Ennek oka viszonylag egyszerű: Faludy alapvetően szerepjátszó, próteuszi alkat volt, és remekül értett hozzá, hogyan kell szórakoztató, csattanós anekdotává formálni egy-egy történetet, köztük a saját életének eseményeiről szólóakat is. Olykor tehát megmásított vagy elhagyott ezt-azt, amikor ezekről szóban vagy írásban megnyilatkozott.
Későbbi életrajzírói aztán ellenőrzés nélkül vették át e részleteket, hozzájárulva e legendák irodalmi „bebetonozásához”. Holott Faludy levelezéséből, valamint a kortársak visszaemlékezéseiből kirajzolódik – vagy éppen kikövetkeztethető –, valójában mi és hogyan történt.
Csiszár Gábor – a költő születésének száztizedik évfordulójához igazított – könyve elvégzi ezt a munkát. Cáfolja például azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint Faludy híres Villon-átköltéseit eredeti, vagyis francia szövegek alapján írta volna.
Nem, egy bizonyos Paul Zech 1930-ban megjelent, német nyelvű Villon-átköltései alapján dolgozott. Valójában Zech alkotásait formálta a maga (és a maga által elképzelt) Villon-képére. A haláltánc-ballada ihletőjét ugyanakkor hiába keresnénk francia elődje vagy német kortársa művei között: ebben saját halálfélelmének adott hangot.
Egy másik legendáról – miszerint egy szélsőjobboldali képviselő szívrohamot kapott, és lefordult a székről, miután ’38-ban elolvasta Faludy neki címzett versét – szintén kiderül, hogy közkeletű tévedésen alapul: Csilléry András túlélte a második világháborút, és kanadai emigrációja alatt érte a halál a hatvanas évek közepén.
A rabként töltött recski éveihez kapcsolódó történetek túlnyomó része viszont igaz. Ellenállása nemcsak az őrökkel szembeni öntudatos viselkedésben nyilvánult meg („Fáradt már az ember teste, / B…ik verset írni este!”, vetette oda az egyik ávósnak, aki alkalmi verset akart rendelni tőle), hanem az elítéltek szellemi kondíciójának fejlesztésében is: az úgynevezett „recski szabadegyetem” egyik legnépszerűbb „előadója” volt.
De Faludy nem elégedett meg ennyivel: fejben verseket komponált (számára e tevékenység az alkotói önrendelkezés biztosítója, a szögesdrótok között fellelt szabadság hordozója volt), és alkotásait vagy ínyének vérével rögzítette egy-egy darab vécépapírra, vagy elszavalta társainak. Ők aztán megtanulták, és szabadulásuk után megírták és elküldték vagy személyesen elmondták neki az 1950 és ’53 között keletkezett költeményeit – így állt össze a nyolcvanas években megjelent Börtönversek című kötet anyaga.
