A visszatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de különösen a Székelyföld színmagyar tömbje kitörő lelkesedéssel, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, magyar zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint hajdanán Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel ezen fogadtatást, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román iga alól felszabadult magyarok és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. A gyorshadtest mellett a kassai VIII. és a debreceni VI. hadtest felvidéki és kárpátaljai honvédei is a nagy napok részesei voltak. Elképzelni is nehéz, milyen érzések kavarogtak a lelkükben, hiszen nemrég még csehszlovák uralom alatt sínylődtek, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők vitték a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek! Az erdélyi születésű tiszteket és honvédeket is végtelenül megindította az erdélyi országrész visszatérése, hiszen sokan voltak, akik a nagy háború vége óta nem látták szűkebb pátriájukat. A Székely Határőrség későbbi parancsnoka, a háromszéki gyökerű, csíkszeredai születésű vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes (1944-től altábornagy és a kommunista terror áldozata) huszonkét esztendő után, a miskolci VII. hadtest vezérkari főnökeként tért haza a rétyi családi kúriába, s ez a kemény katonaember így adott számot érzéseiről: „Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az erdélyi bevonuláson részt vehettem, és hogy a nekem oly drága Székelyföld ismét szabad lett.”
