Ahhoz, hogy a mű módszerét megértsük, keletkezését és szerzőjének életgyakorlatát is meg kell vizsgálnunk röviden. A XVI. századi katolikus megújulás kiváló teológusa és szónoka lévén, a jezsuita Bellarmin Szent Róbertet már életében a hitvédelem fejedelmeként tartották számon. Magas képzettségének köszönhetően a Collegio Romano (a mai Gregoriana Pápai Egyetem) apologetika tanszékének vezetésével bízta meg XIII. Gergely pápa. A jezsuita atya következetesen vallotta, hogy a reformáció teológusai által megfogalmazott kritikákra a római katolikus egyháznak tudományos alapon és módszeresen kell válaszolnia, amelyben ő maga is élen járt több művével. Mindezeken túl jól mutatja hitbéli meggyőződését, hogy kiemelkedő világi pozíciója ellenére mindig is hangsúlyozta, a Római Katolikus Anyaszentegyház hiteles megújulásában utolsó helyen áll az általa is mesteri szinten művelt hitvédelem. Legfontosabbnak a személyes élet megreformálását tartotta – elsősorban a papság, másodsorban a világiak hitismeretének, istentiszteleti gyakorlatának és erkölcseinek megújítását.
A válságokra nem az egyház strukturális átrendezését, hanem a metanoia, az Istenhez való megtérés korrekcióját tartotta az igazi válasznak, amelyben mindenekelőtt a papságnak életpéldáját tartotta kiemelten fontosnak.
Ő maga is ennek jegyében élt. Kiterjedt és mai napig használt teológiai művei mellett a lelkigyakorlatos irodalom terén kiemelkedően termékeny volt.

Külön kiemelendő, hogy A galamb sóhajáról című művének témaválasztása nem csak a szerző korábbi alkotásai között, de az egész katolikus irodalomban egyedinek mondható. A könnyek, mint a bűnbánat, a mély istentapasztalattal áthatott szív megrendültségének velejárói végig megjelennek az Ó- és Újszövetség könyveiben, ahogyan az egyház szentjeinek életgyakorlatában is, mégis ilyen összefoglaló jelleggel egy mű sem vizsgálta ezt az adományt. Ahogy dogmák esetében egy kezdetektől jelenlévő igazságot foglalnak össze egy hittétellé, Bellarmin úgy mutatja fel a könnyek adományának egységes jelenlétét, amely végigkísérte a keresztény vallásgyakorlat egész történetét. Szintén egyedi vonás, a könnyhullatást és a galamb, illetve a „sóhajtozás” (gemitu) fogalmának összekapcsolása. A galamb „tiszta és álnokság nélküli, gyötrelmeit keserűség nélkül panaszolja, nem énekel, nem csacsog, hanem sóhajtozik”, egyben az egyháznak, Krisztus jegyesének, de az Isten felé törekvő léleknek is szimbóluma.