Az egyik legismertebb magyar költőnk Petrovics, majd Petőfi Sándor saját bevallása szerint 1823. január elsején született: „A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – januar 1. [így!] 1847 – multam huszonnégy éves s lettem e szerint nagykoruvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmult esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nem csak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat.”
Amiben biztosak lehetünk az az, hogy ezen a napon lett megkeresztelve, erről van adat: keresztelési anyakönyvi bejegyzés. Könnyen lehet, hogy egy-két nappal előbb született, és megvárták a kereszteléssel azt, hogy a gyönge kis csecsemő életben marad-e. Az év első napja azonban az ifjú költőnek különlegesnek számított, így, ahogy olvastuk, ő igenis a szülinapjának tartotta. Emlékezetem szerint más költő is volt így a világirodalomban, nevezetesen Heinrich Heine.
Ehhez a témához kapcsolódik, hogy Petőfi szinte mindegyik alkotói évében írt évzáró vagy évnyitó verset. Olvassunk bele egyikbe-másikba, és gondolkodjunk el rajtuk. A Bucsu 1844-től különös módon arról vall, hogy ez az év nem tartozott a legjobbak közé. Ahogy a költő fogalmaz: „Nem foglak oda írni tégedet, / Hol boldog éveim följegyezve vannak.” Az öt versszakos költemény mindegyik szakaszának utolsó sora megegyezik a most idézettel. Pedig ez az esztendő már a költői pálya szép eredményeit hozta Sándorunknak. Ez azonban még a feltörekvő költőnek sem elegendő. Egy titkot vall be az olvasónak: „A mennyországnak állok küszöbén.” Ez, azt hiszem, nem tévedek, csak egy szerelem lehet. Vagy mégsem csak az, hiszen egy olyan emberről van szó, akinek a „nemzete”, a „hona” ugyanolyan fontos, mint a szívének tartalma. Ez utóbbi Csapó Etelke lehetett akkor, de ennek az érzelemnek nem volt viszonzása.
És a másik lényeges momentuma életének: a politika. Az 1843–1844-es országgyűlés sem hozott olyan eredményeket, amiket a nemzet költője várt volna. Ezt be is vallja a költemény utolsó versszaka utolsó sorában: „Te koszorúját eltépted honomnak, / Ifjú reménye mit fejére tett; / Ezért nem írlak oda tégedet, / Hol boldog évim följegyezve vannak.”
Rendkívül érdekes új szakirodalom a Petőfiről szóló hatalmas mennyiségű könyv és tanulmány közt Osztovics Szabolcsé, ami Sors, nyiss nekem tért főcímen, Petőfi Sándor életének krónikája alcímen jelent meg 2022-ben az Osiris Kiadónál. És mostani témámhoz könnyen kezelhető adatokkal szolgál. Megerősíti, hogy a január elseje keresztelési bejegyzés, hiszen akkor még nem is volt születési anyakönyv. Hadd említsem meg én is, hogy a születési hellyel is gondunk van, hiszen az iratok Kiskőröst említik leginkább, de Sándorunk Kiskunfélegyházáról írja: „Ez a város születésem helye.” A megidézett vers 1848-as, Félegyháza a keletkezési helyként megjelölt város. Ámde, hogy minden olvasó csodálkozzon, Szabadszállás is jelentkezett mint születési hely. Természetesen oka van a dolognak. Petőfi öccsét, Petőfi Istvánt Szabadszálláson, a református templomban keresztelték meg. Egyébiránt még nem mondtam, írtam, hogy Petőfi Sándor az apjától örökli azt az életvitelt, hogy rövid életében az ország rengeteg helyét bejárja. Hiszen az apa, Petrovics István mint mészáros és vendéglős mindig más helyen bérel (ahol tud) munkahelyet magának, és viszi magával a családját is.
