Fotó: Adományozó: Fortepan/Bojár Sándor
Váratlanul ért véget Böske karrierje. Nem árulta el, hogy miért, de apja megtiltotta, hogy tovább járja a pesti Csikágót. Gondolom féltette, mert Böske akkor már bögyösödött, füttyögtek utána a flaszterkoptató csibészek. Utoljára kaptam tőle egy puszit a pattanásos képemre a lépcsőfeljáró zugában. Próbáltam csókkal viszonozni, sajnos az álla fölé sikeredett a szája helyett. Kacagva elszaladt. Nem láttam többé. Más dolgom volt, például elmenni a háborúba érettségi helyett. Már senkim se él a Csikiben. Ha néha arrafele járok, eszembe jut Böske, a sorrentói szerenád, amit egy idő után szinte virtuóz futamokkal kísért az ormótlan harmonikán.
X
Nefelejcs utca 17. Hisz ismerem ezt a házat! Sokszor játszottam itt a harmonikámmal. Muszáj volt, apám ha leitta magát, nem tudott munkába állni a sípládájával. Valaki följelenthette, mert bevonták a kintornás engedélyét. Megsirattam, mikor el kellett adni a vurlicert. Túlélte a háborút, apámmal ellentétben. Lóhúsra cseréltük, mikor feljöttünk a pincéből. A harmonikám is erre a sorsra jutott. Imádtam játszani. Olyankor azt képzeltem, hogy nagy művész vagyok, és lelkesen tapsol nekem az úri közönség a Zeneakadémián. A szomszéd házban lakott egy zongora tanárnő, azt mondta, született tehetség vagyok. Tanított volna ingyen is, de apám nem engedte. Kellett az a kis pénz, amit hazahozok a házalásból. Így is alig tudtunk megélni. Apám akkor már ószeres volt, összeszedett minden lomot, adta-vette a környéken. Amint beütött a hideg idő, maradt a szénhordás. Azt se tudom, hogyan élünk meg, ha szabósegéd nagybátyám, aki velünk lakott, nem adott volna a közösbe. Így tengődtünk, mint annyi család a Garay piac környéki kis utcákban. Lakott itt, a Nefelejcs 17-ben egy fiú. Minden nap hűségesen várt a körfolyosón.
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!