1940. augusztus 30.: a magyar revíziós politika fényes sikere

Örömmámorban úszott a megnagyobbodott ország minden honpolgára.

A kassai 2. felderítő zászlóalj egyik 38 M. Toldi A20 könnyűharckocsija Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 13-án (Babucs Zoltán gyűjteménye)

Az isteni gondviselés mellett a magyar politika és hadvezetés elszántsága kényszerítette ki, hogy az 1940. augusztus 30-i német–olasz döntés alapján vér nélkül tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Partium nagy része, Észak-Erdély és a Székelyföld, vagyis Erdély „szebb, de szegényebb fele”, míg az iparosodott déli részek román impérium alatt maradtak. A magyar revíziós politika fényes sikere volt ez, amelyért később a németek benyújtották a számlát.

Örömmámorban úszott a megnagyobbodott ország minden honpolgára.

Az erdélyi bevonulás szeptember 5-én, csütörtök reggel 7 órakor indult meg, amikor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, miután kihirdették előttük a kormányzó hadparancsát: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”

Miután a visszakapott országrész birtokba vételére két hét állt rendelkezésre, a határra felzárkózott három honvéd hadsereg seregtestei az augusztus 28-ra tervezett támadás szerinti csoportosításban és meghatározott menetvonalak igénybevételével, teljes fegyverzettel és felszereléssel indultak el a „csókhadjáratra”.

A kassai 2. felderítő-zászlóalj egyik 38 M. Toldi A20 könnyűharckocsija Kézdivásárhelyen 1940. szeptember 13-án (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A román–magyar vegyes bizottság a terület átadás-átvételt úgy határozta meg, hogy a magyar erők reggel 7 órakor kezdhették meg az aznap átveendő területekre való bevonulást, amelyeket a román utóvédeknek a honvédek megérkezése előtt 2 órával el kellett hagyniuk. Miután a magyar hadvezetés kidolgozta a bevonulás részleteit, azokat szeptember 2-án meg is kapta a három hadsereg-parancsnokság. A bevonuló csapatoknak napi meneteiket úgy kellett végrehajtaniuk, hogy az aznapi kitűzött menetcél elérésig még rövid pihenőre sem volt lehetőségük.

Nyíracsád–Kisvárda térségéből a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után a magyar 1. hadsereg Dés–Marosvásárhely irányába menetelt. A magyar 2. hadsereg seregtestei – a szegedi V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítását végezte – Nagyvárad után a Kolozsvár–Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. Técsőnél lépte át a határt a magyar 3. hadsereg, majd Beszterce és Szászrégen érintésével menetelt a Székelyföldre. Nagyváradot szeptember 6-án, Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhették el a honvédek, ám a visszacsatolási műveletet szeptember 13-án 18 óráig kellett befejezni. E feladatot a menetekben kifárad gyalogos seregtestekkel képtelenség volt végrehajtani, így a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal átlépésekor a gyorshadtestet küldték a Székelyföldre. Másnap a gyorscsapatok elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án pedig Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg oda a gyalogsági menetlépcsők beérkezése szeptember 21-ig tartott.

Az észak-erdélyi és székelyföldi országgyarapításban 550 ezer honvéd vett részt teljes fegyverzettel és felszereléssel. A kivonuló román csapatok által felhergelt román ajkú lakosok nem mindenütt fogadták örömmel a magyarokat, így isteni csoda, hogy csupán pár alkalommal történt fegyverhasználat. A szilágyippi és ördögkúti eseményeket a román történetírás a mai napig az orrunk alá dörgöli, a fősodratú hazai történetírás egyes képviselői pedig ezekből általánosítva azt a látszatot keltik, mintha a honvédség erdélyi bevonulását fegyveres atrocitások sorozata jellemezte volna, ami szemenszedett hazugság!

A legfelsőbb hadúr több bevonulási ünnepségen vett részt (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Beszterce, Kolozsvár, Szászrégen, Marosvásárhely). Szeptember 15-én Kolozsvárott mondta el kormányzói pályafutása egyik meghatározó beszédét, amelyben áttekintette a nagy háború óta eltelt magyar időszakot, és az elszakított magyarokat további kitartásra ösztönözte: „Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.”

A visszatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de különösen a Székelyföld színmagyar tömbje kitörő lelkesedéssel, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, magyar zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint hajdanán Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel ezen fogadtatást, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román iga alól felszabadult magyarok és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. A gyorshadtest mellett a kassai VIII. és a debreceni VI. hadtest felvidéki és kárpátaljai honvédei is a nagy napok részesei voltak. Elképzelni is nehéz, milyen érzések kavarogtak a lelkükben, hiszen nemrég még csehszlovák uralom alatt sínylődtek, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők vitték a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek! Az erdélyi születésű tiszteket és honvédeket is végtelenül megindította az erdélyi országrész visszatérése, hiszen sokan voltak, akik a nagy háború vége óta nem látták szűkebb pátriájukat. A Székely Határőrség későbbi parancsnoka, a háromszéki gyökerű, csíkszeredai születésű vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes (1944-től altábornagy és a kommunista terror áldozata) huszonkét esztendő után, a miskolci VII. hadtest vezérkari főnökeként tért haza a rétyi családi kúriába, s ez a kemény katonaember így adott számot érzéseiről: „Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az erdélyi bevonuláson részt vehettem, és hogy a nekem oly drága Székelyföld ismét szabad lett.”

Csernavölgyi Antal hadnagy (1943-tól főhadnagy), a munkácsi 2. gépkocsizódandár egyik fiatal tisztje is meghatottan emlékezett vissza: „1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. Az örömbe üröm is vegyült, mert csak Észak-Erdélyt ítélték vissza. Zászlóaljunk, a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj Halminál az elsők között lépte át a határt. Teljes meggyőződéssel hittem magam is, hogy korosztályomnak a sorstól rendelt történelmi feladata, hogy ennek a lépésnek részese legyen. Amit apáink Trianonban elvesztettek, annak legalább egy részét nekünk kell visszaszereznünk. Azt sem bántam volna, ha a hadműveletek során életem veszett volna, annyira nemesnek láttam a célt.”

A szerző Babucs Zoltán ügyvivő szakértő

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható el.