Hol kezdődik a tánc?

A trianoni veszteségről készült balettet mutat be december 1-jén a Nemzeti Táncszínházban a Székesfehérvári Balettszínház a járványhelyzetre való tekintettel közönség nélkül. Az élőben online követhető Fantomfájdalom című darab librettóját L. Simon László, zenéjét Kocsák Tibor írta, aki a komponálás során végig együtt dolgozott Egerházi Attila koreográfussal. Az alkotóhármassal beszélgettünk.

A történet történelmileg hiteles eseményekre és motívumokra épít, két olyan fiatal férfi sorsát követi nyomon, akik mind a galíciai, mind az olasz fronton együtt harcoltak Fotó: Teknős Miklós

Lugas: Ki volt az ötletgazda? Miért állt össze pont ez az alkotóhármas?

L. Simon László: A mi kapcsolatunk 2012-ben indult Egerházi Attilával. Amikor kulturális államtitkár voltam, bejött hozzám azzal a képtelennek tűnő ötlettel, hogy ő hazatelepülne Magyarországra, a külföldön sikereket hozó balett-táncosi és koreográfusi munkáját hazahozná, és itt alapítana egy önálló társulatot. Én akkor már régóta foglalkoztam a kortárs tánccal, írtam is esszét ebben a tárgykörben. Erősen szkeptikus voltam, ám szerencsére Attila törekvését támogatta a székesfehérvári önkormányzat. Egyfajta csoda, hogy ott egy kortárs balettszínház tudott létrejönni.

Egerházi Attila: Korábban egyedül a Győri Balett volt az, amelyiknek ilyesmi sikerült egy vidéki városban.

L. Simon László: Attila többször javasolta, hogy írjak számukra egy történetet. Ennek jó apropót adott Trianon századik évfordulója. Engem mélyen megérintett nemzetünk tragédiája, de erősen foglalkoztatott az odavezető út is, különösen az első világháború. Ezért írtam egy olyan személyes történetet, amelyben az én felmenőim történetei is megjelennek. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy kit lehet zeneszerzésre felkérni. Végül Pál Gábor barátom kötött össze bennünket Kocsák Tiborral, akinek a munkáit már ismertem: a Hófehérke balett zenéjét különösen szerettem.

Egerházi Attila: Mi ott folytatjuk, ahol a librettó szerzője befejezte, ugyanis ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik a tánc. A tánc és a testbeszéd árulkodó, egyrészt az ősi, a beszéd előtti világban gyökerezik, másrészt ma is fontos szerepük van az életünkben. A közös történetünk arról fog szólni, hogy mit tud okozni az egyén életében az a társadalmi trauma, amely száz éve a hazánkat érte. A tánccal nagyon kifejezően lehet beszélni a kimondhatatlanról.

A fájdalmat ugyanis nagyon nehéz kimondani. A nagy traumák sokszor némaságra kárhoztatják az embert. Sőt van olyan, aki egy tragédia súlyától megnémul. Viszont a testbeszéde elárulja a fájdalmát. Ezért készültünk balettel a trianoni évfordulóra.

A történet történelmileg hiteles eseményekre és motívumokra épít, két olyan fiatal férfi sorsát követi nyomon, akik mind a galíciai, mind az olasz fronton együtt harcoltak
Fotó: Teknős Miklós

Lugas: Sokan megemlékeznek az évfordulón, de új művek nem nagyon születtek.

Egerházi Attila: Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója is éppen amiatt örült a darabnak, mert mi leszünk az egyetlenek a táncművészek, balettosok, néptáncosok világából, akik konkrétan darabot hoznak létre mementóul erre a kerek évfordulóra. Ez természetesen a büszkeségen és az örömön túl nagy felelősség is.

Lugas: Megvolt a történet korábbról? Van valós alapja?

L. Simon László: A történetben sok személyes szál van. Akkor fogalmazódott meg bennem, amikor 2011-ben Görög István ezredes, a pákozdi Katonai Emlékpark vezetője elvitt egy olyan emléktúrára, ahol első világháborús fronthelyszíneket jártunk végig. Azokat a helyszíneket, ahol az egyik dédapám meghalt, a másik dédapám pedig végigküzdött 12 nagy csatát. Az utazó társaság fele székesfehérvári volt, a másik fele pedig nagyváradi, mivel a váradi és a fehérvári katonák együtt harcoltak ezeken a helyszíneken. Tehát a történet történelmileg hiteles eseményekre és motívumokra épít, két olyan fiatal férfi sorsát követi nyomon, akik mind a galíciai, mind az olasz fronton együtt harcoltak.

Fotó: Teknős Miklós

Lugas: Tehát a történetnek valós alapja van. Elárulna néhány konkrétumot?

L. Simon László: A történet olyan fikció, amelyben sok valós elem van, s akár meg is történhetett volna. Két fiú kadétiskolában kötött barátságától jutunk el a háború végéig. Közben a barátságból rokonság lesz, ugyanis egymás húgait veszik el feleségül. Ez ugyan a mi családunkban nem történt meg, de az egyik barátomnál kialakult hasonló szituációt napjainkban is végignézhettem: a barátok sógorokká válnak. Ebben a történetben nincsenek nagy történelmi és politikai események, azok beépítése egyrészt nagyon direkt, másrészt eltáncolhatatlan lett volna. A személyes sorsok jobban foglalkoztattak bennünket.

Egerházi Attila: Ami létrejött, nem illusztráció, hanem egyénként megélt fájdalom, azaz maga a valóság.

L. Simon László: Ehhez kellett Tibor drámai erejű, nagyon kifejező zenéje.

L. Simon László

Lugas: Azonnal igent mondott a megkeresésre?

Kocsák Tibor: Igen. Pál Gábor producer, akit én nagyon régen ismerek és nagyon sokra tartok, bízik a zenei ízlésemben, szereti a műveimet. Laci az első találkozásunkkor elmesélte a történetet, és én rögtön magam előtt láttam az egészet, s mivel azonnal vettem a lapot, a képekből hangok s dallamok lettek. Nem tudom, hogy miért hatott így, de tudtam, nekem ehhez közöm lesz. Nekem nincsenek olyan erős személyes történeteim, mások által elmesélt családi emlékképeim, mint Lacinak, hiszen elég kései gyerek voltam, és valahogy titokban tartották előttem a családi dolgokat, s talán fiatalabb koromban nem is nagyon érdekelt a múlt. De azért nekem is felsejlettek nagyapám és nagymamám elbeszélései, amelyeket kicsi gyerekként hallottam, bár a legtöbb traumát titok, elhallgatottság övezte, s ha elcsíptem is valamit gyermekként, nem igazán értettem, miről van szó. Ugyanakkor nagyon megragadott a személyiségük, és csodálatos világnak képzeltem azt, amelyben a nagyszüleim éltek. Úgy éreztem, hogy azáltal, amit Laci mesél, mi nagyon közeli, mondhatni rokoni kapcsolatban vagyunk. Emiatt rögtön igent mondtam. Illetve még egy dolog vezérelt: nekem ez a harmadik balettem, és a mi világunkban azt mondják, a mestert az dönti el, hogy a harmadik is sikerül-e neki. Az elkészült mű egy kicsit összefoglalása mindannak, amit a zenéről tudok, legalábbis megpróbáltam mindent beletenni, amit az emberekről tudok, és amit drámai formátumnak gondolok.

Egerházi Attila van szerintem a legnehezebb helyzetben, mert van egy jó librettó, amelyre csodálatos zene született. Úgyhogy nagy a kihívás a koreográfus előtt: ha siker lesz, akkor ez közös siker, de ha bukás, akkor…

Egerházi Attila: Olyan ez, mint a váltóúszás, amikor például négyen úsznak, akkor az utolsónak kell megoldania a kérdést, neki kell beérnie a célba. A mi esetünkben kiválóak az alapok, nagyon jól úsztak az előttem levők, de én sem ronthatom el a közös pozíciónkat. Most nem foglalkozhatok azzal, hogy majd milyen érmet akasztanak a nyakunkba. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, örülök, hogy együtt tudok dolgozni ilyen művészekkel, mint Laci és Tibi, ez engem inspirál. Nagyszerű társulat jött létre Székesfehérváron, kreatívak a művészek, úgyhogy én bizakodó vagyok.

Kocsák Tibor

Lugas: Áruljanak el annyit a történetből, amennyit jónak látnak…

L. Simon László: A két pár története a háború előtt kezdődik, a boldog békeidőkben. Nemcsak innen visszanézve volt boldog békeidő, hanem akkor is úgy tekintettek rá. Ugyanakkor minden megváltozott a háború után.

A darabunk kőkemény dráma, minden hurráoptimizmust nélkülöző történet. A személyes tragédiák következményeit nem szabad összekeverni azzal a valóságos és jogos optimizmussal, amely a századik évfordulót, illetve a hivatalos politikai kommunikációt uralja a nemzeti összetartozás évében. Mi ma joggal gondoljuk úgy, hogy nagyszerű eredmény és érték a magyarság megmaradása, szellemi és anyagi gyarapodása mind az anyaországban, mind a határon túli szállásterületeinken. De ebben az előadásban mi nem jogos és tisztességes politikai kommunikációt szolgálunk, hanem tragédiát mutatunk be. Nem a nemzet tragédiájának a pannóját vázoljuk fel, hanem az egyszerű, hétköznapi emberekét. Olyanokét, mint amilyenek az én nagyszüleim vagy dédszüleim voltak, vagy mindannyiunknak a nagyszülei és dédszülei, akiket nem érdekelt sem a politika, sem a nagyhatalmak játékai, sem Apponyi heroikus küzdelme a béketárgyaláson. Őket az érdekelte, hogy elvesztették a fiaikat, a lányaikat, elvesztették a szüleiket, a testvérüket, a szerelmüket, a vőlegényüket vagy a férjüket. Őket megfosztották a házuktól és a hazájuktól, nem egy esetben mindentől, ami az övék volt. Az új határ furcsán vágta ketté az országot. A történetünkben az a két lány, aki hozzámegy a két fiúhoz, az nem ott él, ahol fölnőtt, hanem ott, ahova férjhez ment, és a háború után ott maradnak. Idegenek és magányosak lettek a saját otthonukban. Mi a történetet azzal zárjuk le, amit a háború és az ország szétszakítottsága okozott az emberek életében, az ide vezető folyamatot mutatjuk be.

Egerházi Attila: Olyan drámát szeretnénk létrehozni, amely megérinti az emberek szívét, hangozzék ez bármilyen patetikusan is. Megszólítva azt a generációt is, amely nem is érti a Trianon-történetet. A békeidőben, a szabad világban felnőtt fiatalok nem tudják, hogy a nagy háború és az ország szétszakítása milyen hatással volt az emberek sorsára és lelkére. Meg fogják érteni, mert valójában nem bonyolult dolog ez, nem egy ördöglakat. Mit kell csinálni? Olyan zenét kell írni, vagy olyan táncdrámát kell létrehozni, olyan librettót kell papírra vetni, amely személyes történetként jeleníti meg mások életét. Mikor értjük meg a másik embert, a szerelmünket, a feleségünket vagy a férjünket? Ha szeretjük. Ahhoz viszont érezni kell. Ha csak intellektuálisan akarom felfogni, akkor igazán nem fogom érezni s megérteni.

Kocsák Tibor: Mikor Lacival először beszéltünk a témáról, említette, hogy az első világháborúban több magyar katona halt meg, mint a másodikban. A számuk meghaladta a hatszázezret. Ez engem borzasztóan felkavart, én ezt nem tudtam. A zene ezért lett egy kicsit az első világháborús magyar katonáknak a rekviemje is. A történeten keresztül én is átélhettem egy sor olyan dolgot, amelyről korábban nem tudtam vagy nem gondoltam át. Megpróbáltam az érzéseimet és gondolataimat hűen visszaadni a zenében, de azért nem akarok róla beszélni, mert a zene beszél magáért. Attilával menet közben sokat beszélgettünk, hogy mi a helyes út egy-egy tételnél, miként jön ki leginkább a füzér, hogy jön ki a forma, a dráma. Mi akkor is együtt gondolkodtunk, amikor éppen nem voltunk együtt.

Egerházi Attila

Lugas: Tökéletes egymásra hangolódás?

L. Simon László: Azt hiszem, sikerült megértenünk egymást. Nekem az is fontos volt, hogy itt nem novellát kellett írni. Mivel az elmúlt évtizedekben nagyon sok táncelőadást láttam, minden egyes jelenetnél magam elé képzeltem a táncosokat, tudtam, ki honnan fog belépni, milyen mozdulatokat fog tenni. Lehet, Attila nem így fogja megcsinálni, de én láttam magam előtt, ahogy a lányok, az idegenben maradt asszonyok közelednek a szüleik felé a színpadon, de közben ott van közöttük egy képzeletbeli, ugyanakkor nagyon is valóságos határ, mert a szüleik máshol élnek, ők pedig özvegyként az apósuknál és az anyósuknál maradtak.

Egerházi Attila: Egy nyelvet beszéltünk rögtön az elején, félszavakból is értettük egymást. Mindennek ott van a lenyomata a zenében. Minden ütemből érezhető volt annak a szerzőnek a profizmusa, aki már dolgozott baletton és balettművészekkel, koreográfusokkal.

Lugas: Miért lesz Budapesten a premier, és szándékos vagy véletlen, hogy pont december elsején?

Egerházi Attila: Véletlen volt a dátum kiválasztása. Bár szerintem nincsenek véletlenek. Eredetileg június 4-én mutattuk volna be a darabot, ezt a Covid-járvány elsodorta. Amikor Ertl Pétertől új időpontot kértem, december elsejét kaptam. És én itt pontot tettem.

L. Simon László: A nemzet fővárosában egy ilyen darabot be kell mutatni, de természetesen otthon, azaz Fehérváron is lesz bemutató. Számomra a Nemzeti Táncszínház különösen fontos helyszín, hiszen államtitkárként én készítettem elő a régi helyéről való kiköltöztetését és az új játszóhely kialakítását. Amikor Attila elárulta az új időpontot, eszembe sem jutott, hogy december 1. a román nemzeti ünnep, a gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának napja. Akkor szembesültem vele, mikor valakitől kaptam egy otromba üzenetet, hogy milyen politikai számítás motivált bennünket abban, hogy a román nemzeti ünnepen mutatjuk be a táncdrámánkat. Ehhez a dátumhoz sokféleképpen lehet viszonyulni: van, aki elmegy ünnepelni és koccintani a román politikai vezetőkkel, van, aki pedig a nemzetünk számára tragédiát jelentő politikatörténeti eseményre emlékezik és emlékeztet. Közép-Európában el kell fogadnunk, ami az egyik népnek öröm, az a másiknak bánat. Még egyszer mondom, ennek a darabnak nincsenek politikai üzenetei. Valóban a személyes sorsokon keresztül akarjuk közelebb hozni az emberekhez a nemzeti tragédiát. A legifjabbakat nehezen érinti meg, ha felsoroljuk a szikár tényeket és adatokat: hány négyzetkilométer, hány ember, mennyi erőforrás, mennyi nyersanyag, hány kilométer vasútvonal, mennyi egyetem van Magyarország veszteséglistáján. A fiatalok sajnos megvonják a vállukat, és azt mondják, jó, jó, de eltelt száz év, ez már a múlt, legyünk túl rajta. De ha arról beszélünk nekik, hogy gondolja végig, milyen lehetett a dédapjának háborús árvaként felnőnie, milyen lehetett, amikor a dédapám szurony által felhasított hassal kiszenvedett a katonai kórház priccsén, az megérintheti őket. Gondold el, milyen lenne, ha te ugyanígy árvaként nőnél föl, mert én holnap elmennék a háborúba, és lelőnének vagy hasba szúrnának, mint az én dédapámat. Gondold el, hogy apáddal ugyanez történne, és te itt maradnál árván, és mit csinálnál mindazzal, ami itt van a nyakunkban, nélkülem? Ha ezeket az emberi dolgokat végiggondolják, akkor sokkal közelebb kerülhetnek a történelemhez és a nagyobb összefüggésekhez.