Kalandpedagógus

Az ország töritanára ötödikben majdnem megbukott történelemből. Négyévesen megijedt egy póktól, azóta dadog. A Jocó bácsi világa közösségi oldalán 47 ezren követik. A diákok aranyköpésein kívül ­sálakat és napszemüvegeket gyűjt. Balatoni József se megjelenésében, se tanítási stílusában nem a klasszikus tanár­modellt képviseli, amivel nagy támadási felületet ad másoknak. Nemrég jelent meg harmadik regénye Önharckép címmel.

Fotó: Katona Vanda

– Hogyan lett közszereplő?

– Miután különböző közösségi felületeken iskolai történeteket osztottam meg, többen megkérdezték, hogy miért nem hozok létre saját oldalt. Így született meg 2016 áprilisában a Jocó bácsi világa. Aztán jelentkeztem egy kereskedelmi tévé játékába. A nyereményből az osztályom utolsó táborát akartam kifizetni, de nem sikerült. Eljutottam egymillió forintig, majd kiestem, de nem adtam fel az álmom, gyűjtésbe kezdtem. Mindezek után behívtak a rádió reggeli élő adásába, amivel elindult a lavina. Két hét alatt negyven interjút adtam. Rájöttek, hogy azonkívül, hogy egy tévéjátékban bohóckodtam, vannak értékeim, pedagógiai gondolataim, tanítási módszereim. Azt is elmondom, hogy milyen hibái vannak az oktatási rendszernek, min kellene változtatni, valamint a szülőkkel és a diákokkal kapcsolatos aggá­lyaimról is beszélek.

– Miért dolgozik menedzsmenttel?

– Tibenszky Moni Lisa kilenc évvel ezelőtt misszióból hozta létre a Felelős Szülők Iskolája nevű szakmai és civil közösséget, melynek szakértője és állandó előadója vagyok. Lisával sokat dolgoztunk együtt. Kezdetben csak poénnak szántuk, hogy legyen a menedzserem, végül mégis így alakult. Előadásokat tartok, teljes állásban tanítok, osztályfőnök vagyok, aktív közösségi oldalam van, cikkeket és három év alatt hat könyvet írtam. Mindezt képtelen vagyok egyedül összefogni. Lisáék az előadásaimmal kapcsolatos háttérmunkát végzik. Az elején nem mertem kimondani, hogy van menedzserem, nehogy nagyképűnek gondoljanak. Egyébként aki ma Magyarországon közszereplővé válik, az kap hideget-meleget, így én is.

A szülőktől és a pedagógusoktól is. Van, aki azzal nem ért egyet, hogy szilveszterkor kitettem egy képet pezsgősüveggel, de az is gond, hogy tanárként miért szerepelek reggeli szórakoztató műsorban, ahol pedagógiáról, érettségiről, nyári táborokról beszélek. Van olyan gondolatom, amellyel sokan egyetértenek, másokkal viszont kiverem a biztosítékot. Ezt megtanultam kezelni.

Bevallott hibák

– Nemhogy állja a sarat, a Tanulj szabadon, taníts szabadon! című könyvében emeli a tétet: leírja, hogy milyen démonokkal harcolt meg. Ezt miért tartotta fontosnak közölni a világgal?

– Nagyon sok közszereplő, hogy ne rontsa a róla kialakult képet, nem beszél negatív dolgokról. Én úgy gondoltam, ha az ember megvív a ­démonjaival, átmegy a küzdési fázison, akkor ki kell állnia megmutatni, hogy ki lehet belőle jönni – példamutatásként. A pánikbetegség sok vetületét megéltem, nagyon kemény időszak volt. Az életemből egy év ezzel és a velejárókkal – alkohollal, lakásba zárkózással – telt el. Hat évvel ezelőtt keveredtem ki belőle. Idő kellett hozzá, hogy tudjak és merjek róla beszélni. Ezek után sokan megírták nekem, hogyan küzdenek a démonaikkal. És mit hoz az élet? Visszaestem a pánikbetegségbe. Rövid időre, de újra előjött, viszont akkor már tudtam kezelni. Rengeteg pánikbeteg gyerek van, de a felnőttek egyelőre nem tudják kezelni a helyzetet, beszélni se mernek róla. Ha van olyan tanár, aki nyíltan megszólal úgy, hogy tapasztalata is van, a diákok megosztják vele a problémájukat. A srácok értékelik, ha a pedagógus őszinte. Tetszett nekik, hogy a Kamaszharc című regényemben nagyon sok, a fiatalokat érintő problémáról írtam, a kábítószerekről, az önkielégítésről, a szexről. Sok tanár azt a képet sugározza magáról, hogy ő tökéletes. Én nem. Azt se titkolom el, ha az órán hibáztam, ha nem jól reagáltam egy helyzetre, vagy megbántottam valakit. Ezeket is vállalom. Tudok elnézést kérni a diákoktól. Hogyan várhatom el tőlük ugyanezt, ha én nem teszem meg?

– Milyen oktatási módszert képvisel, miről beszél a médiában?

– Az élményalapú oktatás híve vagyok, melyben több módszert ötvözök. Ebbe beletartozik a dráma-, a kooperatív, a játék-, az élmény- és a kalandpedagógia. Amúgy a másik szakom a hon- és népismeret. Beleszerettem az élménypedagógiába, azt bővítettem ki, és alakítottam a saját képemre. Ez a módszer közösségépítésre, képességfejlesztésre jött létre, ahol a tanár a csoporttámogató – facilitátor – szerepét tölti be. Olyan kérdéseket és gyakorlatokat ad, melyek az adott feladat megoldását segítik. Nem árulja el, hogy mit kell csinálni, hagyja a diákokat gondolkozni, kísérletezni. Például hogyan lehet falanxban, zárt csatarendben úgy haladni, hogy útközben ne sérüljenek meg. A diákok megbeszélik, hogyan kellene karddal, pajzzsal alakzatba beállni. Hagyom, hogy kipróbálják, majd megmutatom, hogy én ebbe hogyan tudok belenyúlni, megsebesíteni őket. Akkor újratervezik, és rájönnek a megoldásra. Nem mondom meg nekik, hogy egymást védve hatszor hatos négyzetbe kell beállni, hanem rávezetem őket.

Fotó: Katona Vanda

– Más módszereket használ, de a tananyag adott, amelyet meg kell tanítania. Milyen eredményeket ér el?

– Öt évig érettségiztettem, ahol történelemből a diákjaim legrosszabb eredménye 3,8 volt, a legjobb 4,5. A magyar oktatás azt méri, hogy ki ötös. Azt nem értékeli, hogy olykor egy hármas tanuló mögött mi munka van a diák és a tanár részéről.

Erősítve a jót

– Hogyan tudja a rengeteg évszámot, nevet, adatot megtanítani?

– Egyrészt szelektálok, másrészt mindenféle módszert kitaláltam: receptet kell írni történelmi anyagból, focipályán kell elhelyezni információkat, rengeteget játszunk, rajzokat, plakátokat, képregényeket, videókat készítünk. Nagyon gyorsan változik a világ, ezért nekem kell igazodnom a gyerekekhez. Elengedhetetlen, hogy újabb és újabb dolgokat találjak ki. Cserébe viszont elvárom, hogy használják ki az adottságaikat, hogy találják meg azt, amiben ők jók. Nekünk pedig kutya kötelességünk azt erősíteni bennük. Dühítő, ha egy tehetséges gyerek azért kallódik el, mert nem használja ki a képességeit. Nem várom el, hogy mindenki ötös legyen töriből, de ha megelégszik a kettessel, holott négyes is lehetne, akkor szeretnék neki segíteni megtalálni a motivációt. Emberileg pedig azt várom el a diáktól, hogy legyen nyílt és őszinte. Ha nem írt házi feladatot, akkor ne kezdjen el kamuzni, ne mondja, hogy megrágta reggel a macska. Legyen nyitott és elfogadó másokkal és önmagával kapcsolatban. Utóbbi néha nehezebb. Éppen ezért az önelfogadást is meg kell tanítani nekik.

– Milyen problémákkal fordulnak a gyerekek Jocó bácsihoz?

– Széles a paletta, a legváltozatosabb dolgokkal keresnek meg a diákjaim – és most már a szülők is. Pánikbetegség, hipochondria, kirekesztettség, családi gondok, válás, egészségügyi problémák. Az egyik a depresszió jeleit veszi észre magán, a másik a heréjében talált egy csomót.

– Hogyan tudja megszabni a bratyizás határát, ha ennyire közvetlen és őszinte a gyerekekkel?

– Ezt ők érzik, de ha kell, jelzem, hogy túlmentek a határon. A kamaszok mindig próbálkoznak, a lényeg, hogy azonnal kapjanak visszajelzést.

– Próbálják átvenni a hatalmat?

– Persze. A gimiben, az új osztályomban a 16 fiú között megindult a hierarchiaharc. Miután ezt egymás között megvívták, és mindenkinek meglett a helye, velem kezdtek el harcolni. Ez természetes folyamat. Még nem fordult elő, hogy ne én nyertem volna. Nemrég a feleségemmel örökbe fogadtunk egy hétéves kutyát, és hiába erős a személyiségem és a kisugárzásom, Marci pillanatok alatt „dominál” engem. Hónapok óta küzdünk, hogy átvegyem a hatalmat.

„Jézus-szindróma”

– Van olyan diákja, akivel nem tud mit kezdeni?

– Igen, sajnos találkozom ilyenekkel. A pedagógusok többségében létezik a „Jézus-szindróma”: mindig mindenkit meg akarunk menteni. Mi küzdünk érte, minden lehetőséget megadunk neki, miközben folyamatosan abba ütközünk, hogy ő nem akarja. Fájdalmas, de van, akit el kell engedni. Lehet, hogy öt év múlva visszatalál, és elmondja, hogy értékeli, amit érte tettünk, és bánja, hogy akkor nem hallgatott ránk, de olyan is van, akit nem lehet megvédeni önmagától, a sorsától. Néhány évvel ezelőtt képes voltam annyira magamra venni egy diák helyzetét, hogy majdnem beleroppantam. Míg egy gyerekért szélmalomharcot vívok, öt másikra nem jut időm. Nagyon kell figyelni rájuk, de nem lehet és nem is kell minden gyereket egyformán szeretni. Az egyiket a személyisége miatt kedvelem, a másikat azért, mert tud küzdeni. Van olyan diák, aki viszont engem nem szeret, mert nem passzolunk, de ezzel semmi gond nincs.

– A gyerekek könnyen elfogadták a beszédhibáját?

– Nekik sosem okozott problémát, nekem viszont több mint tíz évembe került elfogadni. Ma már semmiért nem adnám oda, mert én ezzel együtt lettem az, aki. Fiatalon sokan leírtak, hogy nem lesz belőlem semmi. A dadogás megtanított küzdeni. Az általános iskolában átéltem, milyen érzés, amikor kinevetnek, amikor félek megszólalni, később pedig azt is, hogy milyen érzés elfogadó közegben kinyílni, dadogósként a médiában szerepelni. Nyitott és empatikus lettem. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mások azután fogadtak el engem, miután én is elfogadtam magamat. Két hónappal ezelőtt a Budapest Kongresszusi Központban 1800 ember előtt beszéltem. A dadogást elfogadtam, de a testsúlyomat és vehemenciámat nem tudom. Harminckét éves vagyok, úgy érzem, gyönyörű önismereti úton járok. Ha bármi gondom akad, kiírom magamból, számomra az írás terápia.

– Több tetoválása van, a jobb karjára két majmot varratott. Mit mond a gyerekeknek, ha megtetszik nekik, és ők is szeretnének tetoválást?

– Leülök velük beszélgetni, és elmondom, hogy csak azért ne tetováltassanak, mert máson tetszik. Annak nincs értelme. Adjanak maguknak két hetet, és ha akkor is jónak tartják az ötletet, akkor üljünk le újra. Aztán megkérdezem, hogy miért akarják, és van-e bármilyen ellenérzésük vele szemben, mert míg a legcsekélyebb is fennáll, addig ne csináltassák meg. Elkötelezett híve vagyok az egyedi tetkóknak. Az elsőt 15 évesen varrattam. Apukámat kísértem el tetováltatni, és rájöttem, hogy nekem is kell. Lázadó kamasz voltam. Kiválasztottam a mintát, majd hetekig győzködtem anyukámat, aki végül belement. A másodikról viszont nem szóltam neki, így miután elkészült, hetekig nem állt szóba velem. Mindenki azt mondta: „A kézfejedre tetováltattál?! Soha nem lesz állásod, tanárként pedig végképp nem tudsz elhelyezkedni!” Tévedtek. Tetovált tanár lettem.