett. Győzelmet aratott a hagyományos Republikánus Párt felett, az amerikai sajtó, sőt a nyugati elit túlnyomó része felett is. Milliárdos vállalkozóként maga is ennek az elitnek a része, ez talán anomália. De győzelme nem az.
Donald Trump nem az ok, hanem az okozat.
Sokkal messzebb vezet ez a jelenség egy embernél. A valódi kérdés, mint mindig, a miért. Az okkal kellene szembenézniük nagyon sokaknak, akik a privilegizált világuk buborékában éltek eddig. A megdöbbenés megannyi híresség, politikus és ideológus arcán őszinte. Nem látták ezt jönni, és most sokan a „megtévesztett” embereket fogják okolni, 74 millió szavazót. Vannak, lesznek, akik a társadalom aljának tartják Amerika immár nagyobb felét. Felsejlik majd a háttérben az orosz összeesküvés – az egybites válasz mindenre, amit rossznak tartanak.
Pedig ők maguk az ok. A nyugati elit és az uralkodó nyugati ideológia elszakadása a társadalomtól.
Ez nem most kezdődött, de erre az évtizedre mélyült el annyira, hogy az amerikaiak többsége és az európaiak egy jelentős része fellázadjon.
Kamala Harris sok tekintetben az élő megszemélyesítője volt mindannak, ami ellen ez a lázadás szól. Nem azért, mert nő, fekete, illetve indiai származású – e tényeket szinte eposzi jelzőként lobogtatták a progresszívok –, nem, nem ez volt a baj. Hasonlítsuk össze Harrist Barack Obamával, aki négy rövid év alatt emelkedett ki a névtelenségből és lett két ciklusra az Egyesült Államok első fekete elnöke. A Columbia Egyetemen és a Harvardon végzett ugyan, de nem az elit gyermeke. Saját karizmája juttatta elsősorban a csúcsra, sokkal kevésbé a politikai korrektség. Aki valaha hallotta egy beszédét, emlékszik rá, szónoki tehetsége ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Lehet vele egyet nem érteni, de figyelmen kívül hagyni nem. Obama lassan két évtizede állócsillag az amerikai politikában, és ott lesz még akkor is, amikor Biden alelnökére, a 2024-es elnökjelöltre már kevesen fognak emlékezni.
Kamala Harrisben ugyanis soha nem volt meg ez a tanulhatatlan, kiemelkedő karizma.
A fájdalmasan hiányzó tehetséget nem fedhette el a progresszív gondolatok gépies ismételgetése. Harris nem azért lett alelnök, amit tud, hanem azért, mert megfelelelt a kor tervezőasztalon gyártott szellemének. Joe Biden ugyanis ezért, csakis ezért deklarálta azt, hogy nő lesz az alelnökjelöltje 2020-ban. Szép arányosan létre is hoztak egy négyes végső listát két fehér és két fekete jelölttel, bár aligha volt kétséges, hogy az utóbbi kettőből kerül ki a befutó, aki valamiért Harris lett. Máris ott voltak az öregedő, fehér Biden ellensúlyozására a liberális-progresszív pipák az alelnökben: nő, fekete, de még indiai is, és azt gondolja az abortuszról és a szexuális kisebbségekről, amit gondolni kell.
Pontosan ez az, ami ellen a lázadás szól. Nem a nők ellen, nem a feketék ellen. Hanem az emberidegen, életidegen társadalmi mérnökösködéssel szemben. A zöldforradalom elszegényedéshez vezető túltolása ellen. A kvóták ellen még a politika csúcsain is. Az ellen, hogy az, hogy mit gondol valaki mondjuk az abortuszról, meghatározza, hogy „jó ember” vagy sem. Az ellen, hogy bizonyos társadalmi pozíciókban vigyázni kell már minden szóra a nyugati világban, az ellen, hogy fehér emberek keresnek maguknak indián vagy fekete ősöket, mert az viszi előre a karrierjüket, nem csak, sőt nem elsősorban a szorgalom és a tudás. A vállalati „érzékenyítő” tanfolyamok ellen. Az Amerikát és Európát elárasztó tömegek ellen, akiknek a vágya a jobb életre ugyan természetes és emberi, de ugyanilyen természetes és emberi, hogy a nyugati ember arra vágyik, ismerjen rá az országára húsz év múlva is.
Ez a társadalmi mérnökösködés, a tények ideológiai ködön át történő szemlélése nem csak az Egyesült Államokon vagy Európán belül vezetett feszültséghez.
Az egész világot megrázta. George W. Bush valószínűleg őszintén elhitte, hogy Irakból nyugati típusú demokrácia faragható. Ami rosszabb, valószínűleg neokonzervatív tanácsadói is. Amit sokan összeesküvésnek gondolnak, egyszerűen hübrisz. Sok mindenről szóltak a Nyugat háborúi az elmúlt harminc évben, de első helyen az ideológia volt: a saját, győztesnek gondolt rendszer terjesztése a nyugatitól merőben idegen kultúrák felé is, ha lehet, szép szóval, ha kell, fegyverrel. Hogy ez nem reális? Nem baj, a realitás erővel igazítható…
Irak, Líbia, Afganisztán, de a Balkán is megmutatta, hogy nem. Nincs az az erő, ami az alapvető társadalmi realitásokat át tudná kívülről formálni, ha azt az adott társadalom nem akarja. Pont úgy nem lesz nyugati demokrácia Irakban, ahogy Nyugaton sem lesz boldog multikulturális világ.
Ez a lehetetlen küldetés vezetett az Egyesült Államok és az egész nyugati világ külső és belső bajainak nagy részéhez. Mert amíg az afgán vagy iraki nép utasította el a receptet, ki lehetett onnan vonulni. Ott lehetett hagyni Líbiát egy szörnyű polgárháborúban, mert az jött Kadhafi halála után, nem a szabad és inkluzív választások. De hogy vonulhat ki Európa Európából, Amerika Amerikából? Köztünk, állampolgárok, szomszédok, rokonok, egykori barátok között emelkedtek fel a falak.
Ha nem ennyire tiszta Donald Trump győzelme, el is szabadulhatott volna Amerikában az erőszak, annyira nincs bizalom a társadalmi szakadék két szélén. Szerencse, hogy így alakult, az egész világ szerencséje.
Trump azt vállalta, hogy újra naggyá teszi a hideg-polgárháborújában gyötrődő Amerikát. Ez egy embernek egy elnöki ciklus alatt aligha sikerülhet. Ráadásul nemcsak Amerikát, hanem az egész Nyugatot kell újra naggyá tenni. Vagy legalábbis nem olyan önmarcangolóvá és gyengévé, egy „Szép új világ” tragikomédiává, amilyen irányba most tartunk. A nagyságot egykoron az hozta el, hogy érdemalapú volt a versengés egyének, ideák, országok között, szabad volt a tudomány, szabad volt a vita. A kicsi Európa így emelkedett a hatalmas Kelet fölé. Ehhez a szabadsághoz kellene visszatérni Amerikában, de Európában is, a valódi vitához – mindenről, tabuk nélkül.
Borítókép: Republikánus szavazók a választás éjszakáján (Fotó: AFP/GIORGIO VIERA)
