Fenntartható Sziget?

Már évek óta kimondott tény, hogy a Szigetet nem nekünk, magyaroknak szervezik, hanem a külföldi vendégek igényeire szabják, akárcsak a fővárosi bulinegyedet.

Fotó: BachPekaryMate

Vörös hajú, pirospozsgás, huszonéves srác egy szál gitárral a kezében énekel dallamos popslágereket a csordultig telített Sziget Fesztivál nagyszínpadán. Olyan, mint egy tehetséges utcazenész a londoni aluljáróból vagy akár Veszprémből, az átlagos szomszéd srác, akiért valamiért mégis milliók rajonganak: Budapesten hatvanezer ember nézte egyszerre a brit Ed Sheeran koncertjét. Csak azért ennyi, mert napokkal előre telt házat jelentettek a szervezők. Egy idő után viszont olyan tömeghisztéria alakult ki a nagyszínpad előtti 2,2 hektáros területen, hogy a fojtogató tömeg miatt sokan a pultokon keresztül próbáltak menekülni, és a Hajógyári-sziget bejárata felőli K híd is olyannyira bedugult, hogy gyalog sem lehetett elhagyni a Sziget Fesztivált.

Elviselhetetlen volt az embersűrűség, és ha éppen nem volt mázlink a többség által elfelejtett BKK-hajóval vagy türelmünk a szintén legalább egyórás taxisorral, akkor bizony megesett, hogy másfél-két órán át is tartott kikeveredni a hídon túlra.

Idén a telt ház táblát majd százezer főnél tették ki, ám érdekes módon 1999 óta a duplájára nőtt a Hajógyári-sziget maximális kapacitása. Akkor 50 ezer főt jelentett egy este, idén, húsz évvel később pedig már pontosan 95 ezer főre duzzadt ez a szám, miközben évről évre elmondják, hogy kész, vége: a rendezvény egyszerűen nem bír befogadni több fesztiválozót. Kétezeregyben 60 ezer fő volt a maximum, 2016-ban pedig a szokásos bejelentés már 90 ezer bulizóról szólt. Az idei nyitónap 95 ezres tömegére újra leszögezték: több látogató fizikailag nem fér el.

A valóság viszont az, hogy hiába volt jó a Foo Fighters, csodálatos a Florence and the Machine,­ és lehet belefutni új zenei meglepetések sorába minden Szigeten, már évek óta olyan tömegjelenetek alakulnak ki a fesztiválon, amelyekben nem érzi jól magát az ember, a túltolt növekedés pedig az élmény rovására megy. Folyamatos heringezés, pornyelés, toporgás-sodródás és a tudat, hogy ha bemerészkedünk egy koncert sűrűjébe, akkor ki tudja, hogyan keveredünk ki belőle, nem növeli a Sziget által oly sokszor megénekelt szabadságérzést.

Pedig a szervezők a legtöbb tekintetben kitesznek magukért: már nem tíz-tizenöt éve menő megélhetési rockereket, egynyári slágeres popelőadókat és olcsón megúszható DJ-ket hoznak Budapestre, hanem mai világsztárokkal, izgalmas indie-előadókkal és feltörekvő tehetségekkel színesítik a zenei mezőnyt. Lehet strandolni a Dunában, van a fesztivál területén „vegyesbolt”, ha valaki tényleg kint él egy hétig, és szüksége lenne mondjuk ragtapaszra vagy telefontöltőre, lehet óriáskerekezni, házasodni, jógázni, hulladékból alkotni, mozizni és mindenféle társadalmi kérdésről beszélgetni.

Mondják, hogy a legnagyobb cégek, véleményvezérek és rendezvények a rendelkezésükre álló publicitást, médiafelületet felhasználhatnák arra, hogy jó ügyekért álljanak ki. Karolják fel a hátrányos helyzetűeket, tegyenek a környezetért, bátran tűzzék zászlajukra ezeket a népszerű célokat, hiszen mindebből a pozitív üzenet közvetítése mellett a végén még ők fognak profitálni. A Szigeten pontosan ez történik: idei fontos jelszavuk a környezettudatosság.

Van visszaváltható „repohár”, komposztáló, víztöltő állomások, hogy ne fogyjon annyi műanyag palack, a zöld pontokon beszélgetéseket hallgathattunk a pálmaolajtól az újrahasznosításig, és különféle hulladékokat adhattunk le ajándékokért cserébe, a napelemmel működtetett ecokempingben kartonból készült sátrakba is beköltözhettünk, ráadásul a nagyszínpadon léphetett fel minden idők talán leghíresebb etológusa, a 85 éves Jane Goodall. A csimpánzkutatót hasonló ováció fogadta, mint az angliai Glastonbury Fesztiválon idén színpadra lépő 93 esztendős David Attenborough-t, ami jól mutatja, hogy a fiatalok szerencsére vevők a környezetvédelemre, ha a csapolt sör mellé adják, és a szeletelés és pogózás közben a jövőjükről is gondolkodnak hébe-hóba. Ha pedig nem, akkor legalább szembesülnek vele.

A baj persze az, hogy amíg a multik saját érdekeikre használják újdonsült jófej imázsukat, mint az óriási divatcégek, amelyek tonnájával égetik el kifutó termékeiket, miközben hangosan reklámozzák az úgynevezett conscious, azaz tudatos, természetes anyagokból és/vagy újrahasznosított ruhákból készült kollekcióikat, a Sziget esetében is jócskán el vannak tolódva az arányok. A legfiatalabb, ám már fizetőképes generációk rettenetesen vágynak valami igazira, autentikusra és értéket teremtőre. Legyen ez a szomszéd srácból világsztárrá nőtt Ed Sheeran, a koncertek közti színes festékbombákkal való csata a mellettük álló, különféle nemzetiségű vadidegenekkel, akikkel a fesztiválon örök barátságot kötnek, vagy egy jóleső beszélgetés az egyik zöld sátorban a felforrósodó világ megmentéséről Al Gore volt amerikai alelnök szigetes bejelentkezése után. Az ilyen élmények megfizethetetlenek, a Sziget és a többi nagy fesztivál pedig egyre pofátlanabbul drága. A napijegyek már lassan harmincezer forint felé kúsznak, egy aluljárós péksüteménylánc 180 forintos fánkja itt 850, a csapolt-vizezett sör 750, a vödrös koktél pedig tízezer forintba kerül.

Már évek óta kimondott tény, hogy a Szigetet nem nekünk, magyaroknak szervezik, hanem a külföldi vendégek igényeire szabják, akárcsak a fővárosi bulinegyedet. A kétezres évek turizmusában szabad szemmel jól látható fordulatot hozott a fesztiválipar, amely egyre meghatározóbb tényezővé kezd válni. Az egyre olcsóbbá váló repülés, a lakáskiadás piacának felpörgése és a zeneipar átalakulása vezetett odáig, hogy ma már komoly turisztikai-gazdasági tényezőnek számít egy-egy nagyobb fesztivál. A zenészek ma ismét turnéznak, hiszen a lemezeladásokat felváltották a videó- és zenemegosztó oldalak, az élő zene pedig – szerencsére – reneszánszát éli.

A Sziget 1993-hoz képest több mint megtízszerezte a fesztiválozói számát, és miközben 2000 és 2013 között stabilan 360-380 ezer volt a közönség száma, tavaly már majdnem 200 ezerrel lettek többen. Kérdés, hogy meddig lehet még feszíteni a határokat, és vajon mennyit veszít eredeti értékeiből a Sziget.

Bach Máté és Éberling András képriportja