Libéria egyike azon afrikai államoknak, amely sose tudott kiszabadulni rabszolgamúltjából. A XIX. század első felében felszabadított amerikai rabszolgákat hozott ide vissza az Egyesült Államok, hogy az „őshazában” új életet kezdjenek. A kísérlet katasztrofális eredményekkel járt, ugyanis az újonnan érkezettek azonnal átvették a hatalmat a helyben lakók felett, különleges elitet alkottak, az őslakosságtól pedig még az állampolgárságot is megtagadták. Az afrikaiak végül 1980-ban tudták megdönteni az amerikai telepesek uralmát, s ahogy az lenni szokott, brutális diktatúrát alakított ki Samuel Doe elnök, akit tíz évvel később öltek meg egy puccs során, a polgárháború kezdetén. A lázadók vezetőjét 1997-ben választották elnökké, Charles Taylor diktatúráját végül 2003-ban tudták megtörni, a volt lázadó, elnök ma ötvenéves börtönbüntetését tölti emberiesség elleni bűnök elkövetése miatt. Libéria az egymást váltó diktatúrák és polgárháborúkat követően ma a helyi viszonyokhoz képest stabil, de virágzónak nem tekinthető. A viszonylagos béke egyik záloga az, hogy az országot irányítók megkapják az Egyesült Államoktól azokat a támogatásokat, amelyek az egészségügyi ellátást vagy az oktatási rendszert működtetik. A libériai gazdaságot ugyanis úgy építették fel, hogy az amerikai segítség bizonyos részét fordították az említett ágazatokra. A USAID pedig nem közvetlenül adja a támogatásokat, hanem erre szakosodott cégeken keresztül. Az évi mintegy százmillió dolláros amerikai segélyt az olyan cégek, mint az FHI360, a Chemonics vagy a DAI juttatják el az érintettekhez, és talán meglepő, de az összegek közben látványosan olvadnak. A kimutatások szerint nagyjából 88 százaléka marad a közvetítőknél, s 12 százalék jut el az iskolákhoz és kórházakhoz, ami még így is sok pénz Libériában, s a kormányzat nem is nagyon ágál a helyzet miatt. A segélyek felülvizsgálata miatt viszont igen, a pánafrikai sajtóban se szeri, se száma az aggodalmas cikkeknek az oktatási vagy az egészségügyi projektek feltételezett összeomlása miatt. Ugyanakkor nem várható, hogy az amerikaiak önként távoznának Afrikából.
Mindenki bálnája
Az ilyen támogatások ugyanis mindenképpen köteléket szőnek a segélyező és a segélyezett között. A szóban forgó összegekről jól tudja mindenki, hogy kézen-közön el fognak tűnni, az afrikai viszonyok között pedig nem is keresi senki a felelősöket, hiszen a rendszer így működik. A segélyek miatt lekötelezett közvetítők és a célzott közösségek pedig adott esetben, mikor dönteni kell valami fontos ügyben, nem haboznak teljesíteni a nagy testvér kérését. Érdekes példa erre az időnként felmerülő, a bálnavadászattal kapcsolatos nemzetközi szabályozás, ahol Japán, Norvégia és Izland ki szokott állni a gyakorlat mellett, miközben általános össztűz zúdul rájuk különböző államok és környezetvédő szervezetek részéről.
Ez utóbbiak sokszor az államok kinyújtott kezeiként működnek, esetleg olyan nemzetközi szervezetek, amelyek több államtól is kapnak támogatást.
A folyamatos adok-kapok rendszeresen felmerül az ENSZ-ben, valamint a sajtó is rengeteget cikkezik róla, főleg mert a titokzatos bálnák megölése nagyon izgalmas téma Moby Dick óta. Egyes jelentések egyúttal azt is jelzik, hogy a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságban olyan országok is kiálltak a bálnavadászat mellett, mint a nyugat-afrikai Mali, amelynek még tengerpartja sincs, de segélyprogramja Japánnal igen. A bálnavadászat lehetőséget nyújt az országoknak arra, hogy nemzetközi vizeken kutatóhajókkal vizsgálják a tengeri emlősök vonulását, olyan területeken, ahol hadihajók megjelenése szemet szúrna. A bálnák ebben az ügyben a legkevésbé fontosak.
Oszd meg, és uralkodj
Ruanda különleges szeglete Afrikának a segélyezést és az imázst tekintve. Az egész nagyvilág lényegében tétlenül figyelte 1994-ben, hogy az országban a többségi hutuk lemészárolják a kisebbségi tuszikat, és semmi módon nem avatkoztak be a népirtásba. A világ ma se tudja megkülönböztetni őket egymástól, a ruandai véres múltról nem tud többet ma se a nyugati ember, mint akkor, amikor megtörtént. Pedig nagyon tanulságos. A két közösség ugyanis nem etnikai, hanem elsősorban politikai kategória. A rendszerető és az irányításról sokat tudó belgák különítették el egykor a térségben a gazdagabb és befolyásosabb tuszikat a nép zömét adó hutuktól. A tuszik hagyományosan állattenyésztéssel foglalkoztak, így gazdagabbak voltak a földműves hutuknál. A belgáknak ideális volt az etnikaivá vált feszültség, nem ők küzdöttek a helybéliekkel, hanem a két közösséget fordították egymás ellen. Mikor az afrikai országok többsége 1960-tól kezdve felszabadult, Ruandából sok tuszi vándorolt át a szomszédos Kongói (Léopoldville) Köztársaságba, amely később Zaire néven vált ismertté, hogy ma a Kongói Demokratikus Köztársaságként működjön.
A kongói tuszik, helybéli néven mulengék elkülönültek az ott élő népektől, az oszd meg, és uralkodj elvét követő Mobutu Sese Seko zaire-i diktátor pedig őrájuk támaszkodva stabilizálta a hatalmát a gigászi országban.
Kongóban két hosszú és nagyon véres polgárháború is lezajlott, ahogy a szomszédos Ruanda és Burundi is pokoli fájdalmak során jutott el oda, ahol most áll, de ma is vannak tuszik az összes említett országban. Ruanda pedig ezt kihasználja. Az említett polgárháborúk azonban megtévesztők. Ebben az esetben ugyanis nem az országon belül voltak konfliktusok, de több regionális erő feszült egymásnak, így a szakirodalom előszeretettel használja az Afrika világháborúi kifejezést.
Ágyúval verébre
Paul Kagame ruandai elnök ugyanis hadúrból békeúrrá vált, mondja lapunknak Tarrósy István. A Pécsi Tudományegyetemen működő Afrika Központ vezetője rámutatott: Ruanda felocsúdott a népirtásból, és elképesztő fejlődésen ment át, a helybéliek pedig ezt a bőrükön érzik. A személyi igazolványokból kikerült a nemzetiségi rubrika, nincsenek már hutuk és tuszik, csak ruandaiak vannak. Kigali, a főváros tiszta és rendezett, jól működő tömegközlekedéssel, rendszeresek a nemzetközi sportesemények, nemrégiben a magyar kosárlabda-válogatott játszott itt világbajnoki előselejtezőt, és a lányok nagyon elismerően méltatták a vendéglátó országot. Az imázzsal azonban nehéz küzdeni. Ha valaki Ruanda nevét hallja, jó eséllyel csak a népirtásra emlékszik. Hasonlóan rosszul jár Etiópia, amelyről a nyugatiak többsége ma is azt képzeli, hogy éhezik, miközben egy százmilliós lakosságú regionális nagyhatalom. A térséget a britek mindig kedvelték amolyan hátsó kertként. A XX. század elején a britek még Ugandát javasolták a leendő zsidó állam helyszínének, az elképzelés akkoriban nem is volt annyira bizarr, mint ahogy most hangzik. Ruanda pedig annak az áttelepítési programnak volt a célországa, ahová a britek a náluk lefülelt illegális migránsokat akarták küldeni. Ruanda természetesen sokkal szegényebb az Egyesült Királyságnál, valamint az említett rossz imázs miatt se tűnik különösebben vonzónak még a migránsok számára sem. Ruanda azonban mindent megtesz, hogy bemutassa az ország szépségét, így a Visit Rwanda (Látogassa meg Ruandát) turisztikai program egyezséget kötött az Arsenal futballcsapattal 2018-ban, hogy mez- és stadionszponzorként reklámozza az országot. A britek migránsáttelepítő programját azonban a brit bíróság leállította, arra hivatkozva, hogy Ruandában nem biztosítottak az emberi jogok, így egyszerre szólt a sajtó Ruanda pokoli állapotairól és gyönyörű turistaútjairól. Nem sokat segített a helyzet megértésében az sem, hogy időközben az ENSZ is Ruandáról kezdett beszélni.
Határ a dzsungelben
– Ruanda egyértelműen jelen van a Kongói Demokratikus Köztársaságban – állítja Tarrósy István, hozzátéve, hogy a nyersanyagban szegény Ruanda a nemzetközi kobaltpiacon eladóként szerepel. A kobalt ma kincset ér, használják mobiltelefonokban, akkumulátorokban, a cégek mindenhol keresik. Ruandában nincs, Kongóban viszont van. A hírek arról szóltak, hogy az M23 nevű ruandai lázadócsoport átcsapott Kongóba, és elfoglalt egy kétmilliós nagyvárost, Gomát. Tarrósy István jelezte: az M23 a tuszi érdekek védelmében lép fel, amelyet ők határoznak meg, így nehéz behatárolni a csoport céljait és törekvéseit. Rávilágított, a szóban forgó régió amolyan kormányozatlan terület, odáig nem ér el Kinshasa hatalma, vagyis a vákuumba belépő erő igyekszik irányítani a közösséget. Mint mondta, a jelenség máshol is feltűnt, így az Al-Sabab vagy a Boko Haram terrorszervezetek is megszervezték a Covid-járvány idején a maguk módján az egészségügyi ellátást, a közlekedést, az oktatást a megszállt vidékeken, miközben folytatták terrorakcióikat. Ugyanez jellemezte egyébként az al-Kaidát és az Iszlám Államot a Közel-Keleten, és nagyobb mértékben a tálibokat is Afganisztánban, ahol ők végül sikert arattak, s a kezükbe került a kormányzás. A pécsi professzor szerint Ruanda egyértelműen túlnyúlik saját határain, alkalmanként fizikailag is, mint most, benyomul a kormányozatlan területre, és kihasználja a helyzetet. –
Itt nem arról van szó, hogy az M23 elindul Kinshasa felé. Ez 2600 kilométer lenne a dzsungelen keresztül
– mutat rá a közép-afrikai viszonyokra. Aláhúzta ugyanakkor, hogy Kelet-Afrikában számos lehetőség kínálkozik az olyan országoknak is, mint Magyarország, amely kezdi felismerni a fekete kontinens jelentőségét, így az egyik kelet-afrikai erőközpontban, Kenyában, a főváros Nairobiban is működik a Study in Hungary (Tanulj Magyarországon) programiroda, amelynek segítségével helybéli diákok juthatnak el a magyar egyetemekre. Ezt hat magyar egyetem kooperációja működteti a Pécsi Tudományegyetem vezetésével. Itt nem lehet tömegekről beszélni, nem is ez a cél, de ne feledjük, az erősödő afrikai középréteg gyermekei előszeretettel mennek Európába egyetemre, és egyre több tehetős család forgat ilyen terveket a fejében a kelet-afrikai partvidéken vagy a nagy tavak környékén, vázolta fel a helyzetet Tarrósy István. Nem beszélve azokról a nagyon befolyásos és gazdag afrikaiakról, akik Indiából költöztek Kelet-Afrikába, és egyre erősebb kapcsolatokat építenek ki a két, dinamikusan fejlődő régió között.
Borítókép: Az Arsenal játékosának mezén a Visit Rwanda felirat (Fotó: Getty Images/Charlotte Wilson/Offside)
