Szurkolni a döntetlenért

Golyóstollal a zsebben lehet kapálni, de kapával a kézben nem lehet írni, tartja a méhkeréki mondás. A méhkeréki román ember tartotta is magát ehhez. Miután kitartó munkával legyőzte a szegénységet, elküldte fiait diplomázni. A békési község negyven év alatt nyolcvannál is több orvost adott az országnak, ápolta anyanyelvét, kultúráját, miközben magyarul is megtanult. A méhkerékiekkel összhangban a kétegyházi és eleki románok is ­köszönik szépen, jól érzik magukat Magyarországon.

Szertartás a gyulai ortodox katedrálisban. A békési falvakban kétszáz évvel ezelőtti román nyelv él Fotó: Békés Megyei Hírlap–Kiss Zoltán

Eleki polgárok párbeszéde:

– Engem Galina Jánosnak hívnak, és román vagyok. Román, mert én anyám után mondom magam annak. Az apám szlovák, a feleségem sváb. Hát akkor mi lesz a gyermekem?

– Én tiszta román vagyok – válaszolja erre Abrudán György.

– Ha te az vagy, mondd ezt el románul is!

– Sajnos nem tudom. Nem beszélem a nyelvet.

– Ki akadályozza meg, hogy beszélj románul?

– Senki. Nem kell, nincs rá szükségem. Az utcán sem beszél senki románul.

– De ugye van Eleken román tannyelvű iskola?

– Van. De én nem oda jártam. Hiába tanítják a magyar iskolában a németet és a szlovákot, a románban meg az anyanyelvemet, és hiába engedélyezettek a kétnyelvű feliratok, a használt hétköznapi nyelv a magyar. Senki sem erőlteti, mégiscsak ez marad. Ellustultunk – jegyzi meg Abrudán György a magát négynemzetiségűnek valló békési kisváros főutcáján.

A svábok kitelepítése előtt Elek község lakosságának nyolcvan százaléka német ajkú volt. Ma már ennek az emléke csak az idősebb korosztályban él, a későbbi nemzedékekről azt lehet mondani, egyek lettek mind. Nincs különbség a román, a sváb, a tót és a magyar fiatal között. Összeházasodnak, összekeverednek, a folyamat megállíthatatlan. Próbálják a nemzetiségi öntudatot fenntartani, de az utcán már csak a magyar szó megyen, ahogyan a helyiek mondják.

A második világháború végéig történelmi munkamegosztás is volt ezen a vidéken. A gazdák a németek voltak, a béresek, a cselédek a románok.

– Megmondom őszintén, volt, amikor féltünk szlovákul beszélni. Amikor idejöttünk, nem nagyon ismertünk senkit, és olyan rossz szemmel néztek ránk, hogy le lehetett olvasni az arcukról: biztosak abban, hogy amikor szlovákul ­beszélünk, őket szapuljuk. Pedig nem. Csak örültünk, amikor véletlenül összefutottunk a mi fajtánkkal, és használhattuk az anyanyelvünket – tájékoztat egy hölgy az utcán, akitől arról érdeklődöm, hogyan viszonyulnak egymáshoz a kisebbségek a településen.

– Az uram mindig ránk szólt ilyenkor, hagyjuk már abba, ne beszéljünk így. Amikor én meg még egy asszony házról házra mentünk, hogy megkérdjük a szlovákokat, nem volna-e kedvük énekelgetni velünk a kórusban, volt olyan, hogy azzal zavartak el, mit akarunk mi tőlük, csak nem gondoljuk, hogy tótul nótáznak majd a színpadon? A fiatalokat pedig egyáltalán nem lehetett rávenni.

Néhány lépésnyire tőlünk a Magyarországról elűzött és Németországba telepített svábok emlékműve utal arra, mekkorákat fordul néha a történelem kereke. Eleknek román nemzetiségű az új polgármestere, a román iskolát épp bővíteni készülnek, jóllehet nem túl sok nyolcadikos ballagott el idén. A végzősök többsége Gyulán tanul tovább a Nicolae Bălcescu gimnáziumban, ahonnan egyenes út vezet valamelyik romániai egyetemre, ehhez könnyen szerezhetnek ösztöndíjat is a román államtól. Akad, aki Bukarestig megy.

*

Kétegyházán a falu közepén állok, a buszmegállóban. Tőlem jobbra is, balra is rendezett, széles és egyenes utcák jelzik, hogy itt nem úgy építkezett mindenki, ahogyan a kedve tartotta, hanem előre kidolgozott, központi terv szerint.

Aki odaátról, Romániából érkezik, és ezt meglátja, el sem hiszi, hogy ebben a patikaszerű környezetben él az ország egyik legnagyobb román közössége. A környéken is sok faluban laknak román családok – immár évszázadok óta.

Kétegyháza vegyes lakosságú. Míg az 1970-es években ötezer lakosából négyezren vallották magukat román nemzetiségűnek, napjainkban az össznépességnek – amely háromezer-háromszáz fő körüli – már csak a 27 százaléka.

Ehhez a fogyáshoz köze lehet annak is, hogy Elekhez és Gyulához hasonlóan itt is sok a vegyes házasság. Ahol az egyik szülő magyar, ott hiába íratják be a gyereket a román iskolába, otthon nem fognak egymással románul beszélni, s a román fél sem tanulja meg az irodalmi románt.

Kétegyházán – és mondhatnánk, egész Békés megyében – a használt román nyelv megmaradt a kétszáz év előtti érintetlenségében, kicsit belterjessé is merevedett. Míg az öregek ezen nőttek fel, a középső nemzedék tagjaitól idegen. Bár szinte mindent értenek, ami románul hangzik el, kényelmesebb nekik a magyar beszéd. Ha például jönnek a romániai küldöttségek, a vendéglátók és a vendégek párbeszédén mindkét fél derül.

Mivel korábban érkezem a megbeszéltnél, beülök egy üdítőre az egyik kocsmába. A betérők jó napottal köszönnek, de előfordul, hogy románul kapják a választ. Errefelé mindig meg kellett küzdeni a kenyérért, ma sincs ez másként. Egy gyors kávé, egy üveg sör, és máris mindenki megy a dolgára, mondja a pultnál egy fiatalember munkaruhában.

A faluban lépésről lépésre alakult, javult az élet, anyagiakban és kultúrában egyaránt.

A helyiek megértették, őrizniük kell a régi szokásokat, a népi értékekből, tárgyakból tájházat rendeztek be. Megtalálhatók itt a grófi portáról származó bútorok csakúgy, mint a régi paraszti mesterségek szerszámai és a földművelő eszközök sokasága.

– A második világháború után rengeteg kincs, pótolhatatlan míves kézimunka ment veszendőbe. Hordták a népek az Almássy gróf kastélyából a sok szép holmit. A pusztulásba. Eltüzelni vagy az istállóba. De még a tanácsházára is került íróasztal, nem is egy, fotel, gazdagon díszített szekrény. Nem lehet ezért ma már senkit hibáztatni. Ha nem is idejében, de azért viszonylag hamar észbe kapott mindenki. Azóta mentik a régiségeket, hiszen most már tudják, a kulturális örökség a falu rangját emeli – részletezi egy férfi a főúri épület bejáratánál. Néha erre jön, hogy megnézze, minden rendben van-e, nem törték-e fel a zárat, nem loptak-e el valamit a kápolnából, megvannak-e még a családi tragédiákra emlékeztető udvari sírkövek.

Az első kétegyházi falumonográfia 1893-ban jelent meg románul. Ezt Ardelean József Jánosnak, a falu egykori görögkeleti lelkészének köszönhetően kilencven év múlva újra kiadták, ezúttal két nyelven. A kötet szerkesztője ezt a falubelijeinek ajánlotta, ezekkel a szavakkal: „Amennyit tudok, annyit írok majd, attól a gondolattól vezérelve, hogy inkább keveset írok és igazat, mint sokat és hamisat.”

A község eredete valóban homályba vész.

A tatár és a török, a különböző járványok, a be- és kitelepítések megtették hatásukat a századok során. Az viszont tény, hogy 1718-ban a kétegyházi magyaroknak Löwenburg János Jakab vármegyei főispán határozata alapján át kellett települniük innen Gyulaváriba, az ottani románok pedig még abban az évben Kétegyházára költözhettek. Egyfajta lakosságcsere történt.

A falu és a környék népe soha nem ismerte a merev határokat, sem az államiakat, sem a nemzetiségieket. A régi időkben görögök, majd zsidók vitték a falu kereskedelmét, ugyancsak jó kapcsolatban a többséggel. A kétnyelvűség itt, úgy tűnik, nem elválaszt, hanem összeköt. A köz­ségben – amelynek szintén román származású a polgármestere – többen is megerősítik, minden megadatott nemzetiségi érzésük ápolására, van óvodájuk, van iskolájuk, amelyre kitehetik a nemzeti lobogójukat, csak élni kell ezekkel a lehetőségekkel.

*

A falutáblán: Méhkerék. Alatta: Micherechi. Tiszta időben látni lehet innen a bihari hegyeket, a Sarkadi út végéről a nagyszalontai templomtornyot. Nem alaptalanul merül fel a kérdés, miként lehetséges, hogy ezt a feliratot mégsem festette le soha senki. Néhány évtizede még kizárólag románok lakták a falut, jelenleg is csaknem hetven százalékban.

Ugyanezen a helyen Méhkerék néven már a középkorban létezett falu, de a mocsarak és erdők közé ékelődött település a törökdúlás idején elnéptelenedett. A XVIII. század közepén telepítettek ide az Esterházy grófok Belényes környéki román parasztcsaládokat, 1778-ra már nyolcszáz fős közösség művelte a környező földeket. Körös-körül magyar falvak, a nyelvi és vallási egymásrautaltság összetartotta a lakókat, kialakítva azt a nem szokatlan helyzetet, hogy szinte mindenki rokona mindenkinek.

Játékfilm is készült róluk 1958-ban Szabó Pál írónak, a békési táj szülöttének egyik műve alapján. Csempészek a címe, Bara Margit játssza a női főszerepet, de a méhkeréki népi együttes tagjai is szerepelnek benne. A mulatság, amelyet a filmben feldolgoztak, és amelynek a forgataga a két főszereplőt egymáshoz sodorja, méhkeréki lakodalom. Később Sebő Ferenc, Halmos Béla és a táncházmozgalom csapott le a csodabogárnak tekintett békési románokra, és a világvégi hely egyből világhírű lett. Japánból is eljöttek ide, hogy tanulmányozzák a helyiek archaikusnak tartott mozgáskultúráját, amely közeli rokonságot mutat a határ túloldalán lévő bihari román falvak folklórkincsével. Nincs ebben semmi különös: a trianoni békediktátumig Méhkerék is Bihar vármegyéhez tartozott.

Ám van itt valami más is, ami nem tánc, nem muzsika, mégis kiteljesedett, nevezetes lett. Ez a zöldségtermesztés. A későbbiekben ez változtatta át a falut annyira, hogy már a reggelek is egészen mások lettek, mint az egykoriak. Valamikor a gulyás, a kondás tülkölésétől voltak hangosak az utcák, a jelenben az uborkanevelőktől, paprikaszedőktől.

A méhkerékieket a fóliázás emelte ki a szegénységből
Fotó: Teknős Miklós

A fóliázás Méhkeréken immár hagyomány. Épp annyira életmód-alakító tényező, mint a hajdanvolt állattartói tradíciók törvénye. Az 1960-as években még szegény volt itt mindenki, a rossz földekből nem lehetett rendesen megélni. De feltűnt egy agronómus, aki azt tanácsolta, próbálkozzanak meg a kertészkedéssel. Az emberek ezt követően egyszerű anyagokból, kezdetleges eszközökkel fóliasátrakat állítottak fel, és amit megjósoltak nekik, bejött. Azóta Méhkerék nagy része ezzel foglalkozik fő-, de leginkább másodállásban. Ennek köszönhető, hogy sikerült kitörnie a környező falvak elmaradottságából. Sőt az 1970–80-as években az ország primőr uborkatermésének nyolcvan százaléka innen került ki.

Ez volt a falu aranykora. Lebetonoztatták az utakat, saját pénzből építtettek gyógyszertárat, templomot. A lakosság új, nagy házakat emelt magának, többnyire összefogva, kalákában, személyautót, teherautót vett a család, a gyermekeit elküldte egyetemre. A helyiek kimondottan adni kezdtek arra, hogy fiataljaik továbbtanuljanak, lehetőleg az orvosin. Ez most is elvárás, ecseteli Csotye Lászlóné, akitől a Kossuth utcán próbálok meg savanyúságot vásárolni. Nem sikerül.

– Mindent megvettek, most nincs semmim, csak amit saját magunk számára tettem el télire – világosít fel, de kérésemre azért mégis megmutatja, mi az, amiről lemaradtam. Elismerem, nagyon gusztusos a csalamádé. Aztán körbevezet a családi gazdaságában, nem is kell sokat kérlelni. Kissé elkomorul a hangja, amikor összefoglalja, hogy az EU-hoz való csatlakozás sokat elvett a falutól. Bejöttek a multik, és a méhkeréki uborka iránt megcsappant a kereslet.

A településen már 1805-ben folyt szervezett oktatás, akkor még egyházi kereteken belül.

A mostani iskolaépület fele az 1930-as években készült, a másik a falu fellendülésének csúcsidőszakában. Az utóbbi évtizedekben is csinosítgatták, korszerűsítették. Hogy lesz-e utánpótlás? Egy ideig még biztosan, bár azért manapság már intenzívebb az elvándorlás a nagyobb városok felé, és nagyobb a beköltözési hajlandóság is, például Romániából.

A rendszerváltás előtt még nem nagyon ment el innen senki, nem is keveredtek másokkal. Magyarok nem jöttek közéjük, mert itt nem tudták megértetni magukat. A hatvanas években még élt olyan öreg közöttük, aki soha nem hagyta el a falu határát, és csak románul beszélt. A magyar nyelv a hetvenes években kezdett elterjedni. Vegyes házasságok is köttettek már ekkor. Ma már a gyerekek elsősorban a magyart használják.

Szertartás a gyulai ortodox katedrálisban. A békési falvakban kétszáz évvel ezelőtti román nyelv él
Fotó: Békés Megyei Hírlap – Kiss Zoltán

A nagyszülőkkel ugyan még beszélnek románul, de egymással nem. A vallási életük sem homogén. Vannak köztük ortodoxok, vannak baptisták, és vannak pünkösdisták. Az tehát már nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a görögkeleti egyháznak konzerváló hatása lenne köreikben.

A híres méhkeréki táncot vagy az énekeket is nehéz megőrizni, de a nyelvet még nehezebb. Ha ez elvész, a nemzeti identitás is szertefoszlik.

A mai méhkeréki úgy gondolja, hagyományaik a magyar kultúra részét képezik, hiszen ez a terület sosem tartozott Romániához. Semmi kétség, Magyarország az anyaországuk, legtöbbjüket magyar érzelmek irányítják: a világbajnokságokon a magyaroknak szurkolnak, a magyar–román meccseken a döntetlenért. Pedig a magyar állam enged románnak lenni, sőt támogatja is őket ebben.

– Az 1989-es román forradalom előtt volt csak feszült itt a hangulat. Az akkori tanácselnöknőt még azzal is megfenyegették, hogy kinyírják a családját, válaszul a magyarokat Romániában ért atrocitásokra – sóhajtja Ruzsa László méhkeréki gazdálkodó. – Mára ennek nyoma sincs, románságunkért semmilyen hátrány nem ér bennünket. Amikor a táncegyütteseink fellépnek a fesztiválokon, így a gyulai Minden Magyarok Nemzetközi Néptáncfesztiválján, a hazai közönség mindig felállva tapsol, ünnepel bennünket.

Megosztó baptisták

Anton Novac budapesti szabó az 1870-es évek elején került az Alföldre. Miután felvette a baptista hitet, keresztény írásokkal és Bibliával kezdett kereskedni, így jutott el Nagyszalontára és Gyulára. Mivel beszélt románul, felvette a kapcsolatot a bihari magyar és román baptisták egyik úttörőjével, Mihai Cor­neá­val, aki 1875-ben merítkezett meg Gyulán. Közös erővel elérték, hogy Kétegyházán már 1891 telén baptista misszió működjön. A Méhkeréki Román Baptista Gyülekezet 1921-ben alakult meg. A neoprotestantizmusnak egyfajta civilizáló szerepe is volt a régió­ban. Az emberek szerették volna leküzdeni társadalmi korlátaikat, ám erre sem az oktatás, sem anyagi lehetőségeik nem adtak módot. Az új hit azonban elkezdte formálni az életeket, a családokat, a kapcsolatokat, a tanulmányokhoz, munkához való hozzáállást. Így alakult ki a magyarországi románok körében a kettős kisebbségi identitás, hiszen a neoprotestáns közösségekre máig kívülállóként tekintenek maguk az ortodox románok is.