A lány éjjelente kiszökik az ablakon

Volt egy kislányunk, akit a nyolcadik után végigkísértünk, egészen az érettségiig. Az anyuka helyett én jártam be szülői értekezletre, míg kollégista volt.

Szerényi Gábor rajza

Reggel összeszedtem a telefonokat a hatodik osztályban. Olyankor megfenyegetem a gyerekeket, ha legközelebb is el kell vennem, csak az évzárón fogják visszakapni, de persze mindig visszaadom a nap végén. Kétszer-háromszor elkobzom a padokon talált telefonokat, utána egy-két hétig nem nyomogatják óra alatt. Azután kezdődik elölről a játszma.

Türelem és következetesség nélkül itt nem lehet létezni. Sorolhatnék még egy tucat személyiségjegyet, amelyek nélkülözhetetlenek a mindennapos túléléshez egy ennyire félreeső kistelepülés iskolájában, de ezek nélkül esély sincs. Akiből hiányzik, legfeljebb két hónapig marad itt, utána elmenekül. Én bírom. Többnyire elég jól, csak néha szoktam belehalni. Egy kicsit.

Egy még kisebb település még kisebb iskolájában lettem igazgató, megtanultam, hogy a gyerekekkel együtt a családok tanító nénije is leszek. Az anyukák elsősorban nem a rossz jegyek miatt jönnek be az iskolába, hanem azért, mert otthon kikapcsolták az áramot, vagy mert nem hozta meg a postás az árvaellátást. Mondhatnám, hogy ugye tetszik tudni, én a pedagógus vagyok, de nem tudom hová küldeni őket. Ha otthon zűrös a helyzet, azt a gyerek így is, úgy is magával hozza, előbb-utóbb mindenképpen szembesülök a problémával. Kezdtem megszokni, hogy a tanügyi adminisztráció mellett egy láthatatlan családsegítő központot is vezetek, amikor a bizonyítványok kiosztása után a polgármester bejelentette: az önkormányzat megszünteti az iskolát, szeptembertől mindenki keressen magának másik munkahelyet.

Szóval nem előzmények nélkül érkeztem ebbe a dunántúli zsákfaluba, mégis fogalmam sem volt, mire vállalkozom. A többi pályázóval együtt engem is behívtak meghallgatásra. Míg a hivatal előtt vártam, láttam, hogy emberek hosszú sorokban vonulnak a nagyterembe, mintha lakodalmas menet érkezne. Úristen, az egész falu előtt kell megvédeni a tervezett iskolai programot? Kivert a víz, amikor megláttam, hogy tömött sorban ülnek körben a helyiségben, és a kör közepén van egy szék kitéve nekem. Vettem egy nagy levegőt, de nem tudtam elkezdeni. Felálltam, hátrafordultam, és azt mondtam: „Ne haragudjanak, engem ez így nagyon zavar. Megkérem önöket, akik a hátam mögött ülnek, hozzák már át a széküket a másik oldalra, hogy lássuk egymást, míg beszélgetünk.”

Utóbb elmondták, ezzel mindent vittem. Az, hogy utána miről beszéltem fél órán át, már nem is volt érdekes. Megkaptam a kinevezésem, összetegeződtem a falu vezetésével, elfoglaltam a helyem. De még meg sem kezdődött a tanév, amikor ízelítőt kaptam abból, mi vár rám. A takarítónő állított meg reggel, hogy van egy 12 éves kislány, aki nemrég szült, de a gyermekvédelem elvette tőle a babát. Ha ez a kislány visszajön az osztályba, ő elviszi a saját gyerekét egy másik faluba, de erre készül a többi anyuka is. Félrevonultam a helyettessel, mihez kezdjünk. Hát, legyen magántanuló a kislány. Behívattuk az édesanyát, megbeszéltem vele, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb megoldás, írjunk hozzá kérelmet.

„Legyen szíves mondani a teljes nevét!” „Fogas Csilla.” A helyettes felnézett a papírokból: „Csilla, de neked nem ez a valódi neved.” „De így ismer mindenki.” „Lehet, de egy hivatalos iratba nem írhatjuk, ha nem ez a neved. Mi az igazi neved?” „Kanalas Margit.” Megírtuk a kérelmet, odatettem elé a papírt, kiderült, hogy nem tud írni. Megfogtam a kezét, mint az elsős gyerekeknél, hogy kanyarítom a vonalat, húzom az egyenest, közösen aláírtuk. Átküldtem a papírt az önkormányzatnak és a gyermekvédelemnek. Csörög a telefon, az ügyintéző szól, hogy az asszonyt sajnos nem így hívják, a neve Kanalas Lászlóné. Újra behívtuk. „Akkor most hogy hívják magát?” „Fogas Csilla.” „Nem, nem így hívják, tegnap már megbeszéltük, hogy maga Kanalas Margit. De a hivatalban azt mondják, hogy az igazi neve Kanalas Lászlóné.” „Ó, hát az mikor volt… Szétmentünk már régen.” „De mi van írva a személyi igazolványába?” „Nem tudom. Nincs meg az igazolványom évek óta.”

Újraírtuk a kérelmet, aláírtuk közösen, elköszöntünk. Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Az első szülő, akivel találkoztam, nem az, akinek mondja magát, nem is úgy hívják, ahogy bemutatkozik, és még írni sem tud. És hat gyermeke jár hozzánk az iskolába. Hová kerültem?

A kérelem viszont célba ért, Kanalasné lánya magántanuló lett, és a szülők nem vették ki az osztályból a többi kislányt.

Nincs olyan hét, amikor ne történne valami, ami nyolc év után is izgalmassá teszi a mindennapokat. Nemrégen egy szakmai tanácskozáson elmeséltem az iskolánkról, hogy a nyári táborokba minden gyermek hoz fogkefét, tusfürdőt és ágyneműt. Nyolc éve senkinek nem volt. És nem mellékesen negyedik éve nincsen terhes kismama a ballagó nyolcadikosok között, korábban minden évben volt egy. Vagy inkább: legalább egy.

Miközben éppen írom a kötelező pályázati adminisztrációt, zörögni kezd a gyerekektől elkobzott telefonok egyike. A képernyőn felvillan az üzenet szövege. Amikor reggel elvettem tőlük, kértem, hogy kapcsolják ki vagy zárják le, a Virág viszont úgy hagyta az övét. Nem akartam elolvasni, de ahogy ránéztem a telefonra, egy trágár kifejezésen megakadt a szemem. Felvettem a telefont, néztem, milyen üzenet érkezett. Egy németesen hangzó nevű férfi írt a kislánynak, hogy mit fog vele csinálni, amikor találkoznak.

Óvatosan odébb görgettem a szöveget, nem kellett sok hozzá, hogy kiderüljön, a gyerek pénzért árulta magát, ráadásul a szülei tudtával. „Vigyél anyuéknak harmincezer forintot”, írta korábban. Nem olvastam tovább, hívtam a rendőrséget. Az ügyeletesnek összefoglaltam, nagyjából miről van szó. A faluban évekkel ezelőtt házat vásárolt egy hetven év körüli svájci férfi, időnként felbukkan, azután eltűnik. A kollégák egyszer látták őt, amikor összeütköztek egy másik autóval, és Virág ott állt az emberek között, az összetört kocsik mellett. De akkor nem volt folytatása a történetnek.

Szerényi Gábor rajza

Kijött egy nyomozó, meghallgatta, mi történt. Gumikesztyűt húzott, mielőtt megfogta volna a telefont, majd nejlonzacskóba csúsztatta. Kérdezte, mit lehet tudni a kislányról. Mondtam, hatodikos, évismétlő, a szülők soha nem jönnek be az iskolába, illetve egyszer voltak, de csak kiabáltak valamiért. Virágot és az édesanyját behívták a rendőrségre. A gyerekektől hallottam, hogy volt olyan lány a faluban, aki este elment hozzájuk, és számonkérte, hogyan adhatta fel a rendőrségen a férfit. Veszekedtek, azután a kiabálásból komoly verekedés lett.

A rendőrségre behívtak engem is, elém tették a telefonból kiírt üzenetváltások szövegét, kérdezték, felismerem-e a gyerek szóhasználatát, vannak-e olyan mondatok, amelyeket esetleg más írhatott helyette. Néztem a kusza szöveget, nem láttam benne semmi olyat, amely kilógott volna a sorból. A svájci férfi azóta nem bukkant fel a településen. Virág is elhagyta az iskolát, a járásközpontba helyezték át, a hiányzó általános iskolai végzettséget pótló Híd programba. Nem ez volt az első ilyen esetünk, és az sem biztos, hogy ennek itt a vége.

Évekkel ezelőtt az egyik édesanya azzal jött be az irodámba, hogy azt hiszi, nagy baj van, a lány éjjelente nem alszik otthon, kiszökik az ablakon. Hatodikos volt ő is, mint most Virág. Az iskolából sokat hiányzott, többször is évet ismételt. A testvérei fogyatékosok voltak, édesanyjuk otthon gondozta őket, a nagylányra nem maradt ereje. Vele nem is volt gond, legalábbis nem olyan, mint a többivel. Egyszer meglátogatta őket egy fiatalember. Nem idevaló. Bemutatkozott, megkérdezte a szülőktől, udvarolhat-e a lánynak.

Megengedték. Másodjára azzal jött, van egy taxis barátja, aki elvinné őket kirándulni, ha engedik. Persze, elengedik. Akkor bejött a taxis, egy idősebb férfi, előhúzott egy papírt meg egy tollat a zsebéből, hogy az édesanya írja alá ezt a nyilatkozatot, hogy rábízza a kiskorú gyermekét. „Még nem nagykorú, csak így vihetem el a taxival. Formaság, de a taxi miatt szükség van rá” – mondta. Az édesanya aláírta, beültek az autóba, és elhajtottak. A gyerek késő éjjel ment haza, nem mesélt semmit. Elmentek még egyszer. Azután még egyszer. Az anyuka azt vette észre, hogy az ablak nyitva, a gyermek nincs otthon éjjel. Hozzám jött tanácsért. Rákerestem a Facebookon, láttam néhány képet, ahogy taxiban ülve vigyorog, és oda is írta: irány Pest. Amikor az édesanya elment, felhívtam egy ismerős rendőrt, elmeséltem neki, mitől félek. Szerintem bedrogozták a gyereket, és elvitték prostituáltnak.

Nem sokkal később behívtak a kapitányságra, védett tanúként hallgattak ki, erről az ügyről senkinek semmit nem mondhatok. Egy kiterjedt, több országot érintő pedofilhálózatot derítettek fel, a környékünkről is több kislány érintett, csak a többiek már betöltötték a tizenhatot. A miénk még nem. Néhány nappal később anyuka újra bejött hozzám az iskolába, hogy elmesélje, a gyerekkel együtt bevitték őt a rendőrségre. Akkor hozták be a lefoglalt számítógépeket, amelyeken a filmfelvételek voltak. A kislányt átvitték egy másik szobába, hogy megnézzenek néhány képet, kiket ismer fel. Az édesanya azt mondta, megy ő is, nem hagyja egyedül a gyereket, de a nyomozó megállította: „Anyuka, higgye el nekem, hogy nem akarja látni azt, ami ezen a felvételen van. Én sem tudnám elviselni, ha a saját gyerekemet látnám ezeken a filmeken.”

A kislány járt még néhány hetet az iskolába, azután elmaradt. Nemrég találkoztam vele, kiderült, hogy két faluval odébb lakik, férjhez ment, gyereket szült. Azóta rendezett az életük. Gyanítom, ha kicsit nagyobb lesz a gyerek, ő is visszajön majd, hogy a hiányzó hetedik-nyolcadik osztályt pótolja. A környéken ma már nincs olyan üzem, amelyik nyolc osztály nélkül felvenné az embereket. A munkaügyi központtal kötött megállapodásunk értelmében az iskola felnőttképző központként is működik, ha összejön tizenkét jelentkező, akkor elindítjuk a képzést. A készségtárgyak és az idegen nyelv nélkül néhány hónap alatt átvesszük a hetedikes-nyolcadikos anyagot. Csinálom a következő program adminisztrációját. Az asztalomon itt vannak a reggel összeszedett telefonok, a fiókban a gyerekektől elkobzott sodrott cigaretták felcímkézett borítékban, melyiket kitől vettem el. Mindig van valami újabb kihívás, amelyre új választ kell adnunk.

Volt egy kislányunk, akit a nyolcadik után végigkísértünk, egészen az érettségiig. Az anyuka helyett én jártam be szülői értekezletre, míg kollégista volt. Minden este beszéltünk a Facebookon, hogy telt a napja, mi újság van vele. A vizsgára nem ment el. Szerelmes lett, mindent félretett. Kicsit összetörtem, amikor meghallottam, hogy végül nem jelent meg az érettségi bizottság előtt. Azt beszéltük, óvónőnek jelentkezik, diplomát szerez, pedagógus lesz ő is. Most gyárban dolgozik, három műszakban. Lehet, hogy túl sokat vártam tőle. Az édesapa zárt intézetben nőtt fel, csak két osztálya volt, úgy nevelt hat gyermeket. Egy generáció alatt valószínű nem lehet ekkorát ugrani akkor sem, ha a gyerek képességei meglennének. Szóval inkább örülnöm kellene, de én mégis úgy éreztem magam, mint akit elárultak és cserbenhagytak.

Az ilyen ügyekbe szoktam kicsit belehalni. Azután jön a következő gyerek, és én hinni kezdem a lehetetlent. Tavaly elballagott tőlünk a kislány húga. Most ő jár gimnáziumba.