Nyerges, rudas, ostorhegyes

Sokáig parádé, látványosság jutott eszébe az embernek a fogathajtásról. Ünnepélyes vidéki esemény, amelyen néhány gyönyörű ló, díszes kocsi és kocsis felvonul a pályán, elkápráztatja a közönséget. Mára átértékelődött a kifejezés. A fogathajtás fegyelmezett, népszerű sportággá nőtte ki magát. Ám vannak, akik aggódnak a jövő miatt, mert nemcsak a fiatal hajtó kevés, hanem a fiatal kocsikészítő, szíjgyártó is, az ifjúságot a motor és az autó jobban érdekli a lónál. Mezőhegyesen, a Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság lovaspályáján júliusban mérte össze tudását a nemzetközi mezőny.

2020.07.04. Mezőhegyes fogathajtó verseny mezőhegyesi ménesbirtokon Fotó:Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

A lelátón öregember ül az árnyékban, fején fehér szalmakalap. Szombat délelőtt van, a mezőhegyesi lovaspályán narancsszínű akadálybábukat rendezget az egyik alkalmazott.

– Azt a jobb oldalit tedd már egy kicsit előrébb. Még egy picit, még, még. Állj, most jól van! – utasítja munkatársa a part széléről. És amikor a szónok bejelenti a hangosbemondóban, hogy megnyitja a maratonversenyt, az öregnek megcsillan a szeme. Oldalt pillant, és közli a tőle picit távolabb ülő szomszédjával: – Tudja, az apám még a huszároknál szolgált kilencszázhuszonkettőben. Ó, igen. Piros nadrág, kék dolmány. Huszár! – kiáltja fel, és a mutatóujját az ég felé emeli. – Az én huszár apám huszonhatban ment ki Németországba, én már ott születtem. Amióta lehet, mindig eljövök ezekre a versenyekre. Gyönyörűek!

Az idős huszárfi könnybe lábadt szemmel mustrálgatja a nemzetközi mezőny csapatait. Lovasember ő is. De nem csak ő. Négy napra mindenki lovasember itt, Mezőhegyesen. Hogy külföldről mennyien jönnek el ezekre az alkalmakra, nem is annyira meglepő. Emlékeket ébreszt fel bennük. Érdekesebb ennél, mennyien vannak itt nemcsak közeli falvakból, hanem a nagyvárosokból is.

– Mondta volna valaki húsz éve, hogy ebben a focista országban többezres tömeget tud megmozgatni egy-egy ilyen esemény? Belátjuk, még­iscsak lovas nemzet vagyunk? Hogy a ló a legjobb társunk? – teszi fel a költői kérdést a szalmakalapos öreg beszélgetőpartnere. Kosztolányi Dezső szavai jutnak erről eszembe: „Ez a ló hozzánk hasonlított. Első pillanatban elmosolyodtam. Ha kalapot viselt volna, vagy sétapálcát vagy zsebórát, akkor se lehetett volna mulatságosabb, akkor se lehetett volna emberibb.”

Fotó: Kurucz Árpád

A maratonhajtás napján, amerre a pályák vonala vezet, széket hordanak a mezőhegyesiek a kordonon kívülre, az út szélére, innen csodálják a fogatokat. Mögöttük, a parkolóban személyautók hada szemezik a lovakkal és a lovasokkal. Miközben a verseny helyszínére gyalogolok, lelassít mellettem egy vadi új kabrió. Csillog-villog a napfényben, sofőrje, egy jól öltözött középkorú férfi egyik kezével megemeli napszemüvegét, vet egy pillantást a pályára, majd látván, hogy az összegyűltek rá se hederítenek, hirtelen gázt ad.

A hangosbemondó sercegni kezd. Néhány perc, és indul a fogatok első maratonhajtása. Az állatorvosi szemle szerdán zajlott le a déli órákban, majd következett a díjhajtás előtti részletes mustra, a zsűri előtti felvonulás. A versenyzők ezúttal ismét bemutatkoznak. A pályáktól távolabb, a lombos fák alatt komoly arcú urak és hölgyek szemrevételezik a jelentkezőket. A férfiak fején keménykalap. A karima alatt éles szem, szigorú tekintet. Kell is mindez a pontos kontrollhoz. Most ugyan nem meghatározó, de az előző versenyszámban a fogatok összbenyomását is értékelték. Ilyenkor minden számít, a hajszálak állása, a gyűrődés a segédhajtók ruháján.

Ifj. Fekete György is behajt a bírák elé. A kerékráf még poros egy kicsit, de egyébként már elrendezte magát. Segédhajtója izzadságcseppeket töröl le az arcáról. Nyáron azért nem könnyű talpig beöltözve teljesíteni, de talán mégis kellemesebb, mint esőben, sárban. Az ellenőrök mindent rendben találnak. A páros még egyszer megigazítja magát, majd nekiiramodik, hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Így történik ez mindenkivel, a világbajnokságokon dobogós ifj. Dobrowitz József sem jelent kivételt. Neki is be kell állnia a csatasorba.

A küzdelem hét pályán zajlik. Az utolsó, a vizes a legizgalmasabb, itt még egy hídon is többször át kell gurulniuk a fogatokkal. Ezt a publikum is tudja, a szakaszt körülállja. Mégis megy minden, mint a karikacsapás. Sportnyelven szólva a lovasok a díjhajtások után is a helyükön vannak, pedig az első két nap sem volt számukra könnyű.

Elvegyülök a publikumban. Fiatalok és öregek egyaránt ájuldoznak a versenyzőktől, tapsolnak és ujjonganak örömükben, mígnem valaki megszólal mellettem: – Bizony nagyot lehet esni róla – kommentálja hangosan a látottakat, majd megvakargatja a fejét. Többen is értetlenül, szinte sértetten fordulnak felé.

– Volt egy hollandiai világbajnokság, amelyen a hercegi fogat belefordult a tengerbe – pontosítja, hogy tisztázza magát.

Fotó: Kurucz Árpád

Mintha csak megérezte volna, hogy baj lesz. A következő pillanatban borul az egyik kocsi, lovakkal és lovasokkal együtt esik bele a vízbe.

A sérült állatot félreállítják, az őrség paravánt húz elé, pillanatok alatt állatorvos veszi kezelésbe. A fogathajtó is sáros, arca fehér az ijedségtől, talán még sántít is egy kicsikét.

– Kérjük a nézőket, ne menjenek be a pályára segíteni, megvan erre a szakképzett személyzet – nyugtat a hangosbemondó. A baleset helyszínét pillanatok alatt kétségbeesett bámészkodók sokasága veszi körül. Szomorúan állapítjuk meg, elég egyetlen kis hiba, máris dől a fogat, törik a csont és a kerék.

– A ló ravasz, és nagyon intelligens. Amikor megérzi, hogy nem fenyegeti ostor, hajlik rá, hogy átvegye a hatalmat – teszi hozzá a férfi, aki az esést is előre jelezte.

Kihasználva a lélegzetnyi szünidőt végigmegyek az árusok standjain. Micsoda munkák, dicsérem meg az egyik lószerszámgyártót, aki meglepetésemre nem egy bőrövet, hanem egy hatalmas vödröt vesz elő az asztala alól.

– A miénk megcsinálta, hibapontot se szerzett. Ha nyerünk, kapni fognak tőlem a lovak egy vödör pezsgőt!

– A fogathajtás dicsőséget hoz az országnak, csak legyen elég olyan fiatal, aki szívesen beáll aranyérmeseink mellé tanulni – kapcsolódik be a lószerszámkészítővel folytatott beszélgetésembe Czakó Zoltán, aki ugyan nem nevezett, de szereti a lovassportokat, maga is lovagol. – Köztudomású, hogy ez méregdrága sport, kedvtelés, amelyet jobbára állami pénzen, klubok keretében lehet jól csinálni. Vegyük csak azt, hogy egy versenyre szerszámozott négyes fogat tartalék lovakkal több millió forintba kerül.

Ezek után a részletkérdéseket is megtárgyaljuk. Megtudom, nemcsak a fiatal hajtó kevés, de a fiatal kocsikészítő, szíjgyártó is, mert az ifjúságot a motor és az autó jobban érdekli a lónál. Az állat bonyolult, izgalmas élő szervezet, törődni, foglalkozni kell vele, türelmet igényel, ez pedig a mai gyerekekben nem igazán van meg, hangoztatja a két férfi egymás szavába vágva. Pontos adatokkal viszont egyikük sem tudja alátámasztani félelmeit. Akiket megszólítok, legyen az versenyző, edző, szakosztályvezető, állatorvos, a téma megpendítése után lázba jön, szenvedélyesen magyaráz. Van köztük, aki nem panaszkodik, ám olyan is, aki szerint Magyarországon inkább csak lovacskázás folyik. De az már elég régóta és eléggé komolyan. Külföldi versenyen 1960-ban indult először magyar fogat. A sportág elterjedésének, fejlődésének nagy lendületet adott, hogy 1971 óta a világ legjobbjai Európa- és világbajnokságokon mérhetik össze tudásukat. Az első Európa-bajnokságot épp Budapesten rendezték meg 1971-ben.

A kettes fogatokat négyes fogatok váltják fel szombat délután. Ebben a hajtásban összhangban kell lenniük a lovaknak: hátul, bal oldalon a nyergesnek, szintén hátul, de jobb oldalon a rudasnak, elöl a gyeplősnek és az ostorhegyesnek. Fenséges, ahogyan szinkronban végigviszik a kötelező elemeket. Az sem elhanyagolandó, milyen versenykocsit húznak maguk után. A nézők közül többen csak azért mennek ki, azért tolják egyre közelebb a székeiket az eseményhez, hogy megszemléljék a járműveket. Idén ez csak a szakmának adatott meg, hiszen kizárólag a maratonhajtásra mehetett be bárki. Márpedig a maratonhajtásban terepkocsival lehet és kell indulni, míg a bemutatásban, a díjhajtásban és az akadályhajtásban díszkocsival (utóbbiakat élő videóközvetítésben láthattuk). Ezek általában minden színben és árnyalatban pompáznak, díszítésük, kidolgozásuk művészi, összeillik a szerszámzattal.

Fotó: Kurucz Árpád

Egészen mások a terepkocsik, közük sincs a népi, nemzeti hagyományokhoz. Ezeket mérnökök, formatervezők is készíthetik extravagáns megoldásban. A fogatra így kerülnek acélvázas kasok, szekrények, rámák, tárcsafékek, vertikálisan és horizontálisan egyaránt ható lökésgátlók, acél- és műanyag rudak, hámfák és kerekek, a kerekekre ütközőkosarak, hogy a rendkívül szűk terep­akadályok, a 250–300 centiméter széles kapuk, a keskeny átjárók és az éles fordulók – egy-egy akadályon belül akár sorozatban is – törésmentesen legyenek leküzdhetők. Ebben az évben Cziráky és gavallér típusú terepkocsiból volt a legtöbb. Az 1980-as világbajnokságon, Windsorban két magyar fogat is két kerékkel érkezett célba. Manufaktúrás fakerekeik nem bírták a strapát. Ám még így is megnyerték a csapatezüstöt. A nemzetközi szövetség azonban gyorsan lépett, módosította a szabályzatot. Azóta csak a négy ép kerékkel célba érő versenyző eredményét fogadják el.

Az utolsó nap, a vasárnap Mezőhegyesen is az akadályhajtásé, a díjakat is ekkor adják át. Mire vége a versenynek, mind a hatvannégy fogat és a kétszáz ló megkapja összesített pontszámát. Kivéve azokat, akik időközben kiesnek, vagy feladják a harcot. Dicséretre méltó helyi eredmény is születik, így a házigazda Mezőhegyes is ünnepelhet. A boldogság annál nagyobb, hogy a győzelmet csupán remélték és akarták, de nem számítottak rá. Egyik lovasuk, Papp János ezt szépen meg is fogalmazza: hazai pályán a legkönnyebb rontani. Az ötnapos rendezvény tanulsága általános a magyar sportra nézve, hiszen a fogatot mindig több ló húzza, de mindegyik ugyanabba az irányba, és nem sokat számít, ki ül a bakon.

Idő és pontosság

A fogathajtó versenyek első napja mindig a díjhajtásé, amely az idomítottság és a fegyelmezettség próbája. Ebben a számban a lovak, a hajtó, a segédhajtók és a kocsi az egyes nemzetek hagyományainak megfelelően díszes, azaz „kiglancolt”. Ennek kivitelezése nagy jelentőségű a pontgyűjtésben.

A feladatokat lépés és ügetés jármódban kell végrehajtani. A második nap a maratoné. Ez a lovak állóképességét, ügyességét teszi próbára. A 15–20 kilométeres pálya minden egyes szakaszán más a feladat. A lovakon speciális maratonhám feszül ilyenkor, mögöttük az egykori harci szekereket idéző terepkocsi halad. Amikor a Nemzetközi Lovas Szövetség 1969-ben hivatalos lovasversenyei közé emelte a fogathajtást, a maratonhajtásnak sokkal nagyobb szerepe volt, mint például a díjhajtásnak. Egy fergeteges maratonnal az összetett versenyt is meg lehetett nyerni. Az első négy szakaszon a hajtó mellett a fogatbíró ellenőrzi a feladatok szabályos végrehajtását, és ha kell, büntetőpontokkal sújtja a versenyzőt. A befejező részen már a bíró nélkül halad a fogat, úgy, hogy a számozott akadályok mindegyik kapuján minél rövidebb idő alatt áthaladjon. Az akadályok stabil rudakból és könnyen leüthető verőlécekből állnak. A segédhajtók verseny közben nem szállhatnak le büntetlenül a fogatról. A harmadik versenyszám az akadályhajtás. A pályát akkor teljesíti hibátlanul a fogat, ha a kocsi nyomtávolságánál harminc centivel szélesebb akadályokon (selybákon) fenn maradnak a teniszlabdák, és a jármű alapidőn belül célba ér. Ebben a versenyszámban a kocsi, a lovak szerszáma, valamint a hajtók és a segédhajtók ruházata a díjhajtáséhoz hasonlatos.