A könnyek kapcsán egyszerűen gondolhatnánk, hogy csak a szomorúság, esetleg a megható öröm okozhatja őket, azonban a „könnyhullatásnak” három formáját különbözteti meg Bellarmin. Ezek közül az élet velejárói a természetes könnyek, amelyeket e világi sérelmeink, szenvedéseink, veszteségeink miatt ejtünk, és a képmutatásból, álnokságból fakadó könnyek. Az első két kategóriát ismerhetik a legtöbben,
a mű azonban a harmadik típusról az „üdvös” könnyekről szól. Ez az, amelynek két fajtáját különbözteti meg a szerző, „az egyik a gyűlölet és fájdalom jele, a másik a szereteté és örömé. A bűnbánat könnyhullatása a bűn iránti gyűlölet jele, az Isten látása utáni vágyakozás könnyhullatása pedig a szereteté […]”
Vagyis mindkettő annak a mély megértéséből, fakad, hogy e világi életünkben el vagyunk választva Istentől, ráadásul nem is törekszünk „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből”. Legalábbis erre eszmélésünk pillanatában, azonban ez nem azt jelenti, hogy ezen ne is tudnánk változtatni. Minden elbizakodottság nélkül kijelenthető, hogy ezen lehet korrigálni és éppen ez az amire bátorít, amiben segítségünkre van a jezsuita szent. Kijózanító katarzishoz, az e világi élet fölösleges köreinek felismeréséhez segít, megmutatja az Istenhez vezető utat. Ez lenne egy lelkigyakorlat értelme, maga a könyv is így keletkezett.
Bellarmin életének végéhez közeledve minden évben elvonult a római Quirinalis-dombon található jezsuita noviciátusba, hogy elvégezze a harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. Ezt a könyvet is ottani elmélkedései során írta meg. Keletkezésének körülményeit és tartalmát figyelembe véve, a gyors elolvasása helyett ajánlatosabb fokozatosan befogadni, akár a hétköznapi életben gyakorolt szemlélődés és elmélkedés útmutatójaként használni.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!