Vadak a hidegben

Ideje van a böhöm nagy vadhúsoknak.

Kihalt a világ. 

A szomorú csöndben néha elroppan egy holt ág, és a háziasszony a konyhában kinyitja az üvegbe zárt nyarat, mialatt jég alá vermeli a kósza, lobogó hajú vágyakat a tél csendőre, január.

– Ilyenkor eljön az ideje a böhöm nagy vadhúsoknak – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elővett a fagyóból egy böhöm nagy vadhúst. Dámborjú volt. Annak is a diója. És csak állt Rezeda Kázmér, kezében a dámborjú diójával, és visszagondolt kedves, szép, csöndes vadászatokra az őszi erdőkben, amelyeket össze-vissza festett a bohókás, bohém piktor, ősz komája, október. De most már ropog a hó. És minden nap kiadnak egy egész országra kiterjedő sárga, vörös, padlizsánlila riasztást, mert havazik, mert ónosesőzik, s mert hideg van.

– Érdekes… – gondolta Kázmér –, amikor katona voltam, és álltam Ercsiben valamikor ’84–’85 telén az őrtoronyban, mínusz húsz fokban, egyszer sem jött oda Veres Róbert mérnök-őrnagy, miszerint „jöjjön be honvéd elvtárs, nagyon hideg van, kiadták a vörös riasztást, ideje melegedni kicsit és meginni egy forró teát”. Nem volt ilyen. És még Csicsó törzsőrmester sem bukkant fel, hogy hozzon egy jó meleg mamuszkát meg egy kicsike jó pálinkát.

– Barbár idők voltak, hiába… Ezért még nem hülyült el mindenki…

Persze, még nem bizonyította senki, hogy a barbár idők és a nem elhülyülés között szoros az összefüggés, miképpen azt sem, hogy a végtelenné nőtt „szabadság”, valamint a jólét és a teljes elhülyülés is szoros összefüggésben van egymással, nem bizonyította ezt senki, legfeljebb a história. Csak az a baj, hogy a teljes elhülyülések idején az idő ponttá zsugorodik, odalesz a múlt meg a jövő is, és akkor kedves, öreg barátunk, História úr visszavonul vidéki birtokaira, és ki sem dugja orrát a könyvtárszobájából. Helyette sok-sok Fukuyama jár-kel szerte a világban, és hirdeti a történelem végét.

– Na ja… „Isten halott”, mondta Nietzsche. „Nietzsche halott”, mondta Isten. És kettejük közül csak az egyiknek lehet igaza… Mire Rezeda Kázmér mindezeket legombolyította a morfondírján, éppen le is fagyott a keze a fagyóból kivett dámborjú diójától, úgyhogy ideje volt munkához látni.

– Ha Fukuyamának igaza lenne, akkor most mindenki teljesen el lenne hülyülve az egész világon, másfelől én is tofu fasírtot gusztálnék, hernyó lisztben forgatva, zabkását is rütyőgetnék, és előkészíteném a csicseriborsóból készített „okosfehérjémet” holnapra, hogy erős legyek, mert mennék paradicsomlét önteni egy világhírű alkotásra valamelyik múzeumban. Ahhoz pedig kell az erő. Az elhivatottság. A kitartás. Mondják, amúgy ezek a kicsike szerencsétlenek azért a Mona Lisát öntik le paradicsomlével, mert ha egy mai, modern, vége a történelemnekféle festményt öntenének le, azt senki nem venné észre…

Na tessék… már megint lepergetett vagy ötpercnyi morfondírt Kázmér, igaz, a dámborjú dióját közben letette olvadozni, és csak bámult ki a vörös riasztás alatt álló havas világba, ahol egy súlyosan depressziós rigó ügyködött egy fél dióval, valószínűleg csak azért, hogy az legyen a fejfája, miután oldalához szorított szárnyakkal leveti magát Kázmérék teraszának korlátjáról a mélybe.

– Bár még ezt sem bizonyította senki…

Azután egy elvénült kutya vakkantott bele a fagyott világba, de rájött, mennyire felesleges, úgyhogy abba is hagyta.

– Nagy, vastag könyveket érdemes még ilyentájt elővenni a felső polcokról – morfondírozott tovább Kázmér, mert ahogy múlott az idő felette, két dologra kellett rádöbbennie. Az egyik rádöbbenés sihedernyi kölök volt, kantáros rövidnadrágban, fején piros frígiai sapka, és az volt a neve, hogy „nem találom a történelem végét”. A másik rádöbbenés elöregedett, de jó karban lévő öregúr volt, viseltes, de tiszta zakóban, és az volt a neve, hogy „nagy hidegben régi, vaskos könyveket olvasni meg morfondírozni a legjobb”. Az összes többi nagy rádöbbenést elhordta az idő. De legalább a dámborjú diója kezdett olvadozni.

– Anna Karenina, Háború és béke, mert Tolsztoj nélkül nincsen semmi sem. És József és testvérei, ahhoz kell a jég alá vermelt világ, s persze azért is, mert „mélységes mély a múltnak kútja”, amely kút nagy, teljes és globális elhülyülések idején mindig kiszárad. A frivol tavaszok és a szemérmetlen nyarak vékonykább könyveknek valók, még akkor is, ha az idő múlásával a tavaszok egyre kevésbé frivolak, a nyarak pedig szinte egyáltalán nem szemérmetlenek. De, ami a lényeg, és ezt szögezzük le – gondolta még Kázmér, és már hozta is a bölcsesség kalapácsát s a tapasztalat erős, hegyes szögét, szóval szögezzük le, hogy ha újra kezdhetném, biztosan nem kezdeném újra…

A dámborjú diója közben teljesen kiolvadt, úgyhogy ideje volt végre tényleg munkához látni. Annál is inkább, mivel a nagy, böhöm vadhúsokhoz két napra volt szükség. Úgyhogy Kázmér munkához látott. A nagy, böhöm húsokhoz nagy, böhöm zöldségek kellenek. Fogott hát Kázmér sok nagy, böhöm sárgarépát, sok ugyanilyen fehér répát, vagy három nagy gumó zellert, két karalábot, hagymákat, fokhagymát, csokor petrezselymet, aztán az egészet megpucolta, a zöldeket nagy darabokra vágta, a hagymákat egyben hagyta, a petrezselymet aprította, majd az egészet beletette egy jó nagy lábosba és felengedte vízzel. Egy darabka füstöltet rakott még bele, aztán borsot, borókabogyót, babérlevelet, zsályát, majorannát, és feltette forrni. A só tilos. 

Amikor felforrt, egy-két percig hagyta zubogni, majd levette, és kitette a fagyott világba, hogy a tél csendőre, január lehűtse. 

Mikor lehűlt, a páclébe belecsúsztatta a dámborjú dióját, úgy, hogy alulra kerüljön a hús, teljes egészében, ne lógjon ki a léből egy porcika sem, lefedte, és a hűtőbe rakta. Ott kell annak pihenni holnapig. Addig pedig van idő, úgyhogy jöhet a böhöm nagy vadhúsok elkészítésének legfontosabb része, az olvasás. Olvasott hát Kázmér.

„– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.

– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.

– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:

– Esküszünk! Esküszünk!”

Bár Tolsztojt ígért magának, de ez akadt a kezébe, és ez mindig lenyűgözte, lenyűgözte Dobó, a múlt mélységes mély kútja, a magyar hősiesség, ráadásul fölöttébb időszerűnek érezte mindezt, a nagy, teljes és globális elhülyülés idején. S az volt az egészben a legidőszerűbb, egyszersmind leghátborzongatóbb, hogy most Eger vára kitágult az egész országgá.

Sokáig olvasott Kázmér, éjszakába nyúlt az olvasás, ami persze újra olvasása volt régi, nagy olvasmányoknak, hatvan felett az ember nem olvas semmi újat, különösen nem nagy, teljes, globális elhülyülések idején, mert ilyenkor nincs is mit. Azután aludt egyet Kázmér, és nagy szerencséje volt, hogy bogyók nélkül is tudott nagyokat, egészségeseket aludni, s – „talán álmodni: – ez a bökkenő;  / Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent. E meggondolás az, / Mi a nyomort oly hosszan élteti…”

Hát persze. De ez már egy másik történet. Reggel aztán folytatódott a foglalatoskodás a böhöm nagy vadhússal. Kiszedte Kázmér a dámborjú dióját a pácléből, fogott egy nagy tepsit, kevés zsírt rakott az aljára, majd a húst letörölgette, alaposan bedörzsölte sóval, borssal és kakukkfűvel, és így rátette a jószágot a zsírra. Majd fogta a zöldségeket, akkurátusan felvágta őket szép, egyforma, guszta szeletekre, és körbe pakolta velük a húst, de úgy, hogy az egyik oldalra sárgarépák és fehér répák, a másikra zeller és karaláb karikák kerültek, és annyira gondosan csinálta ezt Kázmér, annyira odafigyelve, hogy kicsit meg is rémült magától. Ezután a zöldségeket is sózta, utána a pácléből rámert az egészre vagy öt-hat merőkanálnyit, majd a 170 fokra feldühösített sütőbe tette az egészet, gondosan lefedve, hogy ott duzzogjanak három órán keresztül. Elkészítette még a krumplipürét, sok vajjal és szerecsendióval.

És beköszönt a dél, a vasárnapi dél, megszólalt a harang, megjött a család, Kázmér pedig tálalt, és elmelegedő szívvel nézte, hogyan falják fel az egészet pillanatok alatt. Primitivót töltött Kázmér a vadhoz. S amikor mindenki hazament, nekilátott rendet tenni a konyhában a romok fölött. És megállapította, kissé szégyenlősen, miszerint soha nem gondolta volna, hogy hatvan felett lesz még intim kapcsolata egy hölggyel a feleségén kívül. Pedig lett. Szilvia volt a hölgy. Odaadó, kedves, simulékony, s bármi fröccsent, elfolyt, kiömlött, Szilvia azonnal ugrott és feltörölt, felitatott mindent. Szilviának henger alakja volt, és egy ügyes tartón figyelte Kázmért, hogy minden pillanatban rendelkezésre álljon, Kázmér pedig ügyesen le-lehengergetett Szilviából egy-egy levélkét, úgy végezte a rendrakást.

Amikor a konyha ragyogott, bealkonyult. Kázmér pedig kinézett a világba, és megállapította, ismét feldöntötte valaki a mennyei sajtárt, kiömlött a tej, abból lett ez az átláthatatlan tejköd a lenti világban. Olyan volt, mint Dante poklának bejárata. Szerette Kázmér az ilyesféle időt. Szerette a kicsike, kedves, mosolygós, önszeretgető bánatokat. Aztán elővette egy nagy magyar színész verseskötetét, és azt olvasgatta. Az Előétel a pokolban című verset többször is. Különösen a végét, ezt:

„Tányérunkon férgek másznak,

giliszta csúszkál kenyérdarabra,

beszögelt ablakok, homály szivárog

a vérrel borított asztalokra.

Elfordulunk, nem bírjuk látni,

inkább a távoli fáklyákat

nézzük és felvillan előttünk

egy-két ige: Biztosak vagyunk-e

mindannyian, hogy csak vétkeink

miatt jutottunk ide…?”

Fájt Kázmérnak ez a vég. Mármint, hogy biztosak vagyunk-e. És megint a világra gondolt és a nagy, teljes, globális elhülyülésre. Ami a pokol. Kedves, mosolygós, önszeretgető bánat nélkül. És féltette az üdvözülést. Hiszen a halált nem félte már régen. S végül arra jutott, csak azért sem adja fel a reményt soha.

A fagyóban pedig volt elég böhöm nagy vadhús.

Messze még a tavasz…

A borítókép Szerényi Gábor rajza