Egy lövés a lélekbe – A nagy generáció

Újranéztem A nagy generációt, András Ferenc kultikus, korszakos filmjét. Szomorú film. Megterhelő. Napok óta a fejemben jár. Olvasom Alexa Károly korabeli kritikáját. „A filmnek három főszereplője van: a Balek, a Kupec, s az, akit – egy Bereményi-legendáriumból csent névvel – »a nagy Pierre-nek« nevezhetünk. Mindhármuk élete csőd. A magánéletben egyformán az, a közélet – a nem létező polgári lét – színterein különbözőképpen.”

Fotó: Mirkó István

Szóval a film közepén kiderül, hogy Réb egy találmány miatt érkezett vissza, kint csak tengett-lengett, ki sem derült, hogy pontosan mit csinált, valamiféle közepesen sikeres szélhámos, ügyeskedő, üzletember, a fazék tetején lavírozó tutajos lehetett, aki folyamatosan az elsüllyedéstől rettegett, és ráülne már a saját maga nagy zsák pénzére, hiszen csak az első milliót, az első milliót olyan nehéz megszerezni. Vinné, leginkább ellopná a hazájától azt a szabadalmat, amiről éppen Makai apja, az idősebb Makai tudhat sokat. Utóbbit Kádár Jánosék MSZMP KB-s partnere, a méltán rettegett Major Tamás játssza. Remekül. Ez az egyik utolsó szerepe, motyogó, sűrű szemöldökű öreg, hol van a rettegett kommunista ököl, aki osztályharcos megtorlásról szónokolt ötvenhat után? Ez már az idős, a múltra csak felhősen emlékező Lucifer, de a filmbéli kapcsolat érthető: az jó elvtárs igazán megsegítheti az amerikás magyart. Aztán mégsem így tesz. Major (ahogyan a valóságban az összes kommunista értelmiségi, legyen volt ÁVH-s, volt katpolos vagy a néphadsereg korábbi tisztje, mint Árkus József vagy Vitray Tamás) a film végén „megnemesül”. Emberarcú kommunista lesz. Emberarcúkkal marcangoltak minket.
Réb ebben az értelemben maga a privatizáció, az átállítás, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végzett Frei Tamást amerikai ösztöndíjjal megkínáló, művigyorral újragyarmatosító Nagy Gömböc, az örökkön mohó és zseniálisan ámító Egyesült Államok, amely úgy használja a propagandát, hogy azt sokszor észre se vesszük. Kávézóláncot Rébnek, vagy legalább egy „Tégy a gyűlölet ellen” brandet. Hiszen Réb is vetít, tüskehaja maga a magabiztosság, szem, s még inkább lélek, velünk született vagy megtanult emberismeret kell ahhoz, hogy valaki észrevegye a jóképűség mögötti ürességet. Mert Réb, ahogyan Amerika is, mindent vinne, amit csak lehet, és ha lehet, akkor fillérekért. Ahogyan az amerikás Róna Tiborék az öreg kommunistával, Bors Jenővel álltak össze azért, hogy felépítsék a saját hanglemezkiadójukat, úgy ez a kis hal, ez a kis pióca is gazdatestet keres.
És a színészek. Az a Cserhalmi György játssza Rébet, aki Latinovits Zoltán mellett tanulhatta a színészetet, hogy a „nap végén” már a posztbolsevik, gyűlölködő Csáki Judit készítsen vele interjúkötetet. Az a Csáki, aki bevallottan annak a Molnár Gál Péternek a tanítványa, aki besúgóként és megkerülhetetlen kritikusként is Latinovits ellen dolgozott, hogy most beszervezésének „érzékeny részleteit” inkább ne is taglaljam. Haladjunk? Makai kedvesét az a (szintén remek) Udvaros Dorottya játssza, aki szinte sohasem szól édesanyjáról, Dévay Camilláról, akit éppen a Majorok és Gobbi Hildák tettek tönkre, illetve főnökeik, barátaik és elvtársaik, Rákosi Mátyásék és Péter Gáborék, miután egy nem létező ügy miatt Kistarcsára internálták, ahol megérezhette Hajnal Piroskáék vendégszeretetét (lásd még: Ítéletlenül). Eltörték az ő karrierjét is? „Van ilyen.”

Cserhalmi György Fotó: Fortepan/Prohászka Imre

És ki játssza Nyikitát, azaz talán Medgyessy Pétert vagy még inkább azt a Békesi Lászlót, aki mind Bodnárék, mind Fenyőék mellett „feltűnt”, hogy a pufajkás Horn Gyula mellett már miniszterként dönthessen a nagy ügyekben? Nyikitát a szintén kiváló Koltai Róbert alakítja. Az a Koltai, aki a valós életben is kádergyerek volt, aki a rendszerváltoztatás után több ilyen-olyan minőségű „szórakoztató” filmet is elkészíthetett (a Sose halunk meg kolbásszal udvarolgató, szuszogó, visszagondolva igen taszító főszereplőjét a nagybátyjáról mintázta, a Csocsó pedig befolyásos apjáról szól, aki a „néhai” Sztálinvárosban ért el már régen elpusztult és elrothadt sikereket, de tudjuk, hogy ahogyan szinte mindenki, ő is „rendes ember volt”). Persze ne tagadjuk, ezek nem is rossz filmek, persze nem is annyira jók, Koltai is kedvelhető komikus és nem is ügyetlen rendező, de azért mégiscsak izgalmas ez az áthallás is. Rá­adásul mindkét darab színes, zenés, néhol vicces, néhol taszító történet, de mindkettő felér egy-egy bájosabb történelemhamisítással, mert bizony, a többség nem így élte át a Rákosi-diktatúrát vagy a Kádár-rezsim fontolva gyötrését, még akkor sem, ha nosztalgiázva inkább csak a szépre emlékszik. És mi a kulcsszó: az ügyeskedés. A túlélés.
Talán a színész személyiségében is benne lehet ez, mindenesetre nagyon is foglalkoztatja, több filmje ilyen közép-európai karaktereket, szélhámosokat, egyrészt-másrészt stiklizőket ünnepel, nem beszélve a fiáról, aki felfüggesztetett kapott egy éppencsak milliárdos „ügyletért”. Hiszen így kavarodik össze a valóság a művészettel. És Cserhalmi, azaz Réb Amerikája? Üres, mint az átlagembernek kiporciózott „amerikai álom”, Réb a jól ismert nagyotmondó, a zakóba bújtatott, újra­sminkelt Cipolla, monológjai mögött nincs semmi, még a kocsmai bunyóban is szerencsétlenkedik (az a béna verekedés a film leggyengébb pontja, hasonlítsuk össze a Kojot csontrepesztő ütései­vel), és újra és újra meglopja, átveri naiv barátját. Ami maga Magyarország? A jóravalóbb, de tesze­tosza értelmiség? Politikai síkon akár az MDF? A népi mozgalom? De maradjunk a mára eltűnt, a baloldalon Antall Józsefhez hasonlóan egyre inkább ünnepelt konzervatív pártnál.
Mert mi jellemzi Makait? Talán némi jóindulat, talán elvei is vannak, szereti a fiát, de nincs vele, nem érti, nincs rá ideje, mert dolgozik – mit is? Tiniket szórakoztat, jó pénzért az infantilizmust választja a valódi döntések helyett. Idegesítően naiv, zavaróan tétlen, több jelenetnél arra gondolunk, hogy ekkora balfék nincsen, és a legnagyobb bűn is az övé: hagyja, hogy túlérzékeny, magányos fiát is megrontsa ez a csürhe. Ahogyan a nőjét majdnem megerőszakolják, utóbbit leitatják. Ez lenne a hazánk e kesernyés, talán lesajnáló, talán igaz nézőpontból? Vagy ez lenne továbbra is a későbbi MDF? Aki hagyja, hogy a Nyikiták, az ügyeskedő posztkommunisták és partnereik (jó estét kívánunk, kedves Csepi Lajos és Szabó Tamás), illetve Rébék, a Világbanktól visszaejtőernyőzött későbbi zöldbárók (jó napot, kedves Raskó György) vezessék a kezét? Ez lenne az évtizedekig manipulált, szocia­lista erkölccsel traktált magyar nemzet, amelyet először Molnár Csilla halála sokkolt le (mellékszereplők: Fenyő János, illetve Fodros István), majd a szépségkirálynő tragédiája után jöttek az újabb és újabb gyomrosok? 

Ezek lettek volna a nagy álmaink cafatjai, mi lennénk a Makaik, akik egy újabb szabadságharcról, de legalábbis egy valódi rendszerváltásról álmodtunk, hogy aztán durcásan, megelégedetten elfogadjuk a Gorenje-forradalmat?

A VIII. kerület a rendszerváltozás idején. Fotó: Fortepan/Prohászka Imre

Mert a film lezárása tragikus és szánalmas. Amikor megtörtént a teljes kudarc – az öreg Makai inkább megmenti az idős feltalálót a ragadozóktól –, szépen elintegetik Rébet a repülőtéren. Aki visszasomfordál Amerikába. „Van ilyen” – mondja Réb, „Van ilyen”, ismétli meg Makai. „Van ilyen”, tehetjük hozzá mi is. Hatalomátmentés, bank­alapítások a nyolcvanas évek végén, kádergyerekek „antikommunizmusa”, Csengey Dénes és Krassó György halála, az árok Csurka István és Antall József között, spontán, majd teljes, felgyorsított privatizáció, elszabott kárpótlás, elmaradt igazságtétel, majd hipp-hopp, máris „itt van” ’94, hogy a drótkeretes Nyikitáék már vissza is kerüljenek a hatalomba. Réb megint visszajöhet. Felvásárolja az egyik lapot vagy mondjuk az egyik kereskedelmi tévét. Makai addigra már halálra itta magát, esetleg beállt Nyikita egyik cégébe vagy éppen lebuktatták az ügynökdossziéjával, így már visszament vidékre, inni és leépülni.
Durva? Igen. De éppen ez történt. Egy lövés a lélekbe. Volt és van mit begyógyítani.

Borítókép: Major Tamás mint III. Richárd a Nemzeti Színház szoborkertjében. (Fotó: Mirkó István)