Mindannyian voltunk már történelmi jelmezes fölvonulásokon, hagyományőrző karneválokon (vagy ha nem, legalább a mozgóképes híradásoknak vagy a fényképes tudósításoknak köszönhetően láthattunk ilyeneket). Ezeknek az eseményeknek az elsődleges célja az, hogy megtapasztalhatóvá – hallhatóvá, láthatóvá, érzékelhetővé – tegyék a történelmi eseményeket, s az élményszerzésen keresztül juttassák ismeretekhez a nézőket. Az ilyen karneváloknak, mint azt a sokak által idézett, de kevesek által olvasott Mihail Bahtyin kutatásaiból tudjuk, a szigorú rendszerezettség és a szabályozott (vallási, kulturális, társadalmi, emlékezeti stb.) tartalomátadás mellett a profán és frivol szabadosság is a jellemzője. Hiszen ezeknek az állandó és mindenhol jelen lévő kettőssége az örök emberi minőség elválaszthatatlan része. Ugyanezt Madách Imre úgy fogalmazta meg, hogy az ember „sárból, napsugárból összegyúrva” létezik, s akaratának, döntéseinek, cselekedeteinek, ítéleteinek is ez a – jó és rossz között folyamatosan ingázó – dichotómia az alapja.
Napjainkban, az információs társadalmak korában, s a behálózottság és az állandó online jelenlét napjaiban az élménypedagógia és a tapasztalatalapú tudásátadás kissé háttérbe szorulni látszik. Annak ellenére, hogy évszázados tapasztalatok vannak ezek jótékony, a tudományt és a kultúrát közvetítő hatásaira. Talán elegendő csupán egyetlen példát említeni! A XX. század első felének egyik legnagyobb hatású európai történésze, Johan Huizinga – mint azt a történettudományhoz vezető útját bemutató emlékiratában is megörökítette – egy XVI. századi történelmi eseményt (Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulását) megelevenítő fölvonulás alkalmával döntötte el gyermekkorában (még nem volt hétéves), hogy a történelemmel szeretne foglalkozni.
A nyolcvan esztendeje elhunyt Johan Huizinga (Groningen, 1872. december 7. – De Steeg, 1945. február 1.) a családfáját a XVI. századig visszavezetni képes németalföldi família sarjaként született.
Ősei között számos protestáns prédikátor volt, akik annak az anabaptista keresztény irányzatnak voltak a képviselői, amelynek mennonita ágának egyik variánsa az amerikai filmekből is ismert amish közösségek világa (tagjaik régies öltözetükről és a technikai vívmányoktól – például elektromos áram, autó – mentes életmódjukról ismertek). Ugyan egyetemi tanár édesapja szakított a felekezeti kötöttségekkel – ami nagy törést okozott benne – és ateistának vallotta magát, Johan Huizinga – legalábbis formálisan – visszatért családja hagyományos vallási közösségébe, felekezeti vagy világnézeti elfogultság azonban sohasem volt rá jellemző. Fiatalkora óta érdekelték a történelem mellett a nyelvészet és a távol-keleti – elsősorban az indiai – kultúrák. A groningeni egyetemen való diplomaszerzése után néhány hónapot Lipcsében töltött, ahol a szanszkrit nyelvet tanulmányozta. Doktori értekezésének témája a tradicionális indiai színjátszás egyik sajátosan komikus karaktere, bolondfigurája volt.