Huizinga, a játékos ember

A huszadik század első felének egyik legismertebb európai történésze, Johan Huizinga kidolgozta a homo ludens – a játékos ember – fogalmát, könyvet írt Rotterdami Erasmusról, valamint több művet szentelt a kora újkori Németalföld világának. Úgy vélte, hogy a „történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról”. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, első magyar fordítói között ott volt Radnóti Miklós és Szerb Antal is. Tiltakozott Hollandia náci német megszállása ellen, ezért internálótáborba került. Nem élhette meg hazája fölszabadulását. Nyolcvan éve hunyt el.

Fotó: ullstein bild Dtl. Forrás: Johan Huizinga

Hamar bekerült kora vezető holland történészei közé. Egyetemi előadóként, folyóirat-szerkesztőként egyaránt megbecsült ember volt, a világsikert azonban mégiscsak köteteinek eredeti és újszerű témaválasztása, valamint munkáinak szinte szépirodalmi igényű nyelvezete, irodalom- és művészettörténeti beágyazottsága alapozta és hozta meg számára. A képzőművészet egyébként nemcsak érdekelte, de művelője is volt: rajzolt, festett, történelmi eseményeket illusztrált. Irodalmi és képzőművészeti érzékenysége és a történelmi kérdések helyes fölismerése egyrészt interdiszciplináris és magas esztétikai színvonalú tudományos művek létrejöttét eredményezte, másrészt garantálta a közönségsikert is.

Előbb a groningeni, majd a leideni egyetem professzora volt, utóbbinak egy ideig a rektori tisztségét is betöltötte. A Holland Királyi Akadémiának 1919-ben lett a tagja, a Magyar Tudományos Akadémia kereken húsz évvel később választotta külső tagjainak sorába. A nácizmus előretörésének korában, Thomas Mannhoz hasonlóan, kiállt az modern Európa eszményei és a polgárosodás vívmányai mellett. Hazája német megszállása ellen tiltakozott, s amikor egyeteméről a zsidó oktatókat eltávolították, ő is távozott. A nácik egy ideig internálótáborba hurcolták, majd nemzetközi nyomásra szabadon engedték, Hollandia fölszabadulását és a második világháború végét azonban már nem élhette meg.

Huizinga nevéről a múlt iránt érdeklődőknek elsősorban ikonikus műve, A középkor alkonya (1919) jut eszébe. 

A könyv nemrégiben megjelent, Balogh Tamás – jeles Huizinga-kutató, főleg a magyarországi recepciótörténetét vizsgálja – nevéhez köthető új magyar fordításának (2023) címe: Az őszi középkor. A holland tudós ebben a monumentális munkájában a késő középkori, illetve kora újkori (ide kívánkozik, hogy a történeti periodizáció problémája többször is fölbukkant Huizinga munkásságában) burgundi udvar, valamint annak révén Németalföld és Franciaország világát mutatja be, a társadalom-, gazdaság-, politika-, művészet-, tudomány- és vallástörténeti dimenziókra egyaránt kitérve. Egyetemes, és nemcsak az általa vizsgált régióra, de az egész tizenötödik–tizenhatodik századi Európára érvényes tudományos eredmények és mára már alapvető jelentőségűvé érett megállapítások olvashatók a kötetben, amely a lokális jelenségekből (helyi művészeti alkotásokból, emlékezeti motívumokból, gazdasági, politikai és társadalmi kapcsolatokból) kiindulva mutatja be globálisan a korszakot. Hasonlóan az egy nemzedékkel fiatalabb francia történész, Fernand Braudel A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (1949) című klasszikus, háromkötetes művéhez.

Önálló monográfiában dolgozta föl Rotterdami Erasmus életét és munkásságát (1924). Ebben többek között megállapította Erasmusról, hogy munkái a filológiai és a tudományos tartalom mellett mindig etikai töltettel is rendelkeztek, s hogy az egyik legnagyobb humanista gondolkodó személyes vágya a szellemi függetlenség – és az abból fakadó szabadság – volt. Mint Erasmusról írott könyvében megfogalmazta: „Erasmus szellemének mélyén erős vágy él a szabadság, a tisztaság, a világosság, az egyszerűség és a nyugalom után. Igen régi életideál ez, melyet szelleme gazdagsága révén új tartalommal ruház fel. Szabadság nélkül nem élet az élet, nyugalom nélkül pedig nincsen szabadság. Sohasem egyértelmű állásfoglalása a tökéletes függetlenség parancsoló szükségletéből fakad. Minden kötöttséget, még az ideigleneset is, béklyóként élt át Erasmus.”

Johan Huizinga A történelem fogalmának meghatározása (1929) című tanulmányában kevésbé módszertani, inkább történetelméleti és történetfilozófiai kérdéseket fejtegetett, s igyekezett – szellemtörténeti alapon – a történelem definícióját megkonstruálni. „A modern nyugati kultúra az első, melynek múltja az egész világé, csak a mi történelmünk: világtörténelem. De még más is ezenkívül. Egy, a mi kultúránknak teljesen megfelelő történelem csak tudományos történelem lehet. A modern nyugati kultúra tudásformája a világtörténésre vonatkozóan a kritikai-tudományos. A tudományosan hitelesre vonatkozó következtetésünktől nem tekinthetünk el úgy, hogy kultúránk lelkiismeretét meg ne sértsük. A múlt mitikus sűrítéseinek játékformaként még most is lehet számunkra irodalmi értéke, de ez a mi értelmezésünkben már nem történelem. Az ily módon kapott rövid meghatározás tehát: Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról” – írta.

Huizinga történelemszemléletéről egyébként Wessel Krul holland történész írt kiváló tanulmányt, amely magyarul az Egy korszerűtlen történész. Johan Huizinga élete és művei (2003) című kötetben jelent meg, s amelyben a következőkre jutott: „Huizinga történészként, történelem iránt érdeklődő olvasóknak írta elméleti jellegű értekezéseit. Nem voltak filozófusi ambíciói, és nem törekedett gondolatainak tüzetesen megindokolt, rendszeres kifejtésére. Ezek az írások történészi és tanári munkájának kísérői voltak, és ennek a munkának a fejlődése tükröződik bennük. A maga részéről életfontosságúnak tartotta, hogy ne veszítsük el kapcsolatunkat a múlttal. Meg volt győződve róla, hogy egy történelmi tudat nélküli társadalomból hiányzik a kultúra egyik lényegi jellemzője. A történelem elméletét mellékes jelenségnek látta, amely lehet érdekes, olykor még hasznos is, de sohasem ez a döntő.”

Szélesebb körben ismert még Huizingának a Homo ludens (1938) című munkája, amelyben a játékosság – mint speciálisan humán tevékenység, s szerinte az ember egyéni és közösségi fejlődésének egyik stádiuma – és a játékelmélet kulturális manifesztációit vizsgálja korszakonként: politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti törekvésenként elemezve azokat. 

Műve egyben a totalitárius politikai rendszerekkel való szembenállás kifejezése is (holland polgárként ugyanis látta a szomszédos Németországban kialakuló nácizmus embertelen diktatúráját, később pedig megtapasztalta szülőhazája német megszállását), egyben a játékos és szabad európai polgár státusának védelmeként is olvasható.

Huizinga szerint – mint ebben a munkájában kifejtette – a játék valamilyen szakrális cselekedet, a szentséghez kapcsolódó viselkedésforma, amely időben és térben is el van választva a hétköznapi időtől és a mindennapi élet hagyományos tereitől. Az ő szavaival: „A játszótéren belül feltétlen és különleges rend uralkodik. Ebben nyilvánul meg a játéknak még egy új, még pozitívabb vonása. Rendet teremt, sőt maga a Rend. A tökéletlen világba és zavaros életbe időleges, elhatárolt tökéletességet visz be. A játék feltétlen rendet követel meg. A tőle való legcsekélyebb eltérés elrontja a játékot, megfosztja jellegzetességétől, értéktelenné teszi. Talán a rend fogalmával való ilyen benső kapcsolata az oka annak, hogy a játék […] nagyrészt az esztétika területéhez látszik tartozni. Azt mondottuk, hogy a játéknak megvan az a hajlandósága, hogy szépnek lássék. Az esztétikai tényező itt azonos azzal az igyekezettel, hogy rendezett formát adjunk a játéknak, amely minden alakjában elevenné teszi azt. Azok a szavak, amelyekkel a játék elemeit megjelöljük, nagyrészt az esztétikum területéhez tartoznak. Olyan szavak ezek, amelyekkel a szépség hatását szoktuk kifejezni: feszültség, egyensúly, ellentét, változatosság, kötöttség, lazítás, feloldódás. A játék köt és old. Leköt. Lenyűgöz, azaz elvarázsol. És tele van a két legnemesebb tulajdonsággal, amelyet az ember a dolgokon észlelni és kifejezni képes: tele van ritmussal és harmóniával.”

Szerb Antal író, irodalomtörténész írta a kötetről szóló cikkében a következőket lapunk 1939. november 26-i, vasárnapi számában. „Az emberfajt, mikor el kellett helyezni az élőlények rendszerében, ahol minden egyéb fajtának már két neve volt, az optimista XVIII. század Homo sapiensnek nevezte el. Később a tudósokban jogos kétségek merültek fel az ember sapiens, bölcs voltára vonatkozóan s egyesek azt indítványozták, nevezzék el az embert arról a tulajdonságáról, amely leginkább megkülönbözteti az állattól, homo fabernek, eszközökkel dolgozó, fúró-faragó embernek. Huizinga, a nálunk is jól ismert nagy hollandi kultúrtörténész legújabb művében felveti a homo ludens, a játszó ember fogalmát. Szerinte az ember legjellemzőbb vonása játékos hajlama, minden kulturális tevékenység a játékból sarjad ki. Tétele első pillanatra talán meglepő, sőt »játékos«, de a vastag kötetben felhalmozott példák és fejtegetések elgondolkodásra bírják az olvasót. A játék bizonyos szabályokhoz kötött, öncélú tevékenység, amelyet semmiféle gyakorlati, hasznossági elv nem vezérel. Az emberiség ősi korában ilyen játék minden, ami nem közvetlenül az élet fenntartására szükséges – így elsősorban az egész élet középpontjában álló vallási szertartás.”

Huizingát és munkásságát már saját korában is elismerték, s műveit hamar lefordították angol és német nyelvre, ennek következtében pedig gyorsan világszerte ismertté vált. Művei magyarul is megjelentek már életében: olyan kiváló alkotók mára klasszikussá vált (igaz, közvetítő nyelvről való) fordításaiban, mint például a már idézett Szerb Antal vagy Radnóti Miklós.

 A Népszövetség művészeket és tudósokat tömörítő szervezete 1936 júniusában Budapesten tartotta a kongresszusát. Ezen részt vett Huizinga is. A budapesti tanácskozás elnöke Paul Valéry költő, a francia akadémia tagja volt, résztvevői között pedig ott találjuk mások mellett az ausztráliai származású Gilbert Murray angol klasszika-filológust, Henri Focillon francia művészettörténészt, Roberto Paribeni olasz régészt, Karel Capek Nobel-díjas cseh írót. A magyar fogadóbizottságnak a hazai tudományos élet delegálta tagja volt Alföldi András régész, Brandenstein Béla filozófus, Eckhardt Sándor irodalomtörténész, Glattfelder Gyula retorikaprofesszor, csanádi püspök, Hankiss János irodalomtörténész, Huszti József klasszika-filológus, Imre József orvos, Kerényi Károly ókortudós, Kornis Gyula filozófus, Szent-Györgyi Albert orvos és Zolnai Béla irodalomtörténész.

A budapesti kongresszuson elhangzott előadásában – derül ki a korabeli sajtótudósításokból – Huizinga hangsúlyozta, hogy „helytelennek tartja azt a megnyilvánuló törekvést, hogy a nemzetet mindenek fölé helyezik, a kultúra így elvesztheti értékét, a hazafiság erényéből így bűn lesz”, valamint „fölvetette azt a gondolatot, hogy egyrészt az irodalom és a művészet, másrészt a modern tudományok képviselőit közös megbeszélésre kell összehozni, mert így együttesen jobban munkálkodhatnak a humanizmus kiépítésén. Helytelen, hogy a nemzetet mindenek fölé helyezzük, mert ilyképpen a hazafiasság erényéből könnyen bűn lesz.” Ezekkel a gondolatokkal természetesen a tradicionális európai polgár eszményét állította szembe az akkoriban már tomboló náci német fajelmélettel és a szélsőséges, kirekesztő ideológiákkal.