Nézzünk a lábunk elé: tele van cápákkal az Adriai-tenger

Honos fajnak számít a cápák fejedelme, a világóceán legnagyobb húsevő cápájának számító nagy fehér cápa.

Az Adriai-tenger élővilága az úgynevezett mediterrán faunaprovinciához tartozik, aminek 65 %-a atlanti, 5 %-a betelepült indopacifikus jellegű trópusi, és nagyjából 30%-a sehol másutt elő nem forduló bennszülött, endemikus fajokból áll. (A mediterrán endemizmus külön érdekessége, hogy a bennszülött fajok körülbelül 10 %-a olyan trópusi reliktumfajnak számít, amelyek még a Földközi-tenger geológiai múltjából maradtak fenn.)

Az Adriai-tenger víztömegének előzőekben ismertetett főbb sajátosságai miatt, a tenger élővilágának összetételében is kisebb eltérések mutathatók ki a mediterrán medence egyéb területeihez képest. A nagyközönség számára a rendkívül változatos tengeri élővilágon belül általában a „nagyvadak”, vagyis a cetek és a cápák számítanak a legérdekesebbnek, ez utóbbiakkal, mint tengeri csúcsragadozókkal kapcsolatban pedig különösen gyakran elhangzó kérdés, hogy élnek-e belőlük az emberre is veszélyes fajok az Adrián.

Amíg a cápaalakúakat (Selachiiformes) összesen 47 faj reprezentálja a Földközi-tengerben (Fergusson, 1996) ezzel szemben az Adriából eddig összesen 26 cápafajt írtak le. (Ami az adriai porcos halakat illeti, érdemes megjegyezni, hogy 8 rája faj is honos az Adriában.)

Az Adriai-tengerből ismert 26 cápafajnak nagyjából csak a fele tekinthető rezidens, tehát állandó jelleggel itt előforduló fajnak, további ötven százalékuk csupán ritka alkalmi vendégnek számít az adriai vizekben. Az őshonos adriai cápák zömmel kistestű, 1,5 méter és 60 cm közti átlaghosszúsággal rendelkező fajok, amelyek már méretükből adódóan sem jelentenek semmilyen veszélyt az emberre nézve.

A teljes cikket az Origó oldalán olvashatják.

Aktívabb közösségi életet élnek a cápák, mint gondoltuk

A kutatók a Hawaiitól mintegy 1600 kilométerre délkeletre lévő Palmyra korallzátonynál élő 41 szirtcápát figyeltek meg, akusztikus adókészülékekkel és kamerákkal követték őket. Azt tapasztalták, hogy egyáltalán nem magányos lények, hosszú ideig fennmaradó közösségeket alkotnak, egyes egyedek akár a négy évig tartó tudományos kutatás teljes idejére is együtt maradtak.