Kis kertek, nagy igények

A városi levegő szabaddá tesz – ez, a középkorból származó ismert mondás, némileg módosulva ugyan, de most is érvényes. Hiszen ma a föld népességének több mint fele él városokban, és várhatóan ez az arány gyors ütemben tovább növekszik. Persze a tömegeket aligha a szennyezetté vált levegő vonzza a már így is mind zsúfoltabb kőrengetegbe, hanem a fejlett infrastruktúra, a munkahelyek sokasága és a kényelmesebb életfeltételek. A magasabb fokozatú komfortért viszont szó szerint is nagy árat kell fizetni: drága lakhatás, zsúfoltság, zaj, közlekedési dugók, tülekedés, stressz. És a kevés zöld; eltűnőben a természet közelsége, amely pedig, mióta az ember lekászálódott a fáról, évezredek óta a létezés alapfeltételei közé tartozik. A lombsusogás, madártrilla, az eső áztatta föld illata iránt érzett vonzalmat még akkor is a génjeinkben hordozzuk, ha már a nagyszüleink is megrögzött urbánusként koptatták az aszfaltot.

Fotó: Éberling András

Az igazán értékes dolgok pénzben nem mérhetőek – vélekednek a bölcselők. Így van ez a közösségi kertek esetében is, ahol a lakótelep uniformizált környezetében az efféle időtöltés megadhatja a kreativitás, az alkotás felszabadító érzését. Aki kicsike parcellája gondozásával felfedezi a földdel bíbelődés ősi tevékenységének rejtett örömeit, az ilyen embernek ezáltal jobbá válik az életminősége is. A nagy felvilágosodáskori filozófus, Rousseau elhíresült „vissza a természethez” gondolata a lakótelepek sajátos szubkultúrájában szinte magától adódóan hullik termékeny talajra. Az eredetileg itt élők felmenőinek gyökerei jobbára a hagyományos falusi világhoz kötődtek. Az évszázadok során kialakult megszokott életüket, erkölcsi rendjüket, a közösség összetartó ereje nyújtotta biztonságot az ötvenes évek diktatúrája alaposan szétdúlta. A szovjet vonalat követő Rákosi az agrárországot erőszakkal a vas és acél országává próbálta átbuherálni. A falu öntudatos, saját tudására támaszkodó, önálló gazdálkodáshoz szokott emberéből proletárt akart faragni. A falvak népét felkényszerítette Budapestre, hogy a szovjetektől koppintott lakótelepeken élő gyári munkásként kezdjen új életet. A számukra idegen környezetben az emberek elanyátlanodtak, mogorva, magába zárkózott, örökké gyanakvó lakosként élték a mindennapjaikat. Mára ez a nyomott légkör oldódott, de a proletárdiktatúra szelleme gyakran még mindig ott kísért a szűk lépcsőházakban. A bizalmatlanság közhangulatot rontó szellemének elűzéséhez a közösségi kertek is hozzájárulnak.

– Amióta a kis bérelt ágyásomban gondozom a palántáimat, megváltozott az életem – lelkendezik a Békási Kert közösségének oszlopos tagja, egy nyugdíjas özvegy férfi. – Azelőtt naphosszat csak otthon gubbasztottam, nem volt kihez szólnom, nyomasztó volt a magány. Most, hogy a május elején elültetett paradicsompalántáim szépen virágoznak, a szomszéd ágyások bérlőivel együtt gyönyörködhetem bennük, jólesik az elismerő dicséretük. Már az apró zöld termések is mutatják magukat, ami igazi sikerélmény. De ennél is fontosabb, hogy már nem vagyok egyedül, van egy közösség, ahol nem csupán a palánták, hanem az emberi kapcsolatok is kivirágzanak. Itt igazán érződik, hogy a Jóisten közösségi létre teremtette az embert.

Más kertekben is pezseg a közösségi élet. Van, ahol rendszeresen együtt bográcsoznak, közben például a kisgyerekes családok között baráti kapcsolatok szövődnek. A kert fenntartása, működtetése ily módon egy olyan társas létforma, mint mondjuk egy csapatsportegylet, ahol a közös cél az egymástól eltérő foglalkozású, más világszemléletű, különböző habitusú embereket is összehozza, a köztük feszülő ellentéteket feloldja. A magaspolitikában jó példa erre a 70-es évek elején az egymással szemben álló Egyesült Államok és Kína között kibontakozó pingpongdiplomácia. A mai, felfokozott indulatokkal teli légkörben a közösségi kertek hasonló funkciót is betölthetnek. (Milyen pozitív fogadtatása lehetne mondjuk egy-egy kertben a hidegháború idején lezajlott pingpongdiplomáciához hasonló „mini paprikadiplomácia” beindításának.)

Persze a közösségi kertek nem a társadalmi folyamatok alakítására születtek, hanem létfenntartásért vívott küzdelem részeként. Rosta Gábor ismertetése szerint az első, majd a második világháború következtében kialakult élelmiszerhiány idején jöttek létre. Elsősorban Angliában, amelyet a gyarmatokról friss terményekkel érkező teherhajók megtorpedózásával a németek kiéheztettek. Az éhínség elkerülésére az emberek az állam ösztönzésével és támogatásával a parkokat, tereket konyhakertté alakították át, ahol krumplit és más zöldséget termesztettek. Az idő tájt például a londoni gyerekek egyetlen édessége a sárgarépa volt. Az élelmiszer-jegyrendszer, az ínséges idők elmúltával a kiskertek művelése hobbivá vált. E szabadidős tevékenység elterjedve már nálunk is vonzó elfoglaltság.

A közösségikert-mozgalom kibontakozásának újabb lendületet adhat a globális klímaváltozásra és az egymást követő gazdasági válságokra visszavezethető általános elbizonytalanodás. Sokan igyekeznek legalább részben önellátásra berendezkedni, amelyre a bérelt kis parcellák is alkalmasak. Budapestnek egyébként is sajátos a helyzete. Egyfelől a zöldterület arányát tekintve nemzetközi összehasonlításban jól áll a város, de csalóka a kép. Azért, mert amíg a külső kerületek bővelkednek árnyat adó, hangulatjavító fában, cserjésben, parkokban, addig a belső városrészek lakói csak senyvednek, a WHO által egy főre javasolt kilenc négyzetméter is vágyálom. A környékbelieknek a zöld utáni sóvárgásán némi enyhülés lehet a hetedik kerületi bulinegyed egy foghíjtelkén virító Kisdiófa Közösségi Kert. A helyzetet tovább rontja, hogy a Pilis és a Börzsöny friss, enyhülést hozó erdei levegője a Dunán észak–dél irányból természetes légáramlatként a fővárost elérve a Békásmegyeri lakótelep sokemeletes lakótömbjein megakad, a csökkent erejű szél nem tudja ellensúlyozni a rekkenő nyári napokon felhevülő aszfalt forróságát. Ezért ezeken a helyeken szubtrópusi klímában szédelegnek az emberek. Itt aztán igazán elkelnének enyhet adó közösségi kertek.

Érdekes lehet a közösségi kertek bérlőinek szociológiai összetételét is szemügyre venni. Miután történelmi múltunkból adódóan eleve individualista társadalom vagyunk, a kezdetekben gyakran nehézséget jelent a kertművelésre magukat rászánó sokféle jelentkező között az együttműködési készség kialakítása. Rendszerint mindenhol akad egy-két mindent jobban tudó kekeckedő, akik rendszerint idővel le is morzsolódnak, elhanyagolt veteményesüket új bérlők veszik birtokba. Akiknek nagy része többgyerekes házaspár, de több, az aktivitása megőrzésére törekvő nyugdíjas vagy a mobiltelefonjától elszakadni képes középkorú dolgozó, aki a felmenőitől szívta magába a kertészkedés iránt vonzalmat.

A kertalapító több évtizedes tapasztalata szerint a rendszerváltás vadkapitalista mentalitáson túllépve sokat változott a szemlélet. Az emberek környezettudatosabbak és az önkormányzatok is alaposabban mérlegelik egy-egy arra alkalmas területen a bevétel növelése és a közjót inkább szolgáló döntést. Szükség is lenne a fokozott önmérsékletre, mert a főváros egyre zsúfoltabb. Jellemző adat, hogy egy új beruházásnál korábban száz lakásra hatvan autóval számoltak a tervezők, ma pedig ez a szám százötven. Eközben az utak továbbra sem szélesednek, az infrastruktúra lassabban fejlődik. – Mindezekre a kihívásokra válaszként több közösségi kertre is szükség lenne. Csakhogy az igények növekednek, hosszabbak a veteményesekre váró sorok, a kert kialakítására a terület viszont fogytán van – mutatott rá Rosta Gábor.